A Freddie Mercury és a Queen történetét feldolgozó Bohém rapszódia óriási anyagi sikere óta Hollywood megállás nélkül ontja magából a zenés életrajzi filmeket. Elton John, Elvis, Whitney Houston, Bruce Springsteen vagy legutóbb épp Michael Jackson – csak néhány név, akiről az elmúlt években fikciós mozifilm készült. A siker receptje kézenfekvőnek tűnhet, hiszen milliók által rajongva szeretett zenészekről van szó, egyes alkotások mégis csúnyán elhasalnak a pénztáraknál, míg mások az egyöntetűen negatív kritikai visszhang ellenére is eufórikus lelkesedést váltanak ki. Joggal merül fel a kérdés: miért és hogyan szeretnénk viszontlátni legendás kedvenceinket a mozivásznon?

A mesékre épült zsáner („Is this the real life? Is this just fantasy?”)

Ironikus módon a zenés életrajzok reneszánszát a Bohém rapszódia című film pont azzal idézte elő, hogy a műfaj evolúciójának korábbi állomásait sok szempontból lebutítva visszatért az ó-hollywoodi ősállapothoz. Már a korai hangosfilmek korszakában népszerű téma volt a showbizniszbe – és azon belül a zeneiparba – perifériáról érkező, gyakran valós életutak által ihletett művészek története (pl. az első hangosfilm, A dzsesszénekes is erről szól), a klasszikus értelemben vett zenés életrajzi filmek azonban csak a negyvenes évek második felétől váltak népszerű témává Hollywoodban. A második világháború és a hidegháború korai éveiben ezek a történetek elsősorban a nemzeti büszkeség és kulturális identitás megerősítését szolgálták. A korszak olyan ikonikus figuráinak, mint George Gershwin vagy Glenn Miller életét feldolgozó alkotások jellemzően teljesen semmibe vették a hitelességi szempontokat, céljuk a közönség lelkesedését meglovagolva mindenki számára könnyen befogadható amerikai tündérmeseként tálalni azokat – a filmek cselekménye pedig gyakran köszönő viszonyban sem volt a valósággal.

Például a legendás musicalíró, Cole Porter életéről szóló, nem mellesleg Kertész Mihály által rendezett Éjjel-nappal (Night and Day, 1946) című filmben a Cary Grant által alakított főhőst szegénysorból származó, az első világháború lövészárkait megjárt, ádázul küzdő veteránként ismerhetjük meg, aki macsó szívtipróként hódítja el imádott felesége szívét. Ezzel szemben a valódi Cole Porter homoszexualitása nyílt titok volt és számos férfi szeretőt tartott, akikről a felesége is tudott, vagyonos családba született, a Yale egyetemre járt, majd luxuskörülmények között élt Párizsban, és ugyan valóban csatlakozott a francia idegenlégióhoz, harctéri akcióban sosem vett részt. Mindez a korszak filmkritikusain kívül nem sok embert zavart, sőt már ekkor jellemzővé vált az is, hogy a világhírű zenészek életét feldolgozó filmekért az Akadémia előszeretettel jutalmazza Oscar-jelöléssel a színészeket. Mindez sok szempontból eszünkbe juttathatja a Freddie Mercury életét igen szabadosan átformáló, annak ellentmondásos részleteit teljesen elhallgató Bohém rapszódiát is.

Éjjel-nappal

Leolvad a cukormáz („No escape from reality”)

A hatvanas évek végén éles paradigmaváltást és megújulást hozó Új-Hollywood tabudöntögető és jóval őszintébb társadalmi reflexiót kiváltó filmjei a zenés életrajzok hangvételén is változtattak, egyre őszintébben és bátrabban mutatva meg a sztárok gyarló és ellenszenves oldalát is. A korábbi hagyományokkal szakítva a fésületlen és nyers filmek egy-egy előadó élettörténetén keresztül a korszak válságtüneteiről – a polgárjogi mozgalmakról, majd a háborúról és az azt követő kiábrándultságról – is szóltak. A kendőzetlen őszinteség szándéka persze gyakran ütközött az adott előadó jogutódjainak ellenállásába, akik nem akarták „kiteregetni a szennyest” vagy saját magukat rossz fényben feltüntetve viszontlátni. Például a Janis Joplin életéről szóló, később 4 Oscar-díjra jelölt A rózsa (The Rose) című 1979-es filmben az összes szereplő nevét meg kellett változtatni, mivel az énekesnő jogutódai mindenfajta együttműködés lehetőségét kizárták az alkotókkal. Így a film hivatalos szinopszisa szerint egy fiktív történetet mesél el egy kitalált énekesnőről, azonban a cselekmény összes fontos eleme tökéletesen megegyezik Joplin életútjával. Ezzel szemben például a Queen-film létrejöttét maguk a jogtulajdonosok, a zenekar még élő tagjai, Brian May és Roger Taylor szorgalmazták, producerként pedig alaposan bele is szóltak a forgatókönyvírói munkába, ami többek között azon is lemérhető, hogy a filmben valóságos szentként vannak ábrázolva.

Énekes Frédi és a rettenetes emberek – Bryan Singer, Dexter Fletcher: Bohemian Rhapsody / Bohém rapszódia

2018. november 1.

A túlélő, máig aktív Queen-tagok (főleg Brian May) által kezdeményezett film eléggé mátyáskirályosra sikeredett: jó is, meg nem is, Freddie-ről is szól, meg nem is, koncertfilm is, meg életrajzi is, unalmas is, meg nem is.

Olvasd tovább  

A 80-as években az MTV és a videoklipkultúra berobbanásával a zenés életrajzi filmek formavilága is sokkal diverzebb, kísérletezőbb és műfajilag is sokszínűbb lett. A korábban leginkább folk- és rocksztárok életét bemutató filmek után megjelent a jazz (pl. Clint Eastwood Bird – Charlie Parker élete című filmje) és később a popzene is (pl. a Tina Turnerről szóló Tina (What’s Love Got to Do with It), vagy a Jennifer Lopez főszereplésével készült Selena). Miközben a nagystúdiók továbbra sem mertek nagyobb összegeket ezekbe a filmekbe fektetni, az olyan – alacsony költségvetésük ellenére kultstátusba emelkedett filmek –, mint az Amadeus vagy az itthon kevéssé ismert Sid és Nancy sikere azt bizonyította, hogy a közönség igenis vevő a felnőtt hangvételű, a legendás művészeket nem feltétlenül idealizáló filmekre.

Magasság és mélység („Easy come, easy go”)

A műfaj történetének addigi legnagyobb felvirágzását a 2000-es évek közepe hozta el. A 2004-ben bemutatott Ray és a 2005-ös A nyughatatlan (előbbi Ray Charles, utóbbi Johnny Cash életéről szól) korábban sosem tapasztalt anyagi sikert arattak. Mindkét film átlépte a százmillió dolláros bevételt (sőt, A nyughatatlan közel 200 milliót hozott világszerte), emellett számos kitüntetést bezsebeltek az Oscartól a Golden Globe-on a keresztül a Grammy-díjakig. A hatalmas sikerben számos tényező játszhatott közre. Egyfelől a forgatókönyvírók és producerek a 70-es évek filmjeinek nyersességét  és őszinteségét professzionális történetmesélési sablonokká alakították, kifejlesztve a máig érvényes, nagyjából 5 kulcsfogalomra felépített zenész-biopic formulát: 1. traumáktól terhelt gyerekkor bemutatása, 2. hirtelen felemelkedés és az első sikerek, 3. szerfüggőség és magánéleti válság, 4. megváltás a bűnök alól, 5. a nagy visszatérés. A hullámvasút-szerű cselekménystruktúra hamar elbűvölte a nézőket, hiszen a klasszikus drámai hármasegység helyett érzelmileg intenzívebb élményt nyújtottak – pláne rengeteg slágerrel megfűszerezve.

Ray

Mindemellett az amerikai produkciós hálózatok az internet és az olcsó zenei hanghordozók térnyerésével a korábbinál nagyobb hatékonysággal tudták kiaknázni a zenés mozifilmekben rejlő keresztmarketing lehetőségét: a mozipremier az adott előadó beépített globális rajongói bázisát nem csak jegyvásárlásra, hanem a filmhez kapcsolódó zenei anyag fizikai (leginkább CD) és digitális (pl. iTunes) formátumú beszerzésére is sarkallta, a megugrott zenei eladások pedig tovább erősítették a film és az előadó körüli lelkesedést, így a két folyamat egymást duzzasztotta. A YouTube, valamint a streaming megjelenésével ez a tendencia pedig azóta is érvényes. Mindezen felül szakmai sikerek, különösen a rendre beérkező színészi Oscar-díjak (egymást követő években Jamie Foxx, Reese Witherspoon és Marion Cotillard is díjat kapott ilyen filmben nyújtott alakításért) olyan presztízst adtak a műfajnak, amely a legnagyobb sztárokat is arra sarkallta, hogy megpróbáljanak hasonló projektekbe bekerülni.

A két film sikerét követően Hollywoodban futószalagon készültek a hasonló zenés biopicek. Volt köztük avantgárd, műfaji dekonstrukció (I’m Not There - Bob Dylan életei), hagyományos európai művészfilm (Piaf / La Môme – La vie en rose), legendás lemezkiadóról szóló film (Cadillac Records – Csillogó fekete lemezek) és női rockbandáról szóló alkotás is (The Runaways – A rockcsajok). Ám a hatalmas dömping és a sablonossá vált formula hamar kifulladáshoz vezetett, a nézők egy idő után igencsak megunták az ismétlődő sémákat.

I’m Not There - Bob Dylan életei

A „kegyelemdöfést” Judd Apatow és Jake Kasdan brilliáns vígjátéka, A lankadatlan: A Dewey Cox-sztori vitte be, amely egy fiktív világsztárról szól, aki kb. egyszerre testesíti meg Elvist, Bob Dylant, Jim Morrisont és David Bowie-t. A film metsző és kegyetlen humorával egyszerre világított rá a korabeli zenés életrajzi filmek konvencionális jellegére, másrészt a végletekig fokozta a klisék kiforgatására épülő humort: a gyerekkori trauma például Dewey Cox életében az, hogy véletlenül félbevágta a nála sokkal tehetségesebb bátyját egy bozótvágóval. A drogfüggőség ábrázolásának jól ismert sablonjait pedig a film azzal figurázza ki, hogy a Dewey-t minden évtizedben más, éppen trendi tudatmódosító szerrel kínáló zenésztársa olyanokat mond neki, hogy: „Ne vegyél belőle, Dewey! Ez a cucc megváltoztatja a rossz érzéseidet jó érzésekké! Ez egy rémálom!” – amire Dewey természetesen azonnal rákap. A Dewey Cox-sztori túlzás nélkül két vállra fektette a műfajt, ami a következő 10 évben nem is nagyon mert onnan felkelni.

Koncertesemény és showműsor („Thunderbolts and lightning”)

2018 október 23-án tartották meg a Bohém rapszódia világpremierjét, ami a bemutatót övező botrányok (Bryan Singer rendezőt a forgatás kellős közepén kirúgta a produkció) ellenére minden előzetes becslést felülmúló siker lett. Már a nyitóhétvégéjén több, mint 50 millió dollárt szedett össze az Egyesült Államokban, és a lendületet a nem túl lelkes kritikák sem vetették vissza. A Bohém rapszódia végül majdnem egymilliárd dolláros árbevétellel zárta a mozis pályafutását, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt egy zenés életrajzi dráma számára. Ráadásul a film 4 Oscart zsebelt be, közte Rami Malek a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat.

Bohém rapszódia

A Queen-film földrengésszerű sikere kapcsán három dolog vált gyorsan világossá: egyrészt hogy a közönség újra vevő lett azokra a tündérmese-szerű narratívákra, amelyben a valósághoz való hűség és az árnyalt karakterábrázolás kevéssé vagy egyáltalán nem lényeges szempont. A film event-cinema jellege – vagyis a film mozis megtekintéséből egyfajta kollektív rituálé-szerű ünnepéllyé váló esemény – egészen látványosan nyilvánult meg abban, hogy a vetítések alatt minden slágert úgy énekelt végig a közönség, mintha egy valódi koncerten lennének. A film promóciójában is óriási hangsúlyt fektettek arra, hog kihangsúlyozzák: a fináléban látható, közel 20 perces Live Aid koncertszekvencia mennyire tökéletes szinkronban van a valódi koncertfelvétellel.

Míg a korábbi filmekben a színészi alakítások célja elsősorban a megjelenített előadó energiájának, lelkületének minél mélyebb és hitelesebb feltárása volt, így gyakran maguk az előadók énekelték el a filmben elhangzó dalokat is, addig Rami Maleket elsősorban arra instruálták, hogy tökéletesen utánozza le Freddie Mercury mozgását, hanglejtését és minden más, külsőségekben tetten érhető tulajdonságát. A döntés nem csak Malek Oscar-díja szempontjából bizonyult jó stratégiának, de rávilágított arra, hogy az emberek szinte zsigeri szinten vágynak az úgynevezett uncanny valley élményre. A gondolat azon a tézisen alapszik, hogy az illúzió – jelen esetben, noha tudjuk, hogy Rami Maleket látjuk szerepet játszani, ám a tökéletes utánzás, a fantasztikus smink és maszkmesteri munka összhatása Freddie Mercuryt „támasztja fel” – keltette disszonancia az agy kognitív rendszerében bizsgergető izgalmat vált ki. Mindez különösen igaz, ha egy idő előtt elhunyt, legendás zenészről van szó, akit már esélyünk sem lenne élőben látni.

Bohém rapszódia

A kirobbanó siker egyúttal a Ray és a Nyughatatlan kapcsán szemléltetett keresztmarketing lehetőségeit is új szintre emelte. A film sikere nyomán a Queen dalainak online lejátszása a korábbi 588 millióról 1,9 milliárdra nőtt, a címadó Bohemian Rhapsody az első 2000 előtt kiadott dal lett, ami Spotifyon átlépte az egymilliárd lejátszást, a zenekar lemezeladásai 483 százalékkal növekedtek, a zenekar katalógusa a bemutatót követő 6 hónapban 18 millió dollár jogdíjat termelt a korábbi 4,4 millióhoz képest. A kolosszális pénzügyi bevételek tükrében persze nem lehetett kérdés, hogy a zenés életrajzi film műfaja új korszakba lépett és mindenki ugyanezt a sikert akarja majd megismételni.

A monokultúra halála ( „We will not let you go”)

A Bohém rapszódia bemutatója eltelt 7 és fél év alatt húsz amerikai gyártású zenész-biopicet mutattak be, köztük olyan nagy költségvetésű produkciókat, mint Baz Luhrmann opera-szerű és szemkápráztató Elvis-filmje, az Elton John fiatalkorát zenés fantasyként újragondoló Rocketman, vagy az olyan hagyományosabb stílusú filmek, mint a Bob Marley: One Love, netán Springsteen-mozi, a Bob Dylanről szóló Sehol se otthon és a mozikban továbbra is kirobbanó sikereket elérő Michael. Ami közös bennük, hogy ezek az előadók – még ha akad köztük napjainkban is aktív művész, mint pl. Elton John vagy Dylan – mind az internet széleskörű elterjedése előtt érték el népszerűségük csúcsát. Mindezt le lehetne tudni azzal, hogy a hollywoodi producerek szeretnék az idősebb korosztályt is moziba csábítani, hiszen a nosztalgia-faktor erejét sosem szabad alábecsülni, ám jó eséllyel többről van szó. Egészen pontosan arról, hogy az életünket alapjaiban meghatározó internetes közösségimédia-felületek algoritmusainak vélemény-és ízlésbuborékokat képző működése mentén széttöredezett a popkultúra.

Elvis

Egyre gyakrabban hivatkoznak a televíziózás elterjedésétől (kb. 50-es évek eleje) nagyjából a 2010-es évek elejéig tartó évtizedekre kulturális és médiatudományi értelemben a monokultúra korszakaként. A monokultúra az a társadalmi-technológiai állapot, amikor a társadalom túlnyomó többsége ugyanazokhoz a kulturális- és tömegmédia-termékekhez fér hozzá, ezáltal egy egységes, mindenki által beazonosítható popkulturális bázison osztoznak. A monokultúra bő fél évszázada alatt népszerűvé vált filmek, zenék és egyéb kulturális és médiatartalmak gyakran közösségépítő funkcióval bírtak, a közös rajongás pedig generációról generációra szállt. A monokultúra eltűnése sokakban kelthet hiányérzetet, hiszen egyre kevéssé egységesek a kulturális alapélményeink.

Bob Marley: One Love

Miközben az egyre diverzebb és töredezettebb kulturális buborékok képesek színesebbé tenni a szórakoztatóipart, egyértelműen érezhető a társadalmi igény arra, hogy újra átélhesse azt a fajta univerzális összetartozási élményt, amit a popkultúra adni tud. Így válhat érthetővé például, hogy tavaly nyáron miért vált világszenzációvá és generált sokmilliós jegyeladásokat a több, mint 15 éve inaktív Oasis visszatérése, és ugyanez az ok állhat a zenés életrajzi filmek töretlen népszerűségének hátterében is, amire a legjobb példa, hogy a Michael Jackson életét a Bad turnéig bemutató Michael világszerte már több, mint 800 millió dolláros mozis árbevételnél tart, annak ellenére, hogy még a Bohém rapszódiánál is egyöntetűbb kritikusi össztűz alá került, hiszen még hamisabb, a Jacksont ért sötét zaklatási vádakat kínosan kerülő, cselekményében lebutított film, ami szinte csak és kizárólag legendás koncertek és videoklipek megidézéséből álló „sing-along” élményt lovagolja meg. Ráadásul a Queen tagjaihoz hasonlóan a Jackson-hagyaték és zenei katalógus ma is sokmillió dollárt termelő bizniszének haszonélvezői gondoskodtak róla, hogy a film elhallgasson minden rájuk nézve kellemetlen tényt. A közönség immunitása ezekre a szempontokra továbbra is azt jelzi, az algoritmus-magányból való menekülés vágya még mindig erősebb, mint a filmek minőségén való rugózás.

Családi szoborállítás a popkirálynak – Antoine Fuqua: Michael

2026. április 22.

Egy életrajzi film esetében érdemes megfordítani a megszokott sorrendet: előbb átbogarászni a stáblistát, külön figyelmet fordítva a produceri névsorra, és csak utána megnézni magát a biopicet. Egy ilyen böngészés sok tekintetben információval szolgálhat az adott életrajz hitelessége, esetleges elfogultsága szempontjából: ha túl sok a produceri listán a történetben is szereplő ismerős név, sejthető, hogy nem annyira elfogulatlan az ábrázolás, mint amennyire elsőre tűnhet.

Olvasd tovább  

Merre tovább? („Any way the wind blows”)

A hollywoodi zenés biopicekre egyre inkább jellemző, hogy ugyanolyan logika szerint kezelik őket, mint a szuperhős-univerzumok karaktereit. Számos terv van arra, hogy a multiverzumokhoz hasonlóan egy színész több filmre ír alá, a híres sztárelőadók pedig felbukkannak egymás filmjeiben is. Mindez a zenei katalógus értékét is sokszorosára növeli, így jó eséllyel a hagyatékkezelők és jogutódok is nagy örömmel társulnak majd azokhoz a projektekhez, amikbe kellő beleszólást kaphatnak. Valószínű, hogy egyre gyakoribbá válnak a többfelvonásos, folytatásos történetként feldolgozott filmsorozatok: például Sam Mendes egy egész tetralógiát rendez a Beatles történetéből, amiben minden egyes film egy másik zenekari tag szemszögéből követi a cselekményt, de megerősítették az is, hogy a Michael folytatást kap.

Mindemellett már forgatják Anya Taylor-Joy és Meryl Streep főszereplésével a Joni Mitchell-biopicet, Colman Domingóval a Nat King Cole-filmet, Ridley Scott a Bee Geesről készül forgatni, a Universal Snoop Doggról, Martin Scorsese pedig Frank Sinatráról. Így aztán biztonsággal kijelenthető, hogy egy darabig még biztosan nem szenvednek majd hiányt a zsáner kedvelői. Lényegesen izgalmasabb kérdésnek tűnik ugyanakkor, hogy a műfaj következő kifulladása után (amely borítékolhatóan meg fog történni ilyen dömping mellett) a jelenleg leginkább az 50-es éveket megidéző struktúrát újra leváltja-e egy őszinteségre és önazonosságra építő filmes reneszánsz.