Az istenek nem estek a fejükre – Bryan Fuller, Michael Green: Amerikai istenek / American Gods

2017. augusztus 19. – írta Szabó R. Ádám

Szex, erőszak, mitikus lények – a Trónok harca által uralt sorozatérában egyre-másra születnek az egyszerű történeti alapokra helyezett koncept-klónok, és látszólag az idén tavasszal kezdődött Amerikai istenek első évada is beletartozik ebbe a körbe, hiszen a fentebb felsoroltak közül mindegyik igaz rá, ha csak felületes szinten szemléljük a sorozatot. Második látásra (és nézésre) azonban hamar eloszlanak a hasonlítások – ez a sorozat teljesen más, hangulatában, zenéjében, párbeszédeiben, képiségében, mint bármilyen más mostani „trónkövetelő”.

Átírást nem igényel – Marc Lawrence: The Rewrite / Hogyan írjunk szerelmet

2014. november 26. – írta Szabó R. Ádám

A 2008-as A pankrátor óta reneszánszukat élik azok a filmek, amelyekben a főszerepet játszó színész alakításához a kritikusok rendszeresen odateszik, hogy azért is erős, mert némiképp életrajzinak is lehet nevezni a történetet. Akkor Mickey Rourke alakított egy egykoron sikeres, szeretett és csodált sztárt, aki azóta leszegényedett, elfelejtették és megkeseredve, egyedül tengeti napjait. Ezután jött a 2009-es Ki nevet a végén?, amelyben Adam Sandler játszotta ugyanezt, csak bunyós helyett humoristában. Ehhez a sorhoz csatlakozott most a (a hihetetlenül idétlen magyar címmel ellátott) Hogyan írjunk szerelmet...

Flört a kanapéval – Dyga Zsombor: Couch Surf

2014. március 10. – írta Sándor Anna

Be kell valljam, hogy imádom a szkeccsfilmeket. Izgalmas, játékos forma, számtalan variációs lehetőséggel – egy kis flört a műfajokkal, karakterekkel, egy pillanatnyi elmerülés a megható, elgondolkodtató vagy szórakoztató sztoriban, és egy jópofa csattanót vagy apró katarzist követően már lubickolhatok is akár egészen más atmoszférájú események közt. Igazából mindegy, hogy az alkotó személye vagy egy kiemelt téma, motívum (ún. high concept, mint esetünkben a kanapé) köti össze lazán az epizódokat, a szkeccsfilm sohasem jellegtelen, hanem igazi kulturális könnyűdrog, felpörget, megmozgat, és egyszer csak azt veszem észre, hogy ötleteken agyalok és a várost járva rövid, de velős történeteket fabrikálok.

A húzás ideje – ifj. Florin Piersic: Killing Time

2013. március 8. – írta Ferenczi Szilárd

Egy üres nézőtér roppant nyomasztó élmény, különösen ha a rajtam kívül senkinek vetített film úgy edz a közepesen jó végkifejletre, hogy hetvenvalahány percen keresztül, szuszogósan meg-megtorpanva, egyik mélypontról a következő, mélyebb pontra küzdi, nyomja, döngöli pár amerikai forrásból összekalapált, vékonyka cselekményét. Mindeközben pedig másra alig terjedő figyelemmel összpontosít a krimikben javarészt használatos eszközök közül egyetlenegyre, a késleltetésre. De arra aztán nagyon.

Dumadráma – Lynn Shelton: Your Sister’s Sister / Édesnégyes

2012. szeptember 14. – írta Soós Tamás

Ha Woody Allen a harmincas éveit taposó indie filmes lenne, aki a Sundance Filmfesztivál közönségének szeretne drámai romkomot forgatni, akkor állna elő az Édesnégyessel.