Fekete-(fehér) kefe avagy a kortárs művészetnek irányzott fintor – Vranik Roland: Fekete kefe

2006. február 15.

Vranik Roland filmjén nehéz olyan fogást találni, ahonnan tapogatózva majd bizonyossággal kiderül, miről szól a film, mi ez a történet, vagy miről nem szól, és ebben mi a poén.

Félre a fejjel – Tímár Péter: Le a fejjel!

2005. június 15.

Tímár Péter új filmje olyannyira átlátszó stratégiák termékének mutatja magát a hazai vígjátékpiacon, hogy nyolcezer karakter kétszer is bőven elégnek tűnik a téma kimerítésére – aki ezt a hosszúságot meghaladja, annak az éles kockázatát vállalja, hogy egy humor tekintetében igencsak anorexiás vígjátéknak kerít érdemtelenül nagy feneket.

A szeméttelep melege – Pejó Róbert: Dallas Pashamende

2005. május 15.

Nagy hagyománya van a balkáni életmódot és annak diszkrét bájait tematizáló, igen széles értékskálán mozgó filmes alkotásoknak, amelyek sorába – nem csak tematikája, de stiláris jegyei okán is – illeszkedik Pejó Róbert új filmje, a Dallas Pashamende. A romániai szeméttelepek valóságából ihletődő film hazai forgatását a román hatóságok éber figyelemmel kísérték, végül leállítatták a forgatást, ezért a munkát a fóti filmgyár területén újjáépített szeméttelepen kellett befejezniük az alkotóknak. Az országimázs őreinek félelme érthető: nem EU-konform helyről és életviszonyokról van szó, bár az a kép, amit Pejó ír, még az ő májukat is hízlalhatná, mert ebben az eufemisztikus vízióban a hulladéktelep, ha körülményesen, de mégiscsak lakható és értékteremtő helynek bizonyul.

Sors-talanság – Koltai Lajos: Sorstalanság

2005. április 15.

Az irodalmi művek filmes adaptációi rendszerint erős prekoncepciókat gerjesztenek a leendő nézőkben, amelyekkel szemben a filmnek meg kell vívnia kemény csatáját, hiszen az élményeihez, ha erősek, mindenki ragaszkodik.

Apokalipszis, kicsit később

2001. augusztus 15.

(Nocce, nocce, kedves közönség, az agy éjjeli és néma álma ez.) Hangzós mondatokkal kéne úgy tennem, mintha mesélnék; bár ha nem tennék, akkor is úgy tűnne. A történet mindenképpen – és ezt leszögezhetem – igaz. Igaz, ez nem fontos.

Az Úr balkáncsókja – Sinisa Drăgin: În fiecare zi dumnezeu ne sărută pe gură / Naponta szájon csókol az Úr

2001. június 15.

Nehéz annak a rendezőnek kikerülnie a Balkán-mítoszt, aki témájában, történetében Kelet-Európához kapcsolódó filmet rendez, mert így vagy úgy, de reflektálnia kell rá. Sinisa Drăgin filmje, a Naponta szájon csókol az Úr, mintha azt a problémát mutatná fel, hogy nehéz e mítoszhoz kötődő sztereotípiákat, akárcsak a nagyon erős és meghatározó filmes olvasatok képi világát, szimbolikáját figyelmen kívül hagyni. Ilyen értelemben Drăgin filmje valahol Lucian Pintilie és Emir Kusturica között helyezkedik el – az előbbitől a nyomasztó hangulatú tájakat, arcokat, a nyomor állati körülményeit, az utóbbitól pedig a fantasztikumot és a harsány, életbő humort (igaz, mérsékelten) véve át.