76 éves korában elhunyt Balogh Zsolt filmrendező, forgatókönyvíró, egyetemi tanár.

Balogh Zsolt 1950-ben született, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán adás- és filmrendezőnek tanult. A Magyar Televíziónál 1969-ben kezdte pályafutását. A televíziós rendezés szinte minden műfaját kipróbálta. Dokumentumfilmekkel kezdte, majd tévéfilmekkel, tévéjátékokkal folytatta. Emellett számos irodalmi, ismeretterjesztő filmet, szórakoztató műsort rendezett.  Pályája során csaknem ötszáz televíziós filmet, játékfilmet és műsort készített. Díjnyertes alkotásai közé tartoznak többek között az 1968, Az évszázad csütörtökig tart, a Protokoll, a Szarajevó kávéház, a Hangolka, a Vásár, a Babatár, a Buta mese és a Szelídek. Olyan televíziós sorozatok is fűződnek a nevéhez, mint a Kisváros és az Állomás. Munkásságát 1991-ben Balázs Béla-díjjal, továbbá öt évtizedes pályafutása során számos nemzetközi fesztiváldíjjal ismerték el. Tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen és a Budapesti Metropolitan Egyetemen is.

2015-ben Balogh Zsolt vette át a Filmtettfeszt Sárga Csikó Díját. Jakab-Benke Nándor méltatását alább újraközöljük:

„Azért raktak ki ide erre a színpadra, hogy Balogh Zsoltról beszéljek. De én egoista leszek, mint a filmesek általában, és előbb saját magamról fogok beszélni. Arról, hogy ÉN mennyire szerettem Balogh Zsolt óráin ülni. Egyébként, hogy ne legyek annyira egoista, elmondom, hogy nem csak én szerettem, hanem – szinte – mindenki. És ezt teljesen empirikusan mértem fel: mondták az emberek. Például amikor pár hete kiposztoltam a facebookra, hogy az idén Balogh kapja a Sárga Csikót, annyi lálykot kapott az a bejegyzés, hogy a kiscicás-kisgyerekes-pucérnős posztok nem szoktak olyan sokat kapni. Nagyon sok ember örült tehát Balogh Zsolt díjának, és nagyon sok volt diákja érezte úgy, hogy ez egy megérdemelt dolog. Végre. Egy ország nyúlt a távirányítóért.

Nem mintha mindig minden óra zökkenőmentes lett volna: gyakran volt cirkusz, súrlódás, alkotói koncepciók ütköztek, főleg a tanár úr hatalmas cinizmusa ütközött a diákok késéseivel és lustaságával, de valahogy mindig győzött a józan ész és a békesség, és a film szeretete, és elkészült az alkotás, s a diák akarva akaratlan elismerte, hogy a Baloghnak – mert ez volt a neve tanárként – biza igaza volt.

Bocsánat, hiszen úgy beszélek, mintha csak volt sapisok ülnének a teremben, pedig létezik külvilág is – ezt a külvilágot pislogva, meglepetten próbáltuk befogadni egy-egy egészhétvégés, stúdióban töltött Balogh-session után az utcára kijövet. Összefoglalom hát, hogy ki ő, és miért kapja ezt a díjat. A Sapientia-EMTE kolozsvári filmszakáról talán hallottak elég sokan, ott voltunk diákok páran. Ez a filmszak enyhén szólva rögösen indult, az első félévben gyakorlati oktatás gyakorlatilag nem létezett, sírtunk is csomót otthon egyedül a párnánkba, aztán megérkezett Buglya Sándor tanár úr – aki már kapott egy Sárga Csikót – és átvette az irányítást. Végül első év végén, 2005 májusában magával hozott egy magas, enyén őszülő, de hihetetlen energiákkal rendelkező, alvás, kaja és akár víz nélkül is napokig beszélni – előadni – képes pasast. Ő volt Balogh Zsolt. Megismerkedtünk vele, aztán második évtől kezdve – tehát pontfix tíz éve! – tanítani kezdett minket, sapis filmszakosokat. Dramatugiára, színészvezetésre, forgatókönyvírásra – és még ki tudja, milyen tantárgynevek alatt tartotta a kurzusát (talán egyszer még irodalmi adaptációnak is hívták!), ami viszont igazából mindig ugyanazt fedte: magát Balogh Zsoltot, és az ő hihetetlen dramaturgiai érzékét, emberismeretét, ösztönzőképességét, és nem utolsósorban humorát. Ez a humor nagyon fontos malter volt a Balogh-féle téglák között, szinte mindent el tudott adni vele, még a szelíd, jóindulatú tanári, vagy atyai inzultust is. Volt olyan óra, amit végigröhögtünk, de ami ennél fontosabb: közben szinte észrevétlenül megtanultunk filmet csinálni, és a következő, már élesben történő forgatást sokkal magabiztosabban vészeltük át. Egyébként sokszor megjelent forgatásokon is, s egyetlen szemvillanással biztosított arról, hogy nyugi, minden rendben. Ilyenkor máris mindenki nyugodtabban rágcsálta a rántotthúst és döntötte be az Unicumokat.

Nagyon sokat köszönhet tehát neki a fiatal erdélyi filmes közösség, immár tíz éve jár le (vagy fel) fáradhatatlanul, hogy a szűz kicsi transzilván filmeskéket darabokra szedje, majd újra összeragassza forgatás előtt. Mert azt most már mindenki tudja, hogy mindig forgatás előtt esik minden szét, hogy aztán utolsó pillanatban csodával határos módon összeálljon, és be lehessen kiáltani az első »tessék«-et.

Bocsánat, hogy nem tértem ki egyéb Balogh-életrajzi elemekre, felsorolhattam volna párat a filmjei vagy a többszáz tévérendezése közül, néhányat a díjaiból, vagy azokból az iskolákból, ahol még a Sapientia mellett tanít vagy tanított, de még a magyar tévé főrendezői posztját sem említettem. Persze, fontos dolgok ezek, de számunkra nem ezek a legfontosabbak, hanem az, amit órán kaptunk tőle. Energiát, tudást, jókedvet, és talán ami a legfontosabb: barátságot.

Köszönjük szépen, Zsolt!”