Hypnotique Pascal – Hajdu Szabolcs: Bibliothéque Pascal

2010. február 7.

Hajdu Szabolcs a Fehér tenyérrel a konvencionálisabb narratíva irányába tett lépései után visszatér abba a színes, szürrealizmussal is kacérkodó világba, ami pl. már a Tamarát is egy markáns kézjegyű szerző egyedi filmjévé tette. Ráadásul a mit sem sejtő nézőt, aki azt várja, hogy egy újabb magyar filmet fog látni, az első nagy meglepetés már az első snittel együtt éri.

Egy életforma hattyúdala – Zámborszki Ákos: Utolsó előadás

2010. február 4.

Egy igazi kuriózum jelent meg szerdán, a 41. szemle dokfilmes napján az Utolsó előadás című filmben: egy családi vándorcirkusz. Kuriózum, sajnos – mondhatnánk szomorúan, mert a 21. században az (európai) ember olyan élményekről mondott le a kényelem javára, amelyek valaha alapvető tapasztalatot jelentettek számára.

Az élőholtak szürkülete – Ruben Fleischer: Zombieland

2009. november 30.

A klasszikus, lassan cammogó Romero-féle zombik kora, úgy tűnik, végleg leáldozott: a hetvenes évek marihuánán szocializálódott, zsibbadt arcai eltűntek, a mai fiatalság már a speedre és az extasyra van rákattanva, ennek megfelelően a zombijaik is vérmes szemű, üvöltözve sprintelő vadállatok.

Rossz rendőrhadnagy, jó film – Werner Herzog: Bad Lieutenant – Port of call New Orleans / Mocskos zsaru – New Orleans utcáin

2009. november 10.

Kétféle filmes provokatőr létezik. Az elsőfajta harsányan-hangosan-csattogva szít botrányt, mint ahogy Pasolini, Jodorowsky, Makavejev vagy a fiatal Buñuel; a másik a szubverzív fajta: lassabban, csendesen mossa alá az ember morális tartóoszlopait, mint a késői Buñuel, Ferreri, Lynch vagy a jó öreg Herzog. A kalandos életű, sokat látott és tapasztalt német újhullámos most megmutatja, hogy mégis van értelme remake-et készíteni.

Tényleg vicces emberek – Judd Apatow: Funny People / Ki nevet a végén

2009. október 28.

Jelen írás szerzőjét igazán nem lehet olyasmivel vádolni, hogy Judd Apatow- vagy Adam Sandler-rajongó lenne, sőt. De ez a nem kis mértékben önreflexív (eredeti címén kb. Vicces emberek) film viszont egy teljesen új szintre emeli az általuk művelt igen különös humort, aminek az a legfontosabb ismertetőjegye, hogy nem is vicces.

Román, roma, Róma, Románia – Bobby Păunescu: Francesca

2009. október 9.

A Francescának nem is kellett volna jobb PR: az, hogy az olasz politika a velencei vetítések után habzó szájjal kitagadta, elátkozta és agyonszidalmazta a filmet, felér egy jól pozicionált reklámkampánnyal. Persze, ahogy Romániában semmi sem működik, úgy a reklámkampány sem: az egyik plázás vetítésen a két Filmtett-kritikuson kívül összesen egy darab néző volt. Egy. Unu. Uno.

Instant krimileves – Bertrand Tavernier: In The Electric Mist / Az elektromos ködben

2009. szeptember 30.

Szomorú, táskás szempár, higgadtság − épp a minap nyugtattam magam azzal, hogy Tommy Lee Jonesszal nagyon nem lehet elrontani egy filmet. Nos, Az elektromos ködbent elrontani nem rontották el nagyon, de nagyon jó se lett.

F, mint felesleges – Tony Scott: The Taking of Pelham 1 2 3 / Hajsza a föld alatt

2009. szeptember 7.

Tony Scott az egyik legmegbízhatóbb iparos az amerikai akciófilmes porondon. Ha beülsz egy Tony Scott-filmre, nem fognak nagy csalódások érni, de nagy meglepetések sem. Ez a filmje is ilyen – csak éppenhogy ugyanebből a regényből készült már egy hasonló című film, ami legalább ugyanilyen jó volt, ha nem jobb. Akkor meg minek?

Ízléstelenség, gusztusosan – Sam Raimi: Drag Me To Hell / Pokolba taszítva

2009. július 21.

Sam Raimi több mint 10 évnyi hollywoodi bérdirektorkodás (amiből három egyre gyengülő színvonalú Pókember) után visszatér oda, ahonnan vétetett: az intelligens, vérbő humorral elkészített, gyomorforgató horrorok világába. Ezúttal egy PG-13 besorolással.

Éljen az új lap! – Prizma: új filmművészeti folyóirat

2009. július 8.

Amikor világszerte a szakmában (és mi is) arról tanakodnak, hogy szükség van-e például filmkritikára, valóban hiánypótló lehet egy ilyen lap: tudományos igénnyel, de emészthető módon dolgozza fel a vállalt tematikát. A Prizma valahol a régi, nyomtatott Filmtett és a Metropolis között foglal helyet, arculatában és megvalósításában pedig leginkább a Pergő Képeket idézi.