Glazer az Érdekvédelmi zónában megmutatja, valóban mennyire hétköznapi tud lenni a gonosz, meg sem próbálva megjeleníteni a megjeleníthetetlent, de az első képkockától az utolsóig éreztetve a háttérben zajló összehangolt, jól szervezett és mérnöki pontossággal kivitelezett népirtást.
Az Oppenheimer ugyanazt jelenti a 2020-as években, amit Oliver Stone Nixonja három dekáddal korábban: Christopher Nolan tizenkettedik nagyjátékfilmje elbűvölően nagyszabású röntgenkép az erkölcsileg megrendült hidegháborús Amerikáról – és még azt sem bánjuk különösebben, hogy e kép a szemünk előtt törik szilánkosra.
Talán a legismertebb és művei alapján legfelismerhetőbb festők közé tartozik Michelangelo Merisi, ismertebb nevén Caravaggio, akinek az élete is legalább annyira ellentmondásos volt, mint festményei megítélése korában. Mondhatni filmre kívánkozik élete és képeinek világa is.
A Megfojtott virágok a fehér ember minden képzeletet felülmúló aljasságát állítja a középpontba, hogy az őslakosok mellett felszólalva hiteles krónikása legyen az osage törzs szisztematikus kisemmizésének és kipusztításának, illetve annak, hogyan is szállt be a hosszú évekig húzódó gyilkosságsorozat utáni nyomozásba az akkoriban még Bureau of Investigation névre hallgató, később FBI-ra keresztelt Szövetségi Nyomozó Iroda.
Argentina idei nevezettje sok szempontból ideális Oscar-alapanyag, nemcsak a mindig vonzó „megtörtént eseményekből” címke, hanem a társadalmi-politikai áthallások miatt is. De ezúttal a félmúlt történelmének lehengerlő súlya, illetve a műfaji formula kissé agyonnyomja az egyébként izgalmas alapanyagot.
Bevezetés helyett elmondom, hogy amikor a kilencvenes évek derekán Indiában jártam (pontosabban a Csandígarh, Bombay Mumbai Kalkutta Kolkata, Új-Delhi, Agra ötszögben), erősen elcsodálkoztam azon, mennyi férfi járkál kézen fogva az utcán, úgy értem, párban. Meg is kérdeztem egy helyi erőt, mi az oka ennek. Mosolygott, utolérhetetlen bájjal ingatta a fejét és azt mondta: barátok. Snitt.
Damien Chazelle epikus állásfoglalása a kortárs mozi helyzetéről úgy kritizálja a dekadens Hollywood prűd kétszínűségét, hogy egyúttal nosztalgikus múltidézése is az álomgyár működésének. A Babylon a filmipar hőskorának nagyszabású, de ambivalens tablófilmje.
Harvey Weinsten évtizedeken át szabadon zaklathatott fiatal nőket, míg két fiatal újságírónő le nem leplezte a nyílt titkot. Az ő munkájukról szól az Azt mondta, amely korrekt feldolgozása lett az elmúlt évek egyik leghangosabb közéleti botrányának.
