Bár a Kutya csillagkép durván elhasalt a mozikban, a nyolcvannyolc évesen is kíméletlenül feszes munkatempót diktáló Ridley Scott posztapokaliptikus thrillere korántsem olyan rossz, mint amilyennek a híre alapján gondolnánk.
Lassan, de biztosan zsugorodik azon filmrendezők tábora, akik Új-Hollywood óta aktív szereplői az Álomgyárnak, és a mai napig nem csappantak meg művészi tartalékaik. Martin Scorsese az utóbbi tíz-tizenöt évben sokadik fénykorát éli; Steven Spielberg épp idén tért vissza az egész pályaképét meghatározó műfaji alakzathoz, a földönkívülis sci-fihez; és persze ott van Ridley Scott is, aki nemrégiben örökölte meg „a korelnöki titulust” a hivatalosan is nyugdíjba vonult Clint Eastwoodtól, s nyolcvannyolc esztendősen is úgy definiálja önmagát, mint egyfajta, a korszellemre hiperérzékeny influenszert, a virulens hollywoodi trendek hullámlovasát, aki néhány lépéssel mindig iparági vetélytársai előtt jár. Nos, ha Scott tényleg azt szeretné, hogy közönsége figyelemvállalkozóként tekintsen rá, akkor bizony nem a legjobb úton jár, legutóbbi rendezői munkái legalábbis mindenről árulkodnak, csak épp látnoki képességekről nem.
A Gucci-ház (2021) az olasz luxuscikk-ipar óriásainak sorsát megéneklő biopic (Lamborghini: A férfi a legenda mögött, 2022; Ferrari, 2023) divatját igyekezett megalapozni, jóval kevesebb, mint több sikerrel; a Napóleon (2023) semmitmondó gigantomániájával szinte már az ötvenes évek Hollywoodjának kreatív válságkorszakát idézte; a Gladiátor második része (2024) pedig fenemód hatásosan bizonyította, hogy szinte szükségszerűen fiaskót szül, ha egy hollywoodi blockbuster folytatása túl sokáig hever a tervezőasztalon. (Ne legyünk azonban igazságtalanok: felesleges hosszan kutatnunk az emlékezetünkben, ha Scott eddigi utolsó igényes és originális filmjét kívánjuk megnevezni. A szintúgy 2021-ben készült Az utolsó párbaj ihletett, szinte már provokatív témaválasztásával és szikrázóan ötletes cselekménybonyolításával magasan kiemelkedett az imént említett művek közül.) A „szappanoperává” züllesztett Gladiátor II-höz hasonló megkésettség jellemzi Scott aktuális rendezését, a Kutya csillagképet is, mely posztapokaliptikus túlélőthriller akar lenni egy olyan korszakban, amikor e műfajt a Hang nélkül- és a 28 nappal később-franchise-ok, a The Walking Dead spinoff-sorozatai, vagy épp az újdonatúj videójáték-adaptációk (The Last of Us, Fallout) uralják, s ez a masszív túlkínálat brutálisan megnehezíti az esetleges „új belépők” dolgát. Márpedig Scott új belépő, műve ráadásul Peter Heller 2012-ben megjelent, frissnek tehát aligha mondható regényén alapul.
Szögezzük le gyorsan: a Kutya csillagkép egyáltalán nem olyan rossz film, mint amilyennek a tollukat vérbe mártó amerikai kritikusok lefestették. A sztori dióhéjban a következő: az emberiséget megtizedelő világjárvány után az elhunyt felesége emlékétől kísértett ezermester (Jacob Elordi) odahagyja rejtekhelyét és mogorva társát (Josh Brolin), s nekivág a veszélyes messzeségnek, hogy megtudja, létezik-e még civilizált vidék az ígéret lángoktól ölelt földjén. Útközben váratlan kalandok érik, összemelegedik egy fiatal, sebzett lelkű nővel (Margaret Qualley), barátságot köt annak gyanakvó apjával (Guy Pearce), s végül együtt veszik az irányt az utolsónak vélt túlélő-kolónia felé, mely a megváltás reményével kecsegteti őket.
Scott és forgatókönyvírói (egyikőjük maga Heller) alaposan megkurtították a megfontolt tempóban hömpölygő, olykor kifejezetten meditatív hangulatú regény cselekményét, ami persze ésszerű döntés, a Kutya csillagkép azonban így sem tűnik pattogó ritmusú, feszes mozinak. A dramaturgiát mozgásba hozó fordulatra egészen a harmincötödik-negyvenedik percig kell várnunk, addig pedig Scott nagypapás komótossággal vázolja főhősünk életkörülményeit, mely – az olykor bámulatosan fotografált tájképeket leszámítva – alig-alig ébreszt kíváncsiságot a nézőben. Sajnos a második felvonásban is triviális szituációk követik egymást (főszereplőnk bolyong, megbütyköli romokban heverő repülőjét, szerelmes lesz, méla, végtelenbe vesző tekintetével a csillagos égboltot bűvöli, miközben nagyokat hörpint a kávéjából), arra pedig hiába is várnánk, hogy – ha súlyos fáziskéséssel is, de – majd körvonalazódik a fő konfliktus. Olyan ugyanis nincs.
A regényben sokkal fontosabb a „belső kaland”, a szív és a lélek titkait fürkésző meseszövés. Heller legalapvetőbb kérdésfelvetése, hogy vajon érdemes-e még élni, gyarapodni egy atomjaira hullott, jegesen közönyös világban, melyet már a szeretett társ simogató keze sem melegíthet fel. Összeszámolni is nehéz lenne, hányszor, hány különböző variációban láthattuk már ezt a problematikát, amit ráadásul Scott nem tud (és nem is akar) közel hozni hozzánk a hagyományos filmnyelvi eszközök segítségével. Azon párbeszédek, illetve flashbackek, melyek az Elordi által alakított protagonista lelkének mélyére világíthatnának, csupán olyan lejárt szavatosságú kliséket sorakoztatnak fel, amik már megszületésük pillanatában is kellemetlennek számítottak.
Scott egyik legnagyobb alkotói erősségét a múltban az invenciózus közegábrázolás, a bámulatos hangulatteremtés jelentette, legyen szó sci-fibe oltott testhorrorról (Alien, 1979), cyberpunk disztópiáról (Szárnyas fejvadász, 1982), fojtogató neo-noirról (Fekete eső, 1989), nagyívű történelmi kalandfilmről (1492: A paradicsom meghódítása, 1992), elegánsan cinikus pszichothrillerről (Hannibal, 2001), vagy akár szikár cops and robbers filmről (Amerikai gengszter, 2007). Mindennek ismeretében különösen fájó, hogy a Kutya csillagkép mikrokozmoszát Scott csupa olyan hőssel és tárgyi elemmel bútorozza be, ami valamely más posztapokaliptikus filmből, sorozatból, vagy videójátékból már ismerős lehet, a hordában támadó fosztogatóktól (melyek hol a Mad Max-mozik, hol a Days Gone című videójáték hasonló megjelenésű antagonistáira hajaznak) kezdve egészen az olyan apróságokig, mint a főhős kisszobájának falához támasztott gitár (mely mintha egyenesen a The Last of Us-ból érkezett volna ide).
A visszatérő hollywoodi „mesterember”: Ridley Scott
Megsaccolni sem lehet, hányan töprengtek (filmkészítők, producerek, stúdióvezetők, kritikusok, laikusok) már azon, hogy mi a titka az amerikai filmek sikereinek. Mi vonz több millió embert a világ minden táján a mozikba, ha meglátják a plakátokon az unalomig ismert tengerentúli filmesek neveit, Mel Gibsontól Julia Robertsen át Steven Spielbergig. A recept összetevőit persze nem nehéz beazonosítani, mint ahogy az egyik kötőanyagot sem, jelesül minden jó alkotás alapját: a pénzt. Az e mögött álló félelmetes rutinériáról, a kikísérletezett és többnyire magas hatásfokkal működő klisékről, szabályszerűségekről illetve az ezeket működtető „mesteremberekről” már kevesebb szó esik. Most épp egy ilyen ízig-vérig mesterembert kívánunk bemutatni, aki alig két éve tért vissza az „élvonalba”.
Mindezek után talán már csak az akciójelenetek menthetnék a menthetőt, de egyrészt túlontúl kevés van belőlük, másrészt csupán a repülőtér elleni ostrom, valamint a Grand Junction-i kolóniával való összecsapás – kétségkívül nagyszerűen megkomponált – képei szolgálnak néhány szívdobogtató csúcspillanattal. Szemfényvesztő stíltrükkökre, hatásvadász lassításokra, literszámra fröccsenő vérre viszont nem érdemes számítani, és valahol tulajdonképpen örömteli is ez a szemérmes takarékosság. Sőt, összességében azt is megkockáztathatjuk, hogy a Kutya csillagkép – hibái ellenére, melyek bizony számosak – amolyan kellemesen, andalítóan jellegtelen nyárvégi tucatfilm. Gyorsan ürül az emlékezetből, de legalább nem hagy maga után bűntudatot. Ridley Scottnak viszont ettől sokkal nagyobbat (és sokkal kevésbé „nagypapásan”) kell villantania, ha kilencvenes éveit is a nézők szolgálatának óhajtja szentelni. És mi más célja is lehetne, ha már most egy újabb Alien-filmen töri a fejét?
