Közös nevező – A legnézettebb magyar filmek

2026. április 11. – írta Murai András

Milyen közös vonásokat mutatnak az elmúlt 80 év legnézettebb magyar filmjei? Mi köti össze a kortárs sikereket, mint a Futni mentem és a Hogyan tudnék élni nélküled?, az akár több évtizeddel ezelőtt készült, mozinézőszámukat tekintve kiugróan eredményes filmekkel? A következőkben a forgalmazási adatok alapján évtizedről évtizedre haladva áttekintjük, mely alkotásokat nézték meg legtöbben.

Janovics sorskényszerű drámái – Tompa Andrea: Meghalni szabad. Janovics Jenő történetei 1919-1945 között

2026. február 17. – írta Ferenczi Szilárd

Tompa Andrea könyve a gazdagnak tetsző, de mégis nehezített terepű forrásadottságok ellenére nem pusztán közelebb hozza Janovicsot, hanem a folyamatokat értő gondossággal és szépírói érzékenységgel tárja olvasói elé.

Tengerember – Szubjektív portrékísérlet Dobai Péterről

2025. december 26. – írta Papp Attila Zsolt

Költő, próza- és esszéíró, filmesztéta, dramaturg, forgatókönyvíró, filmrendező, színész és tengerész – nem biztos, hogy sikerült felsorolni az összes hivatását. A nemrég elhunyt Dobai Péter a magyar film egyik jelentős „szürke eminenciása”, nagy idők nagy tanúja és megörökítője, akinek filmtörténetünk néhány kiemelkedő pillanatát köszönhetjük (elég csak az ő forgatókönyvéből készült Mephisto Oscar-díjára gondolnunk). Nem múlhat el úgy ez az év, hogy ne emlékeznénk meg róla.

Születésnapra – Buglya Sándor 80

2025. december 16. – írta Zágoni Balázs

Amikor a szerkesztőség felkért, hogy írjak egy pár sort Buglya Sándor 80. születésnapjára, sok feladatom ellenére egyből igent mondtam. Miért gondoltam azt, hogy ez egy „visszautasíthatatlan ajánlat”?

A szomorúság színésznője – Karády Katalin-portré

2025. december 8. – írta Péter Zsolt

A magyar hangosfilm hőskorának egyik legfényesebb csillaga 115 éve született. Szinte mindent megírtak róla, amit tudni érdemes, ennek ellenére a 20. század legtitokzatosabb magyar színésznője maradt, akinek a sikereit máig boncolgatjuk.

A fák kimondhatatlan tettei – Enyedi Ildikó: Silent Friend / Csendes barát

2025. október 11. – írta Papp Attila Zsolt

Enyedi Ildikó új filmjéről azt szokták mondani, hogy „egy fáról szól”. Nem, nem (csak) egy fáról szól. A Csendes barát grandiózus, költői látomás, amely arra vállalkozik, ami mozgóképes eszközökkel szinte lehetetlennek látszik: megidézni a létezés elvesztett teljességét.

„A nagyváros labirintusában tekergő patkányok vagyunk” – Monory Mész András: Meteo (1990)

2025. szeptember 20. – írta Papp Attila Zsolt

A film, amelyet szeretnek gyakorta „a magyar Szárnyas fejvadász”-ként címkézni, kétségkívül a magyar filmtörténet egyik legkülönösebb alkotása. A Meteo egyszerre expresszív látlelet a történelmi pillanatról, amelyben született, és ihletett disztópikus jövővízió.

Egy magyar Madridban – Vajda László-portré

2025. augusztus 17. – írta Lénárt András

Vajda László filmrendező – vagy ahogyan a világ más részein ismerik őt, Ladislao Vajda – a több európai országot és négy évtizedet átívelő pályája során nem feltétlenül eredetiségével vagy egyéni stílusával tűnt ki a kollégái közül. Mégsem a véletlennek köszönhető, hogy ma Spanyolországban az egyik legjelentősebb spanyol (és nem magyar!) filmkészítőként tartják őt számon.

Naiva primissima – Szeleczky Zita-portré

2025. július 12. – írta Péter Zsolt

A magyar hangosfilm történetének legnépszerűbb naivája, Szeleczky Zita idén lenne 110 éves. A színésznő nemcsak színpadon és filmen alakította tökéletesen szerepeit, de a saját életében is meglehetősen gyanútlannak bizonyult. A második világháború vihara az ő karrierjét sem kímélte.

Ha magyar szuperhőst akartok – Lengyel Balázs, George Mihalka: Hunyadi (Rise of the Raven)

2025. április 28. – írta Papp Attila Zsolt

Nemcsak Hunyadi, hanem a Hunyadi is történelmet írt, utóbbi mozgóképes értelemben. Minden idők legnagyobb költségvetésű magyar filmes produkciójának hibái részben abból fakadnak, hogy készítői mintha nem tudták volna eldönteni, a történelmi hűség és a mítoszteremtés közül melyiket válasszák. Összességében azonban elmondhatjuk, hogy ez az első olyan kortárs magyar történelmi-kosztümös opusz, amelyre nem kell úgy tekintenünk, hogy „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk”.