Te is unod már, hogy nagyon szeretnéd szeretni a Trónok harcát, de nem tudod magad túltenni az utolsó két (vagy 3-5, attól függ, kit kérdezünk) évad pofátlan hányavetiségén, lelketlenségén és inkoherenciáján? Netán a Sárkányok harca sem váltotta be a hozzá fűzött reményeidet, mert túl sok benne a közepes karakter, a nagyra nőtt sárkány és a lassú ármánykodás? Hát akkor itt a megoldás számodra: megérkezett (és sajnos túl hamar véget is ért) A hét királyság lovagja.
Egyszerű történet, egyenes, szerethető karakterek, epizódonként mindössze félóra, összesen hat rész – igazán nem nyilvánvaló, hogy a GoT-univerzum megmentője épp egy égimeszelő lovagról szóló (majdnem) minisorozat lesz, aminek főszereplője még csak nem is különösebben okos vagy művelt, netalán képzett fegyverforgató – egyszerűen csak egy jó ember. És ez a tulajdonsága eléggé érdekessé teszi számunkra (és környezete számára is) ahhoz, hogy az egyik legszórakoztatóbb és legszívbemarkolóbb sztori legyen az övé, ami a Trónok harca világában játszódik.
Gandalf halála nélkül nem létezne – A Trónok harca dicsősége és bukása
Gandalf halála nélkül nem lenne Trónok harca sem, és mi is szegényebbek lennénk egy olyan sorozattal, amely sokak számára csak egy véres-sárkányos szappanopera, másoknak viszont a sorozatok nonpluszultrája, és amely végigjárta rögös útját a tündökléstől a bukásig.
A történet nagy vonalakban követi Martin eredeti, 1998-ban írt kisregényéét, itt is egy halálesettel indítunk: az idős kóbor lovag, Ser Arlan of Pennytree békésen elhalálozik, nem marad egyéb utána, mint három ló, egy címeres pajzs és egy nagytermetű, általában tanácstalan fegyverhordozó, Dunk, aki tisztességgel elhantolja tanítóját és urát a szabad ég alatt, majd elindul, hogy a közeli Ashford városában tartandó lovagi tornán részt vegyen, hátha ki tudna harcolni magának pénzt, elismerést – vagy bármit. Útközben egy fogadóban összefut egy furcsa kopasz kisfiúval, Eggel, aki addig jár a nyakára, amíg Dunk bele nem megy abba, hogy a fegyverhordozója legyen. Ashfordban aztán nem alakulnak simán Dunk dolgai: egy egészen klasszikus szerepjátékos kliséhelyzetben egy bajba jutott nőnemű alattvaló segítségére siet, időközben kissé pofán törölve az egyik épp aktuális Targaryen-herceget, Aeriont. Ezek után a lovagi torna egészen másról kezd szólni, mint addig: Dunknak össze kell szednie magát (és néhány barátot maga mellé), hogy túlélje.
A hét királyság lovagja a jól megírt története mellett elsősorban szereposztásának köszönheti, hogy egy egészen furcsa, de működő kombinációja az elbűvölőnek és a brutálisnak. A profi rögbijátékosból színésszé avanzsált, 196 cm magas Peter Claffey tökéletesen hozza a nem túl elmés, de jószívű lovagot, aki csak épp annyira okos, hogy hamar felmérje, mennyire semmi esélye nincs a tornán, sőt, mennyire esetleges a túlélése. Főszereplőtársa, Dexter Sol Ansell pedig egészen kiváló, egyszerre képes gyerekesen idegesítőnek és korát meghazudtolóan bölcsnek látszani: teljesen érthető, hogy miért van szüksége útmutatásra, és közben miért képes mégis utat mutatni Dunknak is a legtöbb esetben. A kettejük közötti összhang abszolút organikusnak érződik, és meglepő módon nem válik unalmassá, annak ellenére sem, hogy az utóbbi években ez már a sokadik „marcona mackós apafigura és fiatal mentoráltja a világ ellen” típusú történet a populáris műfajokban. Ebben azonban szerencsére semmi steril nincs, csak egy folyamatos (verbális és morális) adok-kapok, ami sokkal érdekesebb, mint azt gondolnánk ennyi hasonló sztori után.
A hét királyság lovagja másik nagy erénye az életszagúság, legyen szó a vécézés különböző formáiról, az anyagi lehetőségek által felállított korlátokról, netán orbitális méretű bránerekről, vagy csak úgy általában a díszletekről és jelmezekről – itt bizony mindennek szinte még a szagát is érezni. Martin egész világa jelen van kicsiben ezen a lovagi tornán, és nem kell hozzá semmiféle háttértudás, hogy a működését megértsük, a szereplők viselkedéséből még az sem fogja magát elveszettnek érezni (ebben a) Westerosban, aki még életében nem nyitott ki egy Trónok harca-könyvet, vagy nézett meg egy epizódot az „anyasorozatból”. Ez egy önálló történet, épp csak annyi utalással a korábban (valójában általában később) felbukkanó GoT-szereplőkre, amennyit feltétlenül muszáj behozni a brand és a felismerhetőség kedvéért – van egy-két sárga-feketébe öltözött, heves Baratheon, néhány fehér hajú Targaryen, de a fókusz ezúttal mégsem rajtuk, hanem a kisembereken van, még akkor is, ha ők történetesen nagyra nőttek.
Ahhoz már régen hozzászoktatott minket a Trónok harca – még a hőskorában –, hogy nem a szezonzáró részeket, hanem az utolsó előttieket érdemes a legjobban várni ebben a világban, ebben pedig A hét királyság lovagja is követi a fősorozat receptjét. Ezúttal is az ötödik epizód az évad abszolút csúcspontja, a negyedik rész ennek a méltó felvezetése, és egyáltalán nem véletlen, hogy akkora rajongás övezi már most is ezt/ezeket (a negyedik epizód 9,6-on, az ötödik 9,5-ön áll jelenleg az IMDb-n), mert ennél jobban bemutatott, zsigerileg félelmetesebb és átélhetőbb lovagi vetélkedést kisképernyőn biztosan, de talán még nagyvásznon sem igen láthattunk. Fröcsköl a sár, dübörögnek a páncélozott lovak, nincs idő gondolkodni, itt csak futni lehet, felállni és túlélni – ha sikerül. A torna végkimenetele pedig úgy egyedien „trónokharcás”, hogy nem érződik ismétlésnek, de aki látta az harc utáni ominózus „majdnem megnyugvós, aztán mégsem” jelenetet, az tudja, miről beszélek.
A sorozat legnagyobb hibája – és erénye egyben – a rövidsége, hiszen még a megszokottnak mondható 8 epizód helyett is mindössze 6 részt kapunk, így pedig az egész első évad alig hosszabb egy átlagos filmnél. Ez remek, mivel ennyi idő alatt is bőven el lehet mesélni egy izgalmas történetet, de kevésbé jó, hogy mire épp csak elmerülnénk, megmártóznánk az egyszerre brutális és idilli középkorias világban, már vége is. Remélhetőleg a következő évadok egy kicsit több teret és időt kapnak – igazából ebben léphetne szintet leginkább A hét királyság lovagja. Minden másban telitalált az HBO, lehet is várni a következő etapot, hátha annak is ennyire szíve és lelke lesz.
