Cormac McCarthy legmegfilmesíthetőbb regényéből a Coen testvérek 10 éve készítettek maradandó, megkerülhetetlen, mesteri és Oscar-díjakkal is elismert filmet, melyet ugyanakkor nem mindenki értett meg annyira, amennyire kellett volna.
A korábban rövid- és dokumentumfilmeket készítő, a Balázs Béla Stúdió egyik vezéralakjának számító Szomjas György 1976-ban leforgatott egy teljesen előzmények nélküli mozit, amely azóta is a magyar filmtörténet talán egyik legnagyobb paradoxonjának számít. Szomjas ugyanis nem kevesebbre tett kísérletet, mint hogy a westernfilmet sikeresen elvegyítse a betyár néphagyománnyal. És miközben minden filmelméleti ismeretem mellett a józan ész is azt mondatja velem, hogy ilyen műfaj nem létezhet, mégis úgy tűnik, hogy a Talpuk alatt fütyül a szél az egyetlen példája a magyar westernnek.
Tücskök ciripelnek, gallyak roppannak, abroncsos szoknyák suhannak az avaron, a messzi távolban pedig szünet nélkül hallatszik az ágyútűz moraja. A polgárháborús világtól elzárt, déli leányiskola csendes és monoton mindennapjai örökre megváltoznak, amikor az egyik lány a gombaszedésből egy sérült jenkivel tér vissza.
„Stephen King nyolckötetes regényfolyama méltó adaptációt kapott” – szólna a sommázat, ha valaki olyan írná, aki gyűlöli Stephen Kinget. Én se nem gyűlölöm, se nem imádom, sőt, még eme sorozat könyveit sem olvastam, de a film 95 perce alapján így is tudom, hogy ez a film méltatlan Kinghez. Mivelhogy önmagában, nem feltétlenül adaptációként is gyenge.
Martin Koolhoven brutális westernjének néma bábája nem presztízsmeccset vív a férfiakkal, hanem a nem nőknek való vidéken küzd ellenük az életben maradásért.
Parázs konfliktusok, ellentétes érdekek, hirtelen, elemi erővel felszínre törő indulatok és a vidéken uralkodó ököljog képezik Kostyál Márk első nagyjátékfilmjének, a Kojotnak a gerincét.
Beleborzong az ember, hogy a több amerikai idolt is megtestesítő filmsztár, Kirk Douglas száz éves lett. A borzongás érzése abból a gondolatból fakadhat, hogy Douglas akkor született, amikor a mozi éppen még a vásári mutatványok szerepét töltötte be. Majd rácsodálkozhatott arra, ahogy a vásznat az ezüstcsillogás, a pazar kiállítás, s rajongás vette körül. Aztán tanúja volt annak is (főleg manapság), ahogy a másik, egykor lenézett szórakozási forma, a tévé átveszi ezt a szerepet, mind művészi, mind pedig látvány szempontjából. Douglas munkájának foglalata annak az érának a története, amelyben a mozi isteneket adott a nézőknek. Ő volt az egyik...
Már a Grand Caféban megrendezett legelső nyilvános vetítésen sem teljesen hangtalanul, hanem élő zenei kíséret mellett pörögtek a Lumière testvérek filmjei. Igaz, ekkor még nem igazán használhattuk volna a mai értelme szerint a szót, de a filmzene gyakorlatilag egyidős a mozgóképpel. Az egyre népszerűbbé váló vetítések hatására megjelenő első mozik is mind alkalmaztak legalább egy zongoristát, akinek egyetlen feladata az volt, hogy rögtönzött játékával aláfesse a vásznon pörgő képsorokat. Jóllehet, ennek az improvizatív klimpírozásnak volt egy sokkal prózaibb szerepe is: a zenekíséret segített elnyomni az akkor még igen hangos vetítőberendezések kattogását is.
Az eredeti A hét mesterlövész nemzedékeken átívelő western-élmény, de azért nem váltotta meg annak idején a műfajt: kellemes kis film, amit újra és újra meg lehet nézni a családdal. A friss remake szórakoztató és lendületes, és bár esélye sincs, hogy hasonlóan legendássá váljon, de jó adag lövöldözést és menő figurákat így is kapunk benne. És azt is megerősíti, hogy a Vadnyugat sokkal modernebb és sokszínűbb volt, mint ahogy eddig ábrázolták.