A közönségnek valahogy úgy kell erre a filmre gondolnia, mint a Dolgozó lány egy új verziójára, különösen azért, mert a két forgatókönyvíró egyike, Kevin Wade, egyben a Dolgozó lány írója is, aki legutóbb a Nevem Joe Black-et követte el. A film hősnője Marisa Ventura (Jennifer Lopez), egy fiatal anya, aki szobalányként dolgozik az elegáns Beresford Hotelben, a film pedig romantikus: így ennek az anyukának a gyermeknevelésen kívül az lesz a küldetése, hogy rámosolyogjon a szerencsére és összejöjjön a dúsgazdag fehér szenátorral, Christopher Marsallal (Ralph Fiennes).
Marisa állása elég jó ahhoz, hogy ő és tízéves kisfia, Ty, szerény körülmények között, de tisztességesen megélhessenek. Egy napon fiát is magával viszi a szállodába és munkatársára bízza, miközben az egyik vendég, Caroline Lane, ruhatárát teszi rendbe. Marisa, barátnője unszolására, felpróbálja a nő méregdrága estélyi ruháját. Ebben a pillanatban nyit be Ty egy ismeretlen férfi társaságában, akiről kiderül, hogy hamarosan szenátor lesz, és az egyik legjobb pasi New Yorkban. Christophernek rögtön megtetszik Marisa, és szentül hiszi, hogy a csodálatos nő ötcsillagos vendég az ötcsillagos szállodában, akárcsak ő.
Marisa nem hazudik nyíltan, de az igazságot sem vallja be. Nem meri bátorítani a férfit, pedig szemmel láthatóan vonzódnak egymáshoz, mert fél, hogy mindent elveszít, amit eddig kemény munkával felépített. Bujkál, trükközik, füllent, nappal mos, vasal, este pedig új lovagja karján libben be a kivilágított bálterembe. De ő is sejti, hogy ez nem tarthat soká, mert előbb-utóbb lebukik.
Ez mind szép, jó és érdekes, de van a filmnek egy nagy hibája, éspedig az, hogy nem a maximalizmus jegyében írták. Ennek legszembetűnőbb jele, hogy az írók lépten-nyomon felvetnek konfliktusokat, amelyekről aztán egy filmkockával odébb úgy megfeledkeznek, mintha sosem léteztek volna. Pedig a forgatókönyveknél alapszabály, hogy a konfliktusokat ki kell bontani, meg kell oldani. Például ott a gazdag fehér nő, akinek a ruháját és a személyazonosságát hősnőnk kölcsönveszi: kezdünk ezzel valamit egyáltalán? Nem beszélve az anya-lánya közti nagy ellentétről, az önbizalom kérdéséről, és még sorolhatnánk: vajon jutunk velük valamire? Nem utolsó sorban pedig ott feszül a lány és a szenátor közti ellentét, ami a lány hazugsága miatt jött létre, ám ami fölött a férfi könnyedséggel tovasiklik.
A másik hiányosság az, hogy a színészi alakítások sem tökéletesek. A „gazdag pasi” teljesen egydimenziósra sikeredett: kedves, mosolygós, és egyetlen röpke találkozás után annyira ragaszkodóvá válik, mintha napi 24 órában a párválasztás lenne a fő elfoglaltsága. A „szegény lánnyal” is gond van, szinte egyetlen tette, mondata sem motivált, a vásznon tulajdonképp J-Lo-t látjuk, amint dolgozik, azaz szerepel egy filmben. Nem értjük, miért nem akar előrelépni a szállodai ranglétrán, mint ahogy azt sem értjük, hogy miért veszi fel kipróbálásra az 5000 dolláros kosztümöt, amiben aztán majd Hamupipőke módjára összefuthat a szenátorral. Miért veszi fel, miért megy ki benne a folyósóra, sőt, a városba. A válasz egyszerű, azért, hogy a történet tovább tudjon haladni, az írók agysejtjeinek az igénybevétele nélkül. A film végére pedig, mint a Római vakációban anno, beleszőttek nekünk egy sajtótájékoztatót, amit már a Sztárom a párom esetében is nehéz volt elszenvedni. Itt most a kisfiú teszi fel a sztárférfinak az értelmes kérdéseit.
A filmet gondolom azért állították össze ennyire egysíkúan, mert arra számítottak, hogy Jennifer, a történet, illetve a Dolgozó lány-előzmény úgyis elviszi az egészet. Ez össze is jött (nekik), mert az ötvenöt millió dolláros gyártási költségekhez képest eddig 100 milliós nyereséget halmozott fel a film. Mi azonban csak az eltépett jeggyel és rossz élményekkel a zsebünkben távozunk, mert azt, hogy „végre” láttuk Jennifer Lopezt mosni és vasalni, nem igazán tudjuk plusz élményként, értéknövelt szolgáltatásként felszámítani.
