Az egyes számú film az egyes számú női detektívről – Anthony Minghella: The No. 1 Ladies' Detective Agency

2008. november 27.

Az idén elhunyt brit színházi, tévés és filmes rendező Anthony Minghella egész életében komolyan vette az ecoi aforizmát, miszerint „egy klisé nevetséges, száz klisé megható”. Poszthumusz bemutatott filmjét, az Egyes számú női detektívügynökséget a couleur locale és a hozzá tartozó színészek egyszínű sokszínűsége emeli ki a salakból, s remélhetőleg a feledés karmai közül is.

A harmincegyedik században sem egyszerű tankolni – Dwayne Carey-Hill: Futurama – Bender's Game

2008. november 13.

Az új Futurama-film egyszerre tökéletes folytatása a sorozatnak és egyedülálló műfajparódia-hibrid: sci-fi-fantasy, azaz távoli jövőben játszódó kardos-kopjás bohózat. Az egész valamikor a 90-es évek közepén kezdődött, amikor a Simpsons-szülőatya, Matt Groening és az alkalmankénti Simpsons-író David X. Cohen egy új animációs sorozaton kezdett gondolkozni.

Nem fogsz oda-vissza jegyet kérni – Ryuhei Kitamura: The Midnight Meat Train / Éjféli etetés

2008. október 22.

Clive Barker 20 éve próbál eléldegélni a Hellraiser sikere után maradt morzsákból, ikszedik folytatásokat készíttetve, örökös másodikként evezgetve Stephen King farvizén. Igaz, míg Kingről akarva-akaratlan a horror-thriller párosból az utóbbi műfaj jut eszünkbe, Barker az előbbi rajongóit lepi meg időnként valamivel. Már ha a rajongók meg tudnak még lepődni.

Jabbád, anyád idejöjjön! – Dave Filoni: Star Wars – A klónok háborúja

2008. október 1.

Három évvel úgy kezdtem a Sithek bosszúja-kritikát, hogy ugyebár felnőtt az a generáció, akik annak idején gyerekként nézték meg az első Star Wars-szériát, s most ők viszik el a gyerekeiket a mozikba, a történet utolsó darabjait helyrerakandó. S errefel Lucas három évre rá a franchise egy újabb darabjával jelentkezik, ami ráadásul animáció. Most akkor mi van?

Mindenki okkuljon belőle – Julian Doyle: Chemical Wedding

2008. szeptember 17.

Én mindig is tudtam, hogy Bruce Dickinson – a brit metállegenda, az Iron Maiden énekese – többre is képes mint „csak” hatalmasakat énekelni és jó bulikat csinálni. És lőn: a tíz évvel ezelőtt kiadott szólóalbumából, a Chemical Wedding című azóta metálfavorittá vált lemezből kiindulva írt egy hasonló című filmet – ami el is készült.

A tábor, akit Filmtettnek hívnak 2. – Filmtett-Duna Műhely tábori napló – 2008. július 17.

2008. július 17.

Beindult mind a kilenc filmalkotó műhely munkája. Az egyes műhelyek még csak magukban dolgoznak, de a rendezőjelöltek már szemrevételezték a csoportokat és tervezgetik stábjaikat. Az animációsok elkészítették első mozgó képsoraikat és rövid hangfelvételeiket. A tegnapi napot kétórás velencei-tavi hajókázás koronázta.

Viva la diva – Anna Biller: Viva

2008. június 7.

Biztosan mindenkinek van olyan haverja, aki állandóan a társaság központja akar lenni, ugyanazokat a vicceket mondja, ráadásul hatalmasokat röhög rajtuk, a többiek meg, jobb híján, egy darabig együtt kacagnak az illetővel. Nos, a Viva című film egy ilyen haver, de ő még ráadásul a pociján levő hurkákat is szereti mutogatni. Két órán keresztül.

Volt egyszer egy autósmozi – TIFF Drive-in

2008. június 5.

Az ötvenes-hatvanas években kamaszodott amerikaiak generációja (ahogy arra Lucas, Coppola és társaik szívesen emlékeztek a hetvenes-nyolcvanas években) tudja igazán, hogy a drive-in mozizás legalább annyira szólt a szexről és tudatmódosító szerekről, mint a filmekről. Az autósmozi aranykora után 50 évvel ki lehetett próbálni az élményt Kolozsváron is, a TIFF első öt napján.

Neil Young megint megmondja – Neil Young: CSNY Déjá vu

2008. június 2.

Vének, mackósak-löttyedtek, tépettek, mint a háttérben lobogó békejelvény, és közelről egyáltalán nem olyan legendásak. Szex, drogok és rock’n’roll helyett a mára 64 év átlagéletkorú Crosby-Stills-Nash-Young kvartettnek csak a politika maradt a rock’n’roll mellett. De legalább azt jól csinálják.

Kis retrospektív horrorantológia – Trapped Ashes

2008. május 31.

Ez egy olyan film, amire – a piacra dobás dátuma szerint – a tavalyi TIFF-en kellett volna rettegni. A baj az, hogy most se lehetett különösebben rettegni. Ami viszont nem probléma, hiszen cserébe teli van ön- és reflexív poénokkal, melyek közti összefüggések akkor esnek le a nézőnek, amikor a végefőcímben megjelenik a kultikus rendezők neve: Ken Russell, Sean Cunningham, Joe Dante, Monte Hellman.