Ha évvége, akkor itt a kötelező évvégi toplista. A Filmtett szerkesztőségének négy tagja megpróbálta ádáz csaták árán kiválogatni kedvenc 13 idei filmjét a romániai és magyarországi mozik és filmfesztiválok műsorából. Woody Allen: Blue Jasmine – Az új Woody-film az egyetlen, amire csak egy ember szavazott, a többi legalább két ember listáján volt rajta. Nálam viszont az idei legnagyobb kedvenccé nőtte ki magát, úgyhogy beszúrtam eme utolsó, szerencsétlen számú helyre. Többet nem tudok elmondani róla, mint ami már megvan a kritikában. Akkor ezt írtam: „megeszem késsel-villával a film 35-ös kópiáját, ha Cate Blanchett nem kap végre legjobb női főszereplő-Oscart ezért a filmért.” A mozik digitalizálásának szomorú fényében csak annyi a változás ehhez képest, hogy a DCP-merevlemezt enném meg. De valószínűleg éhkoppon maradok, hiszen Cate zseniális, Woody úgyszintén, még akkor is, ha nem szokott elmenni, hogy átvegye az Oscart. (jbn) – kritikánk itt UPDATE: Nem kellett megennem semmit, Blanchett Oscar-díjas :)

Giuseppe Tornatore: Senki többet (La migliore offerta) – Tornatoréval nem nagyon lehet mellélőni. Persze, olaszosan negédes meg túlfűtőtt, de pont ez a nosztalgiázó, minden ízében átgondolt, klasszikus érzékkel megszerkesztett jellege, filmszerűsége a legnagyobb erénye. Ez a filmje ráadásul éppenséggel régi házak, antik bútorok és festmények miliőjében játszódik, ahol egy gazdag és művelt (ritka ma ez a kombináció) árverésvezető-műgyűjtő beleszeret egy lányba, akit a film feléig sem ő, sem a kedves néző nem látott. Időtlen hódítástörténet. (jbn) – kritikánk itt

Călin Peter Netzer: Anyai szív / A gyermek fekvése (Poziția copilului) – Călin Peter Netzer filmje a jelek szerint megunhatatlan román filmes újhullám diadalmenetének újabb állomása, amely egy autóbaleset kapcsán a romániai átmenet egyik legfontosabb társadalmi problémájával szembesít: a mindent behálózó korrupcióval. De Netzer filmjének tétje túlmutat a – hazai néző számára amúgy sem túl sok újdonságot tartalmazó – társadalomrajzon: két ember, anya és fia súlyos morális gondokkal terhelt kapcsolatába enged bepillantást. Kíméletlenül, pontosan, kiváló rendezéssel és színészi játékkal – ahogyan az egy kiforrott „újhullámos” alkotótól elvárható. (pazs) – kritikánk itt

Leos Carax: Holy Motors – Az erdélyi filmszínházak (na jó, a kolozsvári...) ugyan még tavaly ilyenkor játszották, Magyarországon viszont csak idén márciusban került a mozikba, úgyhogy az alkalmon kapva megint szeretjük kicsit ezt a legszebb szürrealista hagyományokat felelevenítő, de azokon jócskán túl is lépő, igazi 21. századi arthouse-metafilmet. Ha Carax minden évben csinálna egy (ilyen) filmet, talán nem működne az üzenet, de így, a sötétből időnként bedobva egy efféle, a klasszikus és racionális narratíva elleni bűzbombát, nagyon hatásos. (jbn) – kritikánk itt

Kim Ki Duk: Pietá – A dél-koreai mester ismét olyan filmet rendezett, amely megzavarja a néző komfortérzetét. A Pietà középpontjában egy anya–fiú kapcsolat áll, s bár a film egy bosszúthriller műfaji körvonalait látszik felölteni, Kim Ki-duk nem lenne az, aki (vagyis a világ egyik élvonalbeli művészfilmrendezője), hogyha nem tágítaná univerzális spirituális drámává, bűn és bűnhődés példázatává művét. Filmje felkavaró és tragikus történet áldozatról, irgalomról és részvétről – különös, hogy az elmúlt évek egyik leginkább keresztényi szellemiségben fogant filmalkotását egy távol-keleti rendező tette le az asztalra. (pazs) – kritikánk itt

Katrin Gebbe: Tore Tanzt – Katrin Gebbének sikerült elsőfilmes rendező létére lenyűgöznie szerkesztőségünket, s hogy nem alaptalanul, azt bizonyítja Cinefestes fődíja is. A keresztény punk Tore életét bemutató filmje a szeretetről, megbocsájtásról és a hit erejéről szól. Ilyen kulcsszavakkal persze kevés embert tudnánk meggyőzni arról, hogy üljön be a filmre, azonban a kliséket kerülő, mellbevágó történet garantáltan hat, a végén némán hagyjuk el a nézőteret. (zb)

Alfonso Cuarón: Gravitáció / Gravity –  Cuarón filmje klausztrofób kamaradráma, amely az elképzelhető „legtágabb” helyszínen, a világűrben játszódik. A Gravitációt nézve rádöbbenhetünk, mennyire relatív fogalom a magány: az egzisztenciális kiszolgáltatottság tudata az űrben nyer igazi értelmet, és egyfajta tükörképévé válik a kozmosz ideiglenes menedékei között vergődő űrhajós hősnő minden fogódzót elveszítő „lenti” életének. Cuarón víziójában a világűr gyönyörű, ugyanakkor hideg, sötét és lakhatatlan hely – nem embernek való vidék. Talán az első olyan film, amelyben a 3D-technológia teljesen funkcionális. Lehet, hogy a Gravitáció túl „hollywoodi”, de akkor is: páratlan moziélmény. (pazs) – kritikánk itt

Thomas Vinterberg: A vadászat (Jagten) – Mit csinálj, ha igazságtalanul vádoltak meg, de nem tudod az igazadat bebizonyítani? Mit csinálj, ha vádolód egy kisgyermek, aki ellen kétszeresen tehetetlen vagy? Mi lehet rosszabb a börtönnél? A Dogma egyik szülőatyjának vadiúj, azonban az eredeti Dogma-filmek szellemiségéhez hű, azokhoz hasonlóan húsbamaró, nézőt felőrlő filmje az igazság törékeny mivoltáról. Aki nem kezdi markolászni a karfát, az nem ember. (jbn) – kritikánk itt

Alexander Payne: Nebraska –  Megható szépségű, fekete-fehér road-movie egy öregemberről, aki marketingfogás áldozatául esik: minden áron el akar jutni Nebraskába, hogy vélt egymilliós nyereményét felvegye. Miután többször is megszökik asszonykája mellől, és útnak indul kopott kabátjával és 80 évével, fia megsajnálja, és elindulnak együtt az Egyesült Államok túlsó csücskébe. Útba ejtik az öreg rokonokkal máig is teli szülővárosát, kedves emlékek és régi sérelmek elevenednek meg, hol mérhetetlenül szomorú, hol ellenállhatatlanul nevetséges pillanatokat teremtve. Csendes ballada ez az öntudatosságról, az igazságérzetről, az emberi kicsinyességről, a kapzsiságról és a kristálytiszta, kimondatlan gyermeki szeretetről. (bk)

Joshua Oppenheimer: Az ölés aktusa (The Act of Killing) –  Megrázó és őszinte dokumentumfilm, portré egy játékfilm készítésének kulisszatitkaival tűzdelve. Főszereplője egy egyszerű, kedélyes indonéziai öregúr, egy teljesen hétköznapi figura, aki döbbenetes büszkeséggel és természetességgel meséli el, hogy egykor az elnyomó rendszer hóhérjaként számos gyilkosságot követett el. A dokfilm rendezője - úgy tűnik, viszonylag könnyedén - ráveszi, hogy készítsen egy játékfilmet azokról a régi időkről. A munkafolyamat egyszerre groteszk, félelmetes és hajmeresztő, s a múlt szelleme hihetetlenül könnyedén újjáéled mind a főszereplőkben, mind azokban, akik abban a kegyetlen korszakban éltek, vagy akár most, gyermekként válnak a kegyetlen játék részeseivé. (bk) – kritikánk itt

Coen fivérek: Inside Llewyn Davis – A testvérpáros legutóbbi filmje egy tehetséges, mégis tengődő New York-i folkzenészről készített remek portré. A hatvanas évek elején játszódó, lassan hömpölygő, melankolikus hangvételű filmben az esetlen, önfejű, mégis szerethető Llewyn Davis útját olykor életszagú, máskor pedig teljesen szürreális karakterek kísérik. Igazi road movie és anti-musical (legalábbis olyan értelemben, hogy az elhangzott dalbetétek mindegyike szervesen illeszkedik a filmbe). (zb) – kritikánk itt

Denis Villeneuve: Fogságban (Prisoners) – Itt egy pattanásig feszült trhiller, amelynek minden szereplője fogoly: két kislány, akiket elraboltak; egyikük szülei, akik a helyi rendőrnyomozóra hagyatkoznak és tehetetlenül topognak, várnak; a másik kislány apja saját megszállottságának válik rabjává, amint megpróbálja kiverni az általa gyanúsított lakókocsi-tulajdonosból az igazságot; az utóbbi, akit egy pirinyó cellában tartanak fogva kegyetlen körülmények között. De az ügy rabjává válik az egyre idegesebben tikkelő nyomozó, és saját múltja és egykori traumáinak fogságában él maga a gyerekrabló is. Rafinált forgatókönyv, jó színészek, tehetséges rendező irányítása alatt. (bk) – kritikánk itt

Quentin Tarantino: Django elszabadul (Django Unchained) – Ha két héttel korábban került volna a mozikba, a rabszolgából lett fejvadász történetét technikai okokból kellett volna kizárjuk a versenyből, így azonban az emberjogi aktivisták tiltakozása és a visszavont Django-babák ellenére szerkesztőségünk komplex filmrangsoroló szoftvere (értsd: ez az egyetlen film, amelyik mind a négyünknél szerepelt) Tarantino spagettiwesternjét dobta ki a lista első helyén. A filmben minden van, amit a tarantinói életműben szerethető: egy erőszaktól nem mentes bosszútörténet feszes párbeszédekkel, finom filmes utalásokkal és formájukat hozó sztárszínészekkel. (zb) – kritikánk itt