Nehéz eldönteni, mi meglepőbb: hogy az őszi évad gengszterfilmjét Aronofskytól kapjuk meg, vagy hogy ez egy olyan egyszerű rutinmunka lesz, amin legfeljebb elnevetjük magunkat, de amiről sokáig nem szeretnénk, és valószínűleg nem is fogunk beszélni.
A Rajtakapva minden eleme hozza a kötelezőt: akciófilmes tempó, forró romantika, soha nem hallott poénok (?), és Austin Butler, ahogy éli a rá osztott szerepet. Talán csak éppen a kiindulópontként szolgáló forgatókönyv hagy hiányérzettel, amelyet Charlie Huston saját 2004-es krimiregényéből adaptált filmre. Főhősünk, az egykori nagyreményű baseballjátékos Hank (Butler) egy New York-i kocsma alkoholista pultosa, rémálmoktól gyötört napjainak egyetlen öröme gondoskodó barátnője, Yvonne (Zoë Kravitz). Amikor azonban jóindulatból elvállalja, hogy pár napig vigyáz szomszédjának, a haldokló édesapjához hazautazó Russnak (Matt Smith) a háziállatára, egy kétes maffiaháború közepén találja magát. Mielőtt bármit megérthetne az egészből, két Russhoz érkező orosz verőfiú hamar be is avatja ennek a világnak a kíméletlenségébe.
A hollywoodi elbeszélés nehezen birkózik meg a kafkai homállyal, a Rajtakapva hamar ki is szolgálja nézőjét egy bizonyos kulcs motívumával, ami feltehetőleg hatalmas pénzösszeghez vezet, s amit éppen ezért mindenki próbál megszerezni Hanktől. Amikor azonban ez egyszercsak eltűnik Hank zsebéből, azonnal célt kap főhősünk törekvése: mihamarabb újra megtalálni. A forgatókönyv pontos iskolája a klasszikus dramaturgiának, a fordulatok organikusan következnek egymásból, a műfaj törvényeihez azonban annyira ragaszkodnak, hogy mind ismerősnek hatnak. Persze ha nagyon akarjuk, ez is magával ragadó tud lenni. De amikor a legnagyobb poén egy állandóan láb alatt levő macska lesz, akkor azért érezzük, hogy picit baj van.
Ha az újítás nem is feltett szándéka, egy eredetiség megtalálásával azért próbálkozik a film, főleg a mellékszereplők kiválasztásában érezhető eme erőfeszítése. Orosz maffiózók, haszid zsidó drogkereskedők, Bad Bunny, és a – valljuk be, valóban frappáns – Beépített szépség 2-ből New Yorkba átigazoló Regina King rendőrnője. Mindegyikük erős is lehetne a maga módján, de valahogy egyikük sem kap megfelelő teret a bemutatkozáshoz, s nem sikerül annyira tömören érdekessé válniuk, hogy végigcipeljenek jeleneteket.
A legegyszerűbb Hank célja marad – ha egyáltalán van neki saját. A film sikeresen szimpatikussá teszi, ami kulcskérdés a cselekménybe való beleélésünk miatt, de mintha a többi szereplő célját venné át folyamatosan, s ezzel egyszerre minden hasonlót akció-gengszterfilm főhőséét. Múltját részletesen megismerjük, az őt kísértő emlékképekből összerakjuk azt a traumát, amivel elnyeri empátiánkat – de az, hogy mi felé tart, tisztázatlan marad. Az a benyomásunk, hogy jelenetről jelenetre próbál túlélni, s így ha a műfaji elvárásokat beteljesítve sikerrel is jár a történet végére, felmerül az a kérdés, hogy mi jelenti majd számára a sikert.
Részletezhetnénk azt a meglepetést, amit a filmről kilépve érzünk: finoman szólva sem erre számíthattunk Aronofskytól. A Rajtakapvával ugyanakkor talán nem egy életmű folytatását célozta meg, s ezért valószínűleg nem lenne is jogos ennek kontextusában értelmeznünk. Hiszen végsősoron korrekt és profi munka marad, legfeljebb dekonstruálja a rendezőkkel szemben annyira sokat hajszolt „szerzői” elvárásokat. A filmkészítés lényegében ugyanannyira szórakozás, mint munka. És ebben az esetben mindenki elvégezte a munkáját. Mondjuk ha tippelhetnék, azt mondanám, hogy közben mindenki dolgozott még egy másik filmen is.
