A Tulsa királya afféle jutalomjáték Sylvester Stallone számára, Taylor Sheridannek pedig lehetőség arra, hogy a gengsztertémát abba a közegbe helyezze, amelyet – eddigi munkái alapján – legjobban ismer: a vadnyugat változóban lévő, de alapvető jellegzetességeit ma is őrző világába.
„– Azért jöttél, hogy megölj?
– Nem. (…)
– Ha nem akarsz bántani, miért vagy itt?
– Azért, hogy a szemedbe nézzek. Mert a komoly emberek ezt teszik.”
A fenti párbeszéd a Tulsa királya második évadának nyitóepizódjában hangzik el, amikor az óvadékkal szabadlábra helyezett maffiavezér késő este meglátogatja az őt árulással börtönbe juttató ügynöknőt – mellesleg korábbi szeretőjét. Az ilyesfajta dialógusokkal engem bármikor le lehet venni a lábamról, és a Taylor Sheridan-művek tele vannak ehhez hasonló erős párbeszédekkel, amelyek szentenciaszerűségük ellenére sem válnak közhelyessé vagy nevetségessé.
Természetesen ez csak az egyetlen olyan vonásuk a sok közül, amely ezeket a munkákat érdemessé teszi a figyelmünkre. A Hollywoodtól távol, Texasban élő, „civilben” farmer életmódot folytató rendező-forgatókönyvíró-producer az utóbbi években rettenetes tempóba kapcsolt: a legtöbben a Yellowstone-szériával azonosítják, de a Dutton-család öt évadot megért sagája köré egész franchise-t épített, előzménysorozatokkal (1883, 1923, a forgatási fázisban levő 1944), valamint most készülő vagy debütálásra váró utó- és melléktörténetekkel (Rip és Beth sorozata, vagy a „jó” Dutton-fiút, Kayce-t középpontba állító Y: Marshals). És ez csak a Yellowstone-univerzum, amelyhez nem kapcsolódnak az olyan sorozatok, mint a jelen írás tárgyát képező széria vagy a Kingstown polgármestere és Az olajügynök. Sheridant nem az teszi különlegessé, hogy jó iparosként ontja magából a produkciókat, hanem hogy nagyjából mindegyik munkája (legalábbis amit volt érkezésem megnézni, de a többségét igen) a streaming-platformokra készülő film- és sorozatátlag fölött teljesít – beleértve az eddig három évados (de a hírek szerint folytatódó) Tulsa királyát is.
Öltönyös indiánok, cowboy-kalapos lányok – Taylor Sheridan újragondolt westernmeséi
Kitaszított figurák, kőkemény női karakterek, magányos hősök, akik a törvényt megkerülve cselekednek: ők népesítik be a forgatókönyvíró-rendező univerzumát.
Sheridan ahhoz is kiválóan ért, hogy olyan idősödő színészlegendákat hozzon vissza a köztudatba, akik egyrészt sosem szerepeltek korábban tévésorozatokban, másrészt az elmúlt években kissé „elszürkült” a jelenlétük a vásznon. A Yellowstone főszerepe kétségkívül Kevin Costner időskori pályájának csúcsa; a Tulsában pedig azt a Sylvester Stallonét „reaktiválta”, akit egy évtizede – némi jóindulattal, a 2019-es Rambo V: Utolsó vért leszámítva – csupán Zs-kategóriás tucatfilmekben láthattunk. Zárójelben jegyezném meg, egy másik egykori ikonikus akciósztár, Arnold Schwarzenegger kisképernyős „visszatérése” korántsem sikerült ennyire jól: a FUBAR egy meglehetősen felejthető bűnügyi akció-vígjátéksorozat lett. Stallone viszont remekel a szerepében, nem utolsósorban azért, mert olyasmit alakít, ami nagyon is passzol hozzá, azonban olyan műfaji keretben, amihez Sheridan ért nagyon.
Alkony a vadnyugati égen – A Yellowstone-saga vége
A Taylor Sheridan által megálmodott, öt évadot és (eddig) két előzményszériát is magába foglaló modern vadnyugati családtörténet egyszerre nagylélegzetű epikus mű és balladai sűrítettségű szerelmeslevél egy letűnőfélben lévő életformához, Amerika hőskorának illúziótlan, de szeretetteljes búcsúztatása.
Mi történik, ha a New York-i maffia kápója, a rettegett Invernizzi család oszlopos tagja, a mundér becsületének védelmében, menteni a menthetőt alapon elkövet egy olyan bűncselekményt, amelyhez semmi kedve nincs, de a nagyfőnök fiának felelőtlensége nem hagy más lehetőséget számára? Hát az, hogy huszonöt évre sittre vágják. Dwight Manfredi, a „Tábornok” (Stallone) azonban nem köp, türelmesen leüli a büntetését, ráadásul odabent nem elhanyagolható műveltségre tesz szert, mivel végigolvassa a börtönkönyvtár kínálatát, az ókori történetíróktól Nietzschéig – hogy aztán később a humor egyik forrásává váljon, amikor a legváratlanabb pillanatokban és környezetben kezd el, mondjuk, Oscar Wilde-ot idézni. Csakhogy amikor kijön, nem az várja, amire számít: az erőviszonyok időközben átrendeződtek, és a „családi tanács” úgy dönt, a balhét elvivő öreg rokont, ahelyett, hogy vörös szőnyeget terítenének eléje a New York-i maffiába való visszatéréshez, elküldik Tulsába, hadd alapítson Oklahomában is maffiaszervezetet. A „Tábornok”, aki életének hetvenöt évéből huszonötöt dutyiban töltött a „família” érdekében, enyhén szólva nem tartja méltányosnak az eljárást, és az „új kihívás” helyett – joggal – száműzetésnek érzi frissen kapott feladatkörét, de lenyeli a békát, és elindul, ahogy ő véli, a semmi közepére.
És valóban, a déli Biblia-övezet szívében található vidék nem tűnik a legalkalmasabb terepnek az északkeleti metropolisz zajos nagyvilági közegéhez szokott, olasz származású gengszternek – de Manfredi megmutatja, hogy nem lehet őt olyan könnyen félreállítani, megszervezi tehát a saját különbejáratú bűnszervezetét Tulsában, és megkezdi a függetlenedést a New York-i „anyaszervezettől”, ami, sejthető, nem megy konfliktusmentesen. Az újdonsült tulsai maffia azonban – alapítóját leszámítva – inkább tűnik szedett-vedett szabadcsapatnak, mint profi bűnözők gyülekezetének: oszlopos tagjai közé tartozik többek közt egy izgága fekete taxisofőr, Tyson (Jay Will), egy legalitás határán mozgó fűkereskedés kissé „lassú” üzletvezetője, Bodhi (Martin Starr) és a teljes stábja, egy börtönviselt kocsmatulaj, Mitch (Garrett Hedlund), és sorolhatnánk az egzotikusabbnál egzotikusabb figurákat (egy mellékszerepben még Stallone lánya, Scarlet Rose is felbukkan) – mert a Tulsa King, a Sheridan-művek többségéhez hasonlóan, hatalmas szereplőhálózatot mozgat. (Hab a tortán: a harmadik évad fináléjában egy rövid, ám markáns vendégszereplés erejéig felbukkan Samuel L. Jackson is.)
A kihívás az, hogyan sikerül egybentartani ezt a csetlő-botló alakokból álló társaságot, illetve megszilárdítani a jelenlétüket a számos veszélyes ellenséget tartogató piacon. És a bűnüldöző szervek, a hatóság csak az egyik ezek közül: Manfrediéknek a három évadban nagyon különböző karakterű főgonoszokkal kell megmérkőzniük. Szembekerülnek egy motorosbanda könyörtelen vezérével, egy, a második évadról a harmadikra ellenfélből kényszerszövetségessé szelídülő befolyásos és korrupt üzletemberrel (a kissé alulértékelt, egészen kiváló Neal McDonough alakításában), közben vívják harcaikat az elszakadási kísérleteket zokon vevő New York-i maffiával, továbbá a vadászterületüket védő Kansas City-beli cowboy-gengszterekkel. De az összes villain-figura közül a leginkább hátborzongató, kifejezetten diabolikus karakter az a Jeremiah Dunmire (Robert Patrick), aki a maga déli földesúrszerepében mintha egy Cormac McCarthy-, sőt inkább egy Flannery O’Connor-regény lapjairól lépett volna elénk; és ez kölcsönöz is némi southern gothic atmoszférát a harmadik évadnak.
Taylor Sheridan úgy emeli át a gengsztertémát a maga természetes nagyvárosi közegéből abba a világba, amelyet a legjobban ismer és szeret, hogy az nem okoz semmiféle műfaji törést, az ellentét pedig termékenyítő hatású: a bűn mindenütt otthon van, nemcsak az aljas utcákon, hanem a western-mitológiából ismert, egyszerre álmos és robbanékony kisvárosokban, a természettel még élő kapcsolatot ápoló cowboyok, bányászok, telepesek szikrázó ellentmondásoktól terhelt földjén. Ugyanúgy, ahogy a hetvenesen, darabosságában is sármos nagyvilági gengszter is megtalálja a helyét itt: Sylvester Stallone a lehető legjobb választás volt a központi karakter megformálására; ahogy mondani szokás, valósággal lubickol a szerepben.
Manfredi maffiózó, de régivágású úriemberként az: nem lelketlen, van betyárbecsülete, állja a szavát, a cselekedetei pedig arányosak, és keményöklű harcosként is csak akkor alkalmaz erőszakot, ha elkerülhetetlen, az öncélú kegyetlenkedést megveti és bünteti – vagyis annak ellenére, hogy életmódja és természetes közege a törvényesség peremén vagy azon túl helyezkedik el, rendelkezik valamiféle etikai érzékkel. Mindenestül ómódi figura, aki huszonöt évnyi elzártság után nem igazán érti a mai világot, az új szokásokat és erkölcsöket, ez néhol a nosztalgia, máskor a humor forrásaként jelenik meg (például amikor unokái révén szembesül az oktatási rendszer változásaival) – ez némiképp rokonítja őt Kevin Costner pátriárka-figurájával. „Régen minden jobb volt”, még a bűnözés is, sugallja (anti)hősünk minden megnyilatkozása; és ezzel Sheridan, akárcsak a Yellowstone-ban, mintha magát a zsánert búcsúztatná el, tiszteletteljesen – legalábbis a következő évadig.
.jpg)
