2045-ben a mesterséges intelligencia robotjai már majdnem elavultak, a klónozás mindennapos, és az sem elképzelhetetlen, hogy az emberek halhatatlanná válnak a virtuális térben. A BigBug kontextusa kényelmes terep lehetne a kacatokat és kütyüket annyira kedvelő rendezőnek, aki ezúttal a valóság konvencióitól mentesen léphet a fantasztikum felé, Jean-Pierre Jeunet mégis eltéved a high-tech hologramok villanásai között, emberségessége elhalványul túlszaturált komédiájában.
Öt éve indult újra a sepsiszentgyörgyi Művész mozi, nemcsak a városban, hanem a régióban is hiánypótló intézményként. A születésnap alkalmából beszélgettünk Lázár-Prezsmer Endrével a kezdetekről, a filmklubos hagyományokról, csalódásokról és filmekről.
Elena Ferrante könyvének netflixes adaptációja, Az elveszett lány csendesen feszült, visszafogottan erotikus, nem ítélkező, de nem is együttérző – figyelmet követel, hogy míg mások történeteit szemléljük, magunkat is észrevegyük.
Ridley Scott új bűnügyi életrajzának legnagyobb kudarca nem az, hogy forradalmasító eszközök nélkül akarja bemutatni egy birodalom valóságos hanyatlását, hanem hogy az újítás elmaradása a nézőpontok teljes hiányát eredményezi. Nem az, hogy előre megtervezi és kiszámítja a közönség számára majd oly hatásos pillanatokat, hanem hogy ezek a pillanatok maguk ellen fordulnak, egymást kioltják, s a néző eleven hatások nélkül kénytelen távozni.
Asghar Farhadi ezúttal spanyol kitérő után tér vissza hazájába, hogy bebizonyítsa: az iráni film még mindig képes új árnyalatát felvillantani, és bármely európai művészfilmes irány komoly vetélytársa lenni. A hősben nem távolodik el az őt eddig annyira foglalkoztató témáktól, az emberi kapcsolatok bonyolultságát, egy család elkerülhetetlen szétesését egy felemelkedés-bukás történetére redukálja, az újhullámos irányzat reflexiójával ízesítve.
Mi a közös a szegény emberben és gazdag társában? Egyikük élete sem szórakoztató. S ezért míg az egyik nyomorúságának és szűkölködésének elfelejtésére a porban kezd játszani, a másik kielégíthetetlen telhetetlenségétől menekülve keresi a játék izgalmát. A Netflix szájbarágós társadalomkritikája pörgős, feszült – játékra hív, hogy míg a fogyasztási vágyra redukált emberek viadalát figyeljük, mi magunk is a fogyasztói társadalom termékével legyünk kiszolgálva.
Fogel egy meggyilkolt újságíró ügyét szélesítve derít fényt a szaúd-arábiai monarchia kiber-uralmára, ahol a közösségi háló bármikor politikai fegyverré alakítható, s így a film nézése közben saját biztonságunkat is megkérdőjelezzük.
A színpad felől érkező Liesl Tommy első filmes próbálkozásának eredménye egy klasszikus életrajzi dráma, ahol a kronológia a legfontosabb dramaturgiai szabály, a főcél pedig a közönség elkápráztatása a hatalmas életmű bemutatásával. A Respect sok kérdést vet fel a kor politikai viszonyairól, a feketék társadalmi megítéléséről, a bőrszín kialakította zenei elitizmusról, mindent egy nő helyzetén keresztül átfogva. De a két és félórányi tömény soul és gospel valahol saját törekvéseit lehetetleníti el, hogy aztán a zene lényegéből hiányozzon a ritmus és a lélek.
[Esszépályázat 2021 – 1. hely] A klasszikusnak nevezett formák magukban hordozzák az ellentmondást, tulajdonképpen a kanonizációs folyamat szerves része a lázadás. A filmnyelvi alakzatok meg- és elvetésével már olyan törekvések próbálkoznak, mint az avantgárd némafilmek, vagy a cinéma pur narratívát elítélő alkotásai. Ruben Östlund 2017-es Négyzetje azonban egy újabb fokra emeli a tagadást: a kortárs filmek nem elutasítják a bevett hagyományokat új elbeszéléstechnikát teremtve, hanem kifordítják azokat, hogy maguk ellen dolgozzanak. A néző pedig azon kapja magát a film végére, hogy kényszeredetten próbál valami álnarratívát beleolvasni a képsorokba, nehogy teljesen magára maradjon.
