Nyilván eklektikus arculata miatt válhatott Budapest a nemzetközi filmipar egyik legfoglalkoztatottabb dublőr-városává, mely hol Berlinnek, hol Párizsnak, hol Rómának adja ki magát a vásznon. Most azonban vége az alakoskodásnak, fővárosunk végre kilép a takarásból – nagy kár, hogy ezt épp egy harmatgyönge melodrámában teszi.
A más városok helyére gyakran beugró Budapest faramuci helyzete szépen rímel a róla elnevezett film központi problematikájára. A brazil-magyar koprodukcióban készült Budapest főhőse ugyanis épp az effajta szerepjátszást tette hivatásává: a Rio De Janeiróban élő José Costa számos szépirodalmi és teoretikus remekmű alkotója, nevét mégsem ismeri senki, hiszen alkotói válságban rekedt vagy csak szimplán tehetségtelen szerzők neve alatt írja könyveit. Ez az árnyék-lét persze korántsem mentes lelki konfliktusoktól, Costa is megelégeli, hogy mindig mások sütkéreznek a neki járó reflektorfényben. Szeretne hát kitörni az anonimitásból, de személyes tragédiája, hogy csakis mások nevében, „ghost writer”-ként képes nagyot alkotni. A meghasonlott állapotból való kijutás ígéretét egy távoli ország távoli városa hozza meg számára, valamint az a különös, nehezen megtanulható nyelv, melyet az ott élők beszélnek.
Az ismeretlenségre ítéltetett művész toposza magában rejti ugyan egy nagy erejű önreflexív alkotás lehetőségét, a végeredmény mégis inkább azt a tételt igazolja, hogy egy elsőfilmes rendezőnek nem ajánlatos egyből a maga 8 és ½-jének nekifutnia. Chico Buarque – a film alapjául szolgáló – regénye eleve rosszul sáfárkodik az ígéretes alapötlettel, a vásznon pedig még szembetűnőbbek a cselekmény elemi hiányosságai. A rendezőként ezzel a filmmel debütáló Walter Carvalho a művészi alkotófolyamat, a kibillent emberi identitás és a szerelem súlyos kérdéseire igyekszik válaszokat találni, de a nagy buzgalom hamar hajótörést szenved a rosszul megrajzolt karakterek és a történet suta fordulatainak zátonyán.
Alapvető probléma, hogy a szereplők motivációi homályban maradnak, a cselekményből ugyanis sokszor nem derül ki, hogy pontosan miért is teszi az adott figura azt, amit éppen tesz. És sajnos a legkevésbé sem arról van szó, hogy mesterien alkalmaznák a kettős motiváció eszközét az alkotók, hanem egyszerűen arról, hogy az addigi információk alapján nem következik a karakterb(t)ől az adott cselekedet. Teljesen egyértelmű, hogy ezek az ellipszisek nem egy tudatos rendezői koncepció eredményei, s ez a zavaros motivációs háló teszi hiteltelenné a művészlét különös bugyrait megjáró Costa – indokolatlan kitörésekkel és passzivitással tarkított – szüntelen önmarcangolását is.
A film két lehetséges menekülési útvonalat hagy nyitva a parttalanul áradó önreflexió elől. A főhős két város (Rio De Janeiro, Budapest) és két nő (Vanda, Kriszta) közti őrlődése magában rejti a melodráma térnyerésének lehetőségét, a „ghost writer”-ek földalatti mozgalmának motívuma pedig egy szürrealista hangvételű thriller ígéretével kecsegtet. Mindkét cselekményszálnak vannak jó pillanatai, de sajnos egyik sem képes megmenteni a filmet az érdektelenségtől. A kellően fülledt erotikus jeleneteket gyönyörűen fényképezi Carvalho, a Theo Angelopulosz filmjeire hajazó belső vágásokkal pedig ügyesen tünteti el a két város közti földrajzi távolságot, no és a játékidő előrehaladtával egyre gyakoribbá váló rémálomszerű víziókban is van egy-két ötletes vizuális megoldás. Összességében is a képi világ a legerősebb pontja a filmnek, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy egy nagy múltú operatőr ült a rendezői székben. A tartalom azonban képtelen lépést tartani a formával, az impozáns külcsín pedig nem kárpótolhat az árnyalt karakterek és a következetes történetvezetés hiányáért.
A magyar vonatkozás ráadásul ad egy külön gellert is a filmnek a hazai nézők számára. Egyfelől megmosolyogtató Budapest sablonos ábrázolása, mely nagyjából egy turisztikai prospektus anyagának és a kelet-európai egzotikumról alkotott vadromantikus képzetek keverékeként írható le (a Hősök tere, a Lánchíd és a Vár nagytotáljai váltják egymás a füstös kiskocsmák képeivel, ahol pár kupica pálinka után egyből orosz rulettezni invitálják az embert), másfelől elidegenítő hatású a brazil színészek magyartalan kiejtése, melyet valószínűleg észre sem vesz a külföldi befogadó. Mivel a film épp nyelvünk delejező erejéről, és varázslatosságáról szól, a rosszul intonált mondatok aláássák a mű hitelességét számunkra. Ettől az anyanyelv-specifikus hiányosságtól persze el lehetne tekinteni, ha egyébiránt jól működne a film, de a kínosan modernkedő – egy cirka 50 éve feltalált önreflexív slusszpoént elsütő – finálé végképp meggyőzi az embert, hogy ez a legkevésbé sincs így.
Sajnos úgy tűnik, hogy dublőr-városunk tényleg hasonlít a film főhősére, hiszen egyikük sem képes a saját neve alatt maradandót alkotni. Reméljük, legközelebb sikerül.
