Futottak még: Alice's Restaurant (Arlo Guthrie dala 1967-ből, illetve az ebből készült Arthur Penn-film két évvel későbbről), Last Christmas (George Michael és a Wham 1984-es, már novemberben orrvérzésig nyomatott karácsonyi dala, illetve a 2019-es karácsonyi romkom Paul Feigtől), de lassan külön kategóriát kaphatnak az egy előadó/szerző katalógusára hagyatkozó musicalek (vagy inkább jukebox-mozik), mint pl. a Mamma Mia! (2008, ABBA-dalokkal), En del av mitt hjärta / A Piece of My Heart (2019, Tomas Ledin nótái alapján), vagy az egy-egy híres dal köré többé vagy kevésbé fiktív eredettörténetet kerekítő mozik, mint a Szomorú vasárnap / Ein Lied von Liebe und Tod; Gloomy Sunday – A Song of Love and Death 1999-ből, vagy a Fassbinder-féle Lili Marleen 1981-ből. És még sok másik.

Johnny, a tökéletes / Johnny Be Good (1988, r. Bud S. Smith)

A Johnny Be Good egy érdektelen sportfilm a jó öreg Reagan-érából, ami legfeljebb azért lehet izgalmas, mert fiatalon látható benne Uma Thurman és Robert Downey Jr. Viszont egyik érdekessége, hogy ugyan a címe nyilvánvaló módon a Chuck Berry-féle rock'n'roll-klasszikus szó szerinti átirata, a filmben előforduló változatot az akkor épp nemzetközi hírnév felé kacsingató, némileg puhuló hangzású metálzenekar, a Judas Priest adja elő immár a Berry-féle „helyesírással”, és később meg is jelentették a Ram It Down című albumukon.

Amerikai pite / American Pie (1999, r. Chris és Paul Weitz)

Ez a film-dal-páros egy kakukktojás, de még mekkora! Az azóta, khm, egy generáció közérzetfilmjévé „nemesedett” Amerikai pitének semmi, de semmi köze nincs Don McLean 1971-es kultikus folk-rock-dalához, annak ellenére sem, hogy a producerek megvásárolták McLeantól a dal használati jogát. De csak a cím kellett nekik amiatt a bizonyos pités jelenet miatt, és jobbnak látták előre megvenni a kopirájtot az előadótól, nehogy hiszti legyen miatta. Akkor viszont miért asszociálja mégis mindenki (na jó, nem mindenki, de sokan) az American Pie dallamát ezzel a filmmel? Valószínűleg azért, mert Madonna pont akkoriban dolgozta fel a számot (itt van az ő változata), amit A második legjobb dolog / The Next Best Thing (2000, r. John Schlesinger) című filmjéhez használt fel. De hiába, már mindenkinek a kevesebb, mint egy évvel korábbi amerikai pite járt a fejében...

Az Amerikai pitéről írt korabeli kritikánk ide kattintva olvasható, A második legjobb dologról pedig ezt írtuk.

Spiclik, sipirc! / Jumpin' Jack Flash (1986, r. Penny Marshall)

Ugyan Whoopi Goldberget mindig jó nézni, és Penny Marshall debütfilmjének van némi bája –  a borzalmas forgatókönyv és a már akkor is unalmas megoldások ellenére is –, nem véletlen, hogy ha az ember rákeres a film címére, inkább a Rolling Stones 1968-as számát dobja ki a gugli. Nehéz lenne rájönni, hogy pontosan miért lett a dalcímből filmcím (pedig még olyan easter eggek is vannak a filmben, hogy pl. a főhősnő gonosz főnökének neve a Led Zeppelin gitárosára utal), ám tény, hogy nemcsak a Rolling Stones-eredeti bukkan fel a filmben, hanem egy Aretha Franklin-féle változat is, amiben a soulkirálynő Keith Richards gitárossal együtt adja elő az örökbecsű nótát a film stáblistája alatt.

Ember a Holdon / Man on the Moon (1999, r. Milos Forman)

Ez a toplistaelem egy kicsit csal: annyiban, hogy a filmben is elhangzó, hét évvel korábbi, címadó R.E.M.-dal már eleve Andy Kaufman komikusnak állít emléket, akinek ez a biopicje, és maga a dalszöveg is Kaufman nem evilági mivoltáról szól.

A filmről írott korabeli kritikánk ide kattintva, Milos Formanról és eme film keletkezéséről szóló szubjektív portrésorozatunk vonatkozó része pedig ide kattintva olvasható.

Chattanooga Choo Choo (1984, r. Bruce Bilson)

Ebben a listában ez az a film, ami a címadó dalhoz képest a legnagyobb időintervallumra készült: az agyament nyári limonádévígjáték alapja egy 1941-es dal, amit Mack Gordon szövegíró és Harry Warren zeneszerző írt, és Glen Miller harsonás meg zenekara rögzített első alkalommal. A vicc az, hogy ők is kimondottan egy filmhez vették fel a számot: a Téli szerenád (Sun Valley Serenade, 1941, r. H. Bruce Humberstone) minden szempontból jobb film, mint az 1984-es komédia, amiben egy amerikaifoci-csapat tulajdonosa azért próbálja renoválni a dalcímben is előfordulő gőzöst (igen, ez egy vonat!), hogy nemrég elhunyt apja végrendeletében leírt feltételeket teljesítse egymillió dollár érdekében. Huhh.

Fekete vidék / Boyz N The Hood (1991, r. John Singleton)

Habár Singleton elsőfilmje direkt módon inspirálódott Eazy-E pár évvel korábbi Boyz-n-the-Hood című számából, legalábbis az életérzést tekintve biztosan, s amelynek érdekessége, hogy habár ugyanaz az Ice Cube írta, aki a filmben is szerepel, maga a dal végül nem hangzik el, és a soundtrack-albumra se került fel.

Állj mellém! (Állj ki mellettem!) / Stand by Me (1986, r. Rob Reiner)

Reiner már klasszikus felnövésfilmmé nemesedett mozija ugyan Stephen King-adaptáció, a címet viszont már Ben E. King r'n'b-slágerétől kölcsönözte, amit az énekes a legendás Leiber-Stoller duóval együtt írt 1961-ben. Mondani sem kell, hogy a dal el is hangzik a filmben sok más fifties-slágerrel együtt, és huszonöt év után újból a toplisták élbolyába röpítette a számot. Készült a filmhez állítólag egy Michael Jackson-változat is a számból, de Rob Reiner mégis inkább az eredetit preferálta, ha már a díszletek és a jelmezek annyira korabeliek voltak.

Micsoda nő! / Pretty Woman (1990, r. Garry Marshall)

A film eredeti címe mindössze annyi lett volna, hogy 3000. Lássuk be, jót tett neki, hogy kiemelték címnek a filmben is elhangzó 1964-es Roy Orbison-slágert (melynek pontosabb címe Oh, Pretty Woman). Onnan lehet tudni, hogy működött a „slágeresítés”, hogy hiába van a filmnek magyar címe, mindenki az angol számcím alapján azonosítja, mint pritivument. Ugyan nem ide tartozik, de remek mozgóképes relikvia: a szám Van Halen-féle változatához készült videóklip az egyik legbizarrabb dolog, amit videóra kaptak valaha, még nyolcvanas évek mércével is. Olyannyira, hogy az MTV sokáig vonakodott is leadni. Talán ezért is nincs jobb minőségű verzió belőle az interneten, mint ez.

Tökéletes napok / Perfect Days (2023, r. Wim Wenders)

Ami ezt a toplistát ihlette: Wenders legutóbbi, nagyon jól sikerült filmje, amit idén Cannes-ban mutatott meg először a nagyvilágnak, és amiben nagyon fontos szerepe van a főhős által kazettáról(!) hallgatott régi amerikai slágereknek, köztük a címadóvá nemesült Lou Reed-nótának. Ha komolyabban belegondolunk, hogy miért pont ebből a számból származik a film címe, illetve hogy a film melyik fontos pillanatában hangzik el, máris sokkal melankolikusabb színezetet kap az egész, mint egyébként...

A filmről írott kritikánk ide kattintva olvasható.

Kék bársony / Blue Velvet (1986, r. David Lynch)

Ezt a filmet remélhetően senkinek sem kell bemutatni, csak arra a tényre hívnánk fel a kedves olvasó figyelmét, hogy milyen fontosak ebben a filmben a fülek: nem csak cselekményindító kellékelemként, hanem a néző egyik legfontosabb filmbefogadó érzékszerveként is. A címadó nóta ugyanis pofátlanul fülbemászó: először 1951-ben rögzítette Tony Bennett, de a legismertebb változata (és amelyik Lynch filmjében is elhangzik a diegetikus, Isabella Rossellini által énekelt verzió mellett) az a Bobby Vinton-féle 1963-as verzió... pedig a történet még ennél is érdekesebb. Eredetileg a producerek nem akarták kifizetni az 1963-as változat jogdíjait, ezért megkérték szépen a filmzenét egyébként is jegyző Badalamentit, hogy készítsen egy újabb változatot, amit majd Vinton újraénekelne. Igenám, csakhogy Vinton közben megöregedett, a hangja megváltozott, így két és fél hanggal lejjebbre kellett transzponálni a dalt. Felvették ugyan az új változatot is, de végül Lynch addig könyörgött a producereknek, hogy azok végül kiperkálták a zsozsót az eredeti változatért. Fun fact: a dalból nevetségesen sok változat létezik, s mind az ötvenes évekből. Aki nem hiszi, járjon utána.

A Kék bársonyról írt trivia-cikkünk ide kattintva olvasható.