Nem szabad összekeverni az Impossible Missions Force nevű alakulatot a hasonlóan rövidített Nemzetközi Valutaalappal, már csak azért sem, mert előbbit csak úgy megszüntetheti a CIA igazgatója.
A Gibraltár csak egy jól megcsinált, de könnyen felejthető bűnthriller lenne, ha nincs ott az elején a szöveg, mely szerint megtörtént eseményeken alapul. Az magától értetődik, hogy a suspense erősebb, ha a sztori hiteles és realisztikus, de kevés film profitál ebből ilyen sokat.
A kiszolgáltatottság szerepe a jó horrorokban elvitathatatlan. Legyen az hófúvás, a térerő hiánya, bezártság, vagy megmagyarázhatatlan túlvilági korlátok, a külső segedelem hiányállapotai a magát szabadnak és döntésképesnek vélő ember számára masszív cidrivel társulnak. A Jessabelle pedig pontosan a megkötöttség és a tehetetlenség motívumaira játszana rá. Legalábbis első ránézésre így tűnhet.
Lesznek majd, akik azt mondják, hogy „a könyv jobb”. Meg olyanok is, akik szerint ez a soros Liam Neeson-féle akcióthriller. Pedig a Sírok között igazán korrekt módon összerakott, súlyos, noiros hangulatú bűnfilm.
A Philip Seymour Hoffman által alakított Günther Bachmann kiszáll a kocsijából, majd lassan kisétál a képből. Leblende, ennyi volt. Így ér véget az Az üldözött, és így ér véget minden idők egyik legnagyobb színészének pályafutása – csendben, háttal a nézőnek, egy nagyszerű filmben.
Jelen tanulmányban annak szemrevételezése következik, hogy milyen hatáskapcsolatok mutathatók ki két klasszikus amerikai bűnügyi zsáner: a film noir és a thriller között.
Nagyvárosi sikeremberek a hegyekben töltött hétvégi vadászattal engedik ki a hétköznapok gőzét: a hármas fogatban István, az építkezési vállalkozó (Lengyel Tamás), Márta, az ügyvédnő (Gryllus Dorka) és férje, László (Simon Kornél) veszélyes kalandba keveredik. Thrillerről lévén szó, ha már adott a puska, akkor egyértelműen kulcsfontosságú szerepet játszik a gyilkosság, de Mátyássy Áron (Utolsó idők, Átok, T.Ú.K. – Tanár úr kérem!, Berosált a rezesbanda) rendező szerint a karakter-dráma vonala sem elhanyagolandó a történetben.
Az Isteni műszakban minden megvan ahhoz, hogy kultuszfilm legyen. Hogy mégsem az, leginkább a túl óvatos rendezőnek köszönhető, akiről kiderül, hogy szándéka ellenére nem ő Guy Ritchie és Tarantino magyar keresztezése.
Bár én már úgy fogok megöregedni, hogy – kivételes eseteket leszámítva – nem barátkozom meg a remake „műfajával” mint olyannal, a 2013-as Carrie-t, jóindulatú megközelítésben, lehetséges a hollywoodi újrahasznosítás divathullámán kívül is értelmezni, Stephen King kultikus regényének újabb adaptációjaként. De csak elméletileg.
