Két héten belül zajlik az amerikai filmkadémia 87. díjkiosztó gálája, amit mindenki csak Oscarként ismer. Lehet utálni és lehet rajongani érte, de nem igazán lehet megkerülni (mi sem próbáljuk, Oscar-maraton című rovatunk immár évek óta működik, ha nem is egyforma intenzitással). Itt van pár érdekes adat a ceremóniáról, illetve a kampányról.
Jóllehet a kutatók váltig arról csacsognak, hogy a kollektív emlékezet idővel képes lesz az emberiség önpusztító reflexén változtatni (netán egyenest meg is szüntetni azt), lépten-nyomon az derül ki, hogy szinte semmiben nem különbözik a személyes memóriától.
A Keresztapa első része kimagaslott azon ortodox építkezésű filmsikerek közül, melyek a hetvenes évek elején lerakták Új-Hollywood alapköveit. A két évvel későbbi folytatás grandiozitás tekintetében felülmúlja a nagy elődöt, ám bizonyos részletmegoldásai miatt mégis elmarad mögötte.
Az Aranypolgárral, aCasablancával, az Elfújta a széllel együtt a legnagyobb amerikai filmek közé szokás sorolni: szinte nincs is olyan lajstrom – legyen az mezei rajongóé vagy tekintélyes szaklapé –, melynek ne állna az élén. A populáris kultúrára gyakorolt hatása gyakorlatilag felbecsülhetetlen. Újra sztárt csinált az elkallódott Marlon Brandóból. Helyreállította a gengszterfilm presztízsét, mindezt nem is „igazi” gengszterfilmként. És ami a legfontosabb: megnyitotta Új-Hollywood kapuit.
Az amerikai sajtó már hónapok óta attól hangos, hogy ez lesz minden idők egyik legizgalmasabb Oscar-ceremóniája. Való igaz, a főbb kategóriák közül több is kétesélyes (ha nem három-), de akárhogy is alakul a díjátadó, a hangzatos szalagcímek közül két kézzel lehet majd válogatni. Úgyis erről szól az egész...
1983 a Gandhi éve volt – nyolc szobrocskát nyert el, és további három kategóriában jelölték Oscar-díjra az alkotóit –, illetve a nem túl gazdag nikaraguai filmgyártásé: a legjobb idegen nyelvű Oscarért egy itt készült film, az Alsino y el cóndor (Alsino and the Condor) című háborús filmdráma is versenyzett. A kategória fődíját a Volver a empezar nyerte el – ez az első olyan, spanyolul beszélő filmalkotás, amelyet Oscarral tüntettek ki.
Talán még jó páran emlékszünk arra, amikor az 1999-es Oscar-gálán Roberto Benigni színész-rendező a székek támláin táncolt végig, hogy átvegye a legjobb idegennyelvű filmnek odaítélt szobrocskát. A film címe: Az élet szép. Témája: a holokauszt. Műfaja: vígjáték. És akkor itt álljunk is meg egy pillanatra. Vígjáték a holokausztról? Nem szentségtörés ez?
Az idén szorosnak, de meglepetésmentesnek tűnik a szobrocskákért folyó verseny. Az Oscar-díjakat vasárnap éjjel adják át, addigis itt vannak tippjeink a jubileuminak számító, 85. alkalommal megrendezett gála nyerteseire vonatkozóan.
A 80-as években sűrű éjszaka borította a vadnyugati prérit, hogy aztán a következő dekád virradója magával hozza az újjászületés reményét. Míg Kevin Costner a klasszikus western tekintélyét kísérelte meg helyreállítani (Farkasokkal táncoló), addig a rutinosabb és merészebb Clint Eastwood az eddigieknél is kíméletlenebbül bontotta le annak toposzait. A maga idejében mindkét alkotást valóságos díjesővel jutalmazta az amerikai filmakadémia, ám ez a tény az egyetlen, ami összeköti őket. Az előbbi „csak” egy jól időzített, a műfaj iránt érzett nosztalgiából hasznot húzó kalandfilm. Az utóbbiban viszont a kamera csókolózik azzal a rettenettel, amit valóságnak hívunk. És ez nem kis szó, ha már westernről beszélünk.
