Corneliu Porumboiu az új román mozi egyik legfontosabb képviselője. Legalábbis az első két nagyjátékfilmje, a Forradalmárok (A fost sau n-a fost?) és a Rendészet, nyelvészet (Poliţist, adjectiv) a nagy rendezők közé sorolja.
A vaslui rendező – és nem csupán azért hívjuk így, mert odavalósi, hanem mert ő az egyetlen román rendező, aki a bukarestitől eltérő várostoposzt honosított meg a román filmművészetben, még akkor is, ha ezt a várost nem nevezi meg a filmjeiben –, Corneliu Porumboiu az új román mozi egyik legfontosabb képviselője (a kifejezést Alex. Leo Șerban filmkritikus vezette be, sokkal találóbb az új hullámnál). Legalábbis az első két nagyjátékfilmje, a Forradalmárok (A fost sau n-a fost?) és a Rendészet, nyelvészet (Poliţist, adjectiv) a nagy rendezők közé sorolja. E sorok írója némi fenntartással bír legutóbbi játékfilmje, a Când se lasă seara peste Bucureşti sau Metabolism iránt, de erről e szöveg második részében lesz szó. [A tanulmány eredeti, román nyelvű változatának megjelenése óta, a nemrég lezárult 13. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon Corneliu Porumboiu bemutatott egy dokumentumfilmet, az Al doilea joc / A második játék című sportfilmet, ez a legfrissebb munkája – szerk.]
Első nagyjátékfilmje (Forradalmárok, 2006) előtt Corneliu Porumboiu rendezett néhány rövidfilmet, amelyek in nuce hirdettek egy tehetséges rendezőt, egy gátlások nélküli, erős egyéniséget. A Pe aripile vinului (A borok szárnyán, 2002) és a Călătorie la oraş (Utazás a városba, 2003) című „tanulófilmek” apró ékszerek, többé vagy kevésbé szokatlan helyzetbe került hétköznapi emberekről szólnak, és tele vannak huncut homorral. Meg kell említenünk itt a rendező-forgatókönyvíró mesélőtehetségét, ahogy azt is, hogy képes tömören meghatározni a szereplők pszichológiáját – általában „dicsőség nélküli” szereplőkét (valamint azt, hogy elindított pályáján egy színészt, Ion Sapdarut). Ambiciózusabb, de nem feltétlenül sikerültebb a középhosszú Liviu álma (Visul lui Liviu, 2004), amely a társadalom perifériájára helyezett környezetbe nyújt betekintést – realista gyakorlat kétértelmű-álomszerű zárlattal. Ezek a filmek megfordultak hazai és nemzetközi fesztiválokon, ahol jól fogadták valamennyit. A Liviu álmát a 2006-os Berlinálén tandemben vetítették Lucian Pintile Tertium non datur című, szintén középhosszú játékfilmjével (a Vasile Voiculescu Capul de zimbru / Bölényfej című novellájából készült adaptációval), utóbbi kifejezett kérésére. A Liviu álmát az első nagyjátékfilmre felkészítő ujjgyakorlatnak is tekinthetjük – amilyen a Marilena a P5-ből (Marilena de la P7, 2006) volt a korán elhunyt Cristian Nemescu számára, aki egyetlen nagyjátékfilmmel került be a román filmtörténetbe (California Dreamin', 2007), még akkor is, ha a két film nem nagyon hasonlít egymáshoz. Az „edzésbe” fektetett energia megtérült, és Corneliu Porumboiu nagyjátékfilmes debütje több mint tiszteletreméltóra sikeredett: kiváló volt.
A Forradalmárok világpremierjét 2006-ban Cannes-ban tartották, ahol elnyerte a Camera d’Ort, majd (újra)bemutatták a kolozsvári TIFF-en, ahol megkapta a fesztivál nagydíját, a Transilvania Trófeát. A film az évtized egyik legjobb román alkotása, ugyanakkor az új román mozi egyik kiemelkedő címe – és a legelső darabok egyike egyébként. Ami először magával ragad, az a film állandóan jelen levő, funkcionális, mégis kesernyés humora. Másodszori megnézésre megnyílik a film tragikus dimenziója, amely egy másik olvasat alá van „temetve”. Meg kell jegyeznünk, hogy bár egy életcélok nélküli, igazi vesztesekkel teli, szánalmas kisvárossal dolgozik, Corneliu Porumboiunak sikerül tiszta, tucatretorikától mentes, őszinte, mély és ugyanakkor szórakoztató filmet készítenie.
A film első része megteremti az atmoszférát, miközben szinte konvencionális módon bemutatja a szereplőket: Tiberiu Mănescu (Ion Sapdaru) alkoholista történelemtanár, akit elállatiasított a szegénység; Emanoil Pişcoci (Mircea Andreescu) az öregséggel és a magánnyal küszködő nyugdíjas; Virgil Jderescu (Teodor Corban) egy apró helyi tévécsatorna opprotunista és félművelt tulajdonosa. Hármuk útja akkor kereszteződik, amikor témák és szereplők hiányában, karácsony estéjén (14 évvel az események után) Jderescu meghívja a másik kettőt egy talk-show-ba, amelynek témája: hogyan zajlott az 1989. decemberi forradalom városukban (amelyben Vasluira ismerhetünk). Itt lép a képbe a forgatókönyvíró és rendező Corneliu Porumboiu formai bravúrja, amellyel igazi szakmai virtuozitásról tesz tanúbizonyságot (s ez a virtuozitás egyre láthatóbbá fog válni a következő nagyjátékfilmjeiben, ami nem feltétlenül jó): a film több mint fele egy tömbházlakásban improvizált, nyomorúságos tévéstúdióban játszódik, csupán három látható szereplővel (és egy negyedikkel a kamera mögött, a Lucian Iftime alakította, operatőr Costellel), akik a „lenni vagy nem lenni forradalom” („a fi sau a nu fi rivoluţie”) témát vitatják meg az elképzelhető legkomolyabban (ugyanakkor akaratlan helyzet- és nyelvi komikummal, innen a jelenet rejtett tragikuma). Ez (nyilván nem tökéletes) jóhiszeműséget feltételez Mănescu részéről, ártatlanságot Pişcoci részéről (akit egyre inkább az köt le, hogy benne legyen a képben, hogy a többi városlakó lássa), és képmutatást Jderescu részéről. A három szereplő szinte a „decembrista” események megközelítési módjait jelképező prototípus, ahogy prototípusszerűek a képen kívül maradó, rendkívül jól rendezett szereplők is – életszerűek, hihetőek, valóságosak. Mindazok, akik élőben betelefonálnak (hisz így kell lennie minden, önmagára kicsit is adó talk-show-ban), hozzászólnak a műsorhoz, s ezáltal egy sor hétköznapi viszonyulásmódot fednek fel: a közönyről az opportunizmuson és a felületes értelmezésen át a helyzetből hasznot húzottak cinizmusáig (a feltételezett szekusból gazdag üzletember lett), vagy a sérültekkel, megbélyegzettekkel, de nem megtörtekkel együttérző beletörődésig (az asszony, akinek a fiát megölték a forradalomban).
Akárcsak egy szociológus, aki részletesen elemez egy közösséget, egy mikrouniverzumot, hogy általános következtetéseket vonhasson le, Corneliu Porumboiu a Forradalmárokkal egy minimalista, esszenciális és mély tanulmányt hoz létre. Szereplői nem abszolút pozitívak vagy negatívak, ellenkezőleg: a kétértelműség határáig árnyaltak, ahogy az alapkérdésre adott válasz sem pontos. Tulajdonképpen nem hoznak ítéletet. És nem is lényeges a válasz, az a fontos, hogy ne felejtsünk, hogy legyen bátorságunk egymás szemébe nézni. Az, hogy nem tudjuk, mi történt 1989 decemberében (vagy bármely hasonló pillanatban), vagy hogy a várakozások, remények meghaladták a későbbi valóságot, nem lehet kifogás az emberi méltóság, az egyenesség vagy a becsület feladására. A Forradalmárok egyelőre Corneliu Porumboiu legsikerültebb filmje, minden újranézéssel szinte egyre jobb lesz.
Porumboiu következő filmje „példázatos”. A Rendészet, nyelvészet (Poliţist, adjectiv, 2009) szakmai bravúrossága – rendező-forgatókönyvírójának óhaja szerint – túltesz szerzői látásmódján. Itt, akárcsak előző nagyjátékfilmjében, és „hullámbeli” társai közül egyeseknél (Cristi Puiunál, Radu Munteannál, Călin Peter Netzernél), a minimalizmus – beleértve a költségvetésbeli bizonytalanságot (is) – erénnyé változik.
Itt is több lehetséges olvasatról, értelmezési szintről beszélhetünk. Elsősorban, a téma szintjén, egy morális problémáról van szó, Cristi (Dragoş Bucur) dilemmájáról: a fiatal rendőrnek választania kell, hogy szigorúan, „betű szerint” érvényesíti-e a törvényt, vagy ellenkezőleg, figyelembe veszi az enyhítő körülményeket – a gimnazista, aki füvezik, maga is dealer a társai között – a nem feltétlenül ártatlan, hanem inkább naiv áldozat esetében. Bár a narratív perspektívát a jóhiszemű rendőr szemszöge adja, a történet elágazásai magától értetődnek, sugallva vannak, ezáltal a néző hozzáteszi mindazt, ami nem látszik, nincs expliciten kifejezve a vásznon: a diák családi körülményeit, a környezetét, szerelmét, aki miatt vetélytársa feljelenti a rendőrségen, az alvilágot, a rendőrség merevségét stb. Az értelmezés egy másik szintje a szó ereje (a szó szoros értelmében, mindenféle ráerőltetett, metaforikus vagy szimbolikus jelentés nélkül), a szó megsemmisítő hatalma, a jelölő-jelölt viszony stb. Ez utóbbi kontextusban – és nemcsak – összegző értékű az Anghelache (Vlad Ivanov) kapitány irodájában zajló, sokat emlegetett jelenet, amelyben az utóbbi felhozza Cristinek az összes, „védence” mellett szóló érvét (a gyerek letartóztatása nem fogja megoldani a probléma lényegét, hiszen ő jelentéktelen figura a drogüzérek hálózatában). Pontosan hogyan teszi ezt? A DEX (Román Értelmező Szótár / Dicţionarul Explicativ al Limbii Române) segítségével. Meghatározást meghatározás után olvas fel („a szó szoros értelmében”), árnyalatok nélkül – így magyarázza meg a kapitány a beosztottjának, hogy nincs itt helye erkölcsi vagy érzelmi vitáknak és különféle értelmezéseknek: a „tárgy” bűnös, és kész. Szillogisztikus, de hatásos. Ha a törvény megváltozik, majd be fogjuk tartani az újat, addig is… A film vége nyaktilóként hull alá, kettéhasítja az erkölcsi dilemmát anélkül, hogy a rendező állást foglalna e végkifejlet mellett vagy ellenében.
A legnagyratörőbbek a Rendészet, nyelvészetben a film formai vonatkozásai, az operatőri munka, a felvállalt modorosság. Minimalista, de inkább büszke és éleseszű megközelítésről van szó, Corneliu Porumboiu rendezői diskurzusa előnyt kovácsol e látszólagos fogyatékosságból. A szófukarság, a kisvárosi (ismét vaslui) utcákon zajló, hosszú, szinte valós időben felvett üldözésjelenetek, a látszólagos monotónia, a feszültséget nem nélkülöző lassúság, az apró gesztusoknak tulajdonított jelentőség, a részletekre (a szereplők jelmezétől kezdve mondjuk addig a pontig, amikor Cristi felemeli és profi mozdulattal megszagolja egy joint maradékát) való odafigyelés – a filmnek mindez olyan erőt ad, amely meghaladja a filmes megközelítés látszólag banális voltát, lényeget és erőt kölcsönöz, és ez a teljesítmény csak egy eredeti, elhivatott és nagy rendezőnek van a kezeügyében. És az első két egészestés filmjében Corneliu Porumboiu nagy rendező!
Aki nagyon akarja, váratlan mélységeket fedezhet fel a Când se lasă seara peste Bucureşti sau Metabolism című filmben. Az igazság az, legalábbis a kisebbség kisebbségének szemszögéből – azokra gondolok, akik látták a filmet, de nem éreztek rá az ízére –, hogy Porumboiu eltávolodik az első munkáiban megismert, eredeti rendezőtől, akinek tényleg volt mondanivalója, nem szorította saját magát az aktuális divat korlátai közé, és a pillanat kánonjaihoz simuló, önként személytelenedő játékossá változik.
Úgy tűnik, néhány román filmrendezőben leküzdhetetlen vágy él arra, hogy önmagát programszerű alkotásokkal definiálja, s ezek elméleti szinten is meghatározzák őket, azon az elven, hogy az írástudó román embernek muszáj írnia. Ez egy csapda, amelybe beleesett a román új mozi rendezőinek egy része is. Az, hogy mindannyian a saját fejük után, közös manifesztum, közös – esztétikai, gazdasági, politikai, társadalmi – program nélkül vágtak neki az útnak, és hogy az „osztag” menet közben állt össze, nehezen legyűrhető komplexust eredményezett. A minimalizmus, az általuk elindított „hullám” anyagi szegénysége – anélkül, hogy a „kezdeményező” tudna róla – Cristi Puiu 2001-es A zseton és a betonja óta pusztít a fiatalabb és a – legalábbis koruk szerint – érettebb román rendezők között egyaránt. Ők az ingatagság esztétikájára váltottak át: munkáikat a lehető leghétköznapibb, aktuális történetek, a ravasz szegénység miatti józanság, real time felvételek, és helyenként banalitásba hajló hitelesség uralja. Ennek eredményeként a periféria világából ihletődött filmek jöttek létre a maguk hétköznapi drámáival, amelyek elsősorban a finomabb ízlésűeknek, egy – a szó szoros és átvitt értelmében is – vékony nézőrétegnek szólnak: elsősorban a fesztiválok közönségének. Nem vált általánossá, és nem is hiszem, hogy rögzülne, ám a jelenség mégis szemmel látható.
Mindezt maga Cristi Puiu bizonyítja a legjobban az Aurorával (2011), de Radu Muntean is e jelenség áldozatául esik az Ünnepek utánnal (Marţi, după Crăciun, 2010), miután éppen hogy megmenekül tőle a Boogie (2009) rendezésekor. És most Corneliu Porumboiun a sor legfrissebb játékfilmje, a Când se lasă seara peste Bucureşti sau Metabolism (nagyjából így fordítható: Amikor Bukarestre leszáll az est, avagy Metabolizmus, Románia-Franciaország, 2013) apropóján. Az a Corneliu Porumboiu, akinek remekül állt a tragikus árnyalatú humor a Forradalmárokban, akire tökéletesen „rásimult” a minimalista (de nem szegényes!) dráma a Rendészet, nyelvészetben, legfrissebb opuszában rettentően merev, körülményes és hatásvadász lesz.
A film egy beszélgetéssel kezdődik, amelynek a témája… a film. A bukaresti (mert milyen származású is lehetne?) rendező, Paul (Bogdan Dumitrache) hazaviszi a szállodájába a vidéki színésznő Alinát (Diana Avrămuţ), aki mellékszerepet alakít a filmjében, és ami még fontosabb, Alina az aktuális szeretője éppen. Útközben Paul kitálal neki, kifejti a mozi jövőjével kapcsolatos aggodalmait: 50 év múlva nem lesz már film, s ha lesz is valami, amit mozinak neveznek, annak semmi köze nem lesz ahhoz, amit ma mozinak hívunk stb.1 Ez az első a film 17 snittje közül, hiszen a film ugyanígy folytatódik: hosszú, valós időben felvett, hivalkodóan egyhangú snittek alkotják, s a lassúságnak drámai hatást kellene kiváltania. Valójában a Când se lasă seara peste Bucureşti sau Metabolism nem más, mint – kifinomultságot sem nélkülöző – filmes intelligencia és egy elkötelezett mesterember kiválóságának az ötvözete. Konjunkturális ars poetica, egy olyan szerző alkotása, aki – úgy tűnik – jól érzi magát az elefántcsonttoronyba zárkózva: „Én a filmjeim nézőjét magamhoz hasonlónak gondolom, a filmem olyan, mint egy párbeszéd vagy mint egy bizonyos fajta kommunikáció közvetítője. Ez azt jelenti, hogy tisztelem a nézőmet, és hiszem, hogy képes gond nélkül befogadni egy 10 perces időtartamú snittet. Egyébként nem is értem, mit jelent Romániában a közönségfilm fogalma, amelyben minden nevetséges ezen a szinten. Ha effélét akarok megvalósítani, akkor az Egyesült Államokba vagy Franciaországba kell mennem, és az ottani filmipar szabályai szerint kell játszanom.”2
Előny tehát, hogy Romániában nem létezik igazi moziba járó közönség, hiszen így bármit megtehetsz! (És ez jó egy bizonyos pontig, ha érzed a határaidat.) De minden nézőponton túl, nem a keret 10 perces időtartamával van gond, hanem a 600 másodpercnyi „töltelékkel”. Corneliu Porumboiu filmjének beállításaiban annyi vizuális szegénység mutatkozik meg – steril tömbházlakás, zord vendéglő, egy szálloda hallja, ami minél pompásabb akar lenni, annál egyhangúbbá, annál hamisabbá válik –, hogy minden, még a bukaresti utcák is papírmasé díszletnek tűnnek (úgy látszik, a vaslui környezet bukarestire váltása nem tett jót Corneliu Porumboiunak...). A film tökéletes illusztrációja a román minimalizmus nem létező manifesztumának. Minél szolgaibban hasonulnak rendezőink a post factum létrejött kanonokhoz, a filmjeik annál szárazabbak, személytelenebbek, hidegebbek és hiteltelenebbek lesznek, más szóval: annál kevésbé lesznek ezek filmek. A szigorúság a kulcsszava ennek a részben magukra erőltetett normának. Részben, mondom, mert valós anyagi szegénységből indult ki minden, és ez akaratlanul is stílust diktált, most viszont már nem akarnak kilépni ebből a stilisztikai szegény(es)ségből, ebből a minimalizmusból, amiből olykor épp az hiányzik, ami legitimálhatná: a hitelessége.
Ahogy minden, magára valamit is adó rendezőnél, ebben a filmben is felbukkan némi önreflexivitás, még ha az igen sajátos is: Corneliu Porumboiu saját magáról és a generációjáról, „hullámbeli” társairól beszél.3 Sajnos ezt inkább kijelentő módon teszi, dialógusokkal és utánzással (nevezzük idézetnek?),4 a környezet valószerűsége és a szereplők dimenzionálása, lélektani ábrázolása helyett. Így szereplőként Paul eléggé jellegtelen, kétdimenziós, valószerűtlen marad. Az Alinával folytatott ismétlések például profizmus helyett modorosságról tanúskodnak. Nem tűnik úgy, mintha a filmbeli rendezőt „megütné” egy ihletkrízis vagy leblokkolna egy jelenetben, inkább azt a benyomást kelti, mintha botladozna a felvételi helyszínen és a forgatókönyv „bugyraiban”. De mégis minden – és főképp mintha a rendezői akarat (a valós és nem a fiktív rendezőével) – ellenére a film végül lassan, nagyon lassan kikristályosodik, és a történet végül nagyjából összeáll, ha nem is egy többé-kevésbé lineáris cselekmény mentén, hanem inkább hiteles emberközi kapcsolatok feltárásának köszönhetően, a képen láthatók jelentéktelen felszínén túl.
Aki nagyon akarja – az új román mozi és különösen Corneliu Porumboiu iránti valószínű és lehetséges, de enyhén kritikátlan szerelemből –, váratlan mélységeket fedezhet fel a Când se lasă seara peste Bucureşti sau Metabolism című filmben. Az igazság az, legalábbis a kisebbség kisebbségének szemszögéből nézve – azokra gondolok, akik látták a filmet, de nem éreztek rá az ízére –, hogy Porumboiu eltávolodik az első munkáiban megismert, eredeti rendezőtől, akinek tényleg volt mondanivalója, nem szorította saját magát az aktuális divat korlátai közé, „szabotálta” azt teljes lényével, és a pillanat kánonjaihoz simuló, önként személytelenedő játékossá változik. De Corneliu Porumboiu tehetsége olyan hatalmas, hogy még ha makacsul igyekszik is, akkor sem sikerül teljesen tönkretennie egy filmet.
(Fordította Buzogány Klára)
1 Ami több mint valószínű, igaz, de a „klasszikus” mozi rajongói katakombákba fognak húzódni, hogy filmet nézhessenek, vagy jó esetben lesznek múzeumok, ahol akkor, 50 év múlva mai és tegnapi filmeket fognak vetíteni...
2 Lásd az Andrei Rus és Gabriela Filippi készítette interjút a Film Menu 2013. januári számában.
3„Paul a valós idejű filmezés jelentőségéről beszél, egy realista gyakorlatról, amelyet az új román mozi képviselői magukévá tettek. Corneliu Porumboiu azon szükséglete, hogy filmjeiben utaljon rendezőnemzedéke esztétikájára, higgadtabb formát ölt új filmjében, ellentétben a Forradalmárokkal, ahol a közös stílusra mutató utalások szórakoztató öniróniát hordoztak […]. Porumboiu filmje egy másik jelenetében bebizonyítja, hogy érzi generációja öntudatát: a vendéglőben Paul asztalához érkezik egy másik fiatal rendező, Laurenţiu, aki érdeklődik a forgatás felől. Az újonnan jött megemlíti, hogy a forgatókönyv, amelyen dolgozik, nem engedi, hogy hibázzon, mert nagyon jó. […] A filmes ismeretek használata a pár erőviszonyainak összehangolására ad egyfajta szubtilis formát annak, ahogyan a forgatókönyvíró-rendező az önreflexivitás eszközeit használja. Porumboiu áttételesen az új román mozin belül meglévő versengésekre is utal, amikor Paul a forgatókönyv erényeinek aláhúzását úgy értelmezi, mint egy leplezett formáját annak a sugallatnak, hogy a rendezés nem áll a helyzet magaslatán." (Dana Duma, Film folyóirat, 1. sz., 2013. október)
4 Ebben az értelemben a hab a tortán éppen a film főcímzenéje (egyébként egy kiváló dal Maria Răducanu előadásában). Igaz, hogy Cristi Puiunál működött a Lăzărescu úr halálában, de az „epigonizmus” enyhén redundáns.
