Jurgiu harmadik nagyjátékfilmes rendezése ezúttal román tinédzserek kényszerből lett kommunáját álmodja meg. A De capul nostru külföldön dolgozó szülők és otthon hagyott gyermekeik törékeny léthelyzetét tematizálja, de az égető hazai téma ellenére a film inkább nemzetközi fesztiválokra kalibrált „exportcikk” lett, semmint őszinte hazaszólás.
Ha ezt a szöveget olvasod és román állampolgár vagy, statisztikailag nem csekély annak az esélye, hogy kivándoroltál, vagy latolgatod, hogy megtegyed, esetleg hazavársz valakit, aki már korábban megtette. A román külügyminisztérium már a 2021-es adatok alapján is arra következtetett, hogy közel 6 millió állampolgár él külföldön, és ez a szám várhatóan csak nőtt azóta. A kivándorlásnak és külföldi munkavállalásnak viszont nemcsak gyakorlata van itthon, hanem történelme is. Míg a szocializmus disszidensei és a rendszerváltás után emigráltak nagy többsége végérvényesen távozott Romániából, az elmúlt évtizedekben a kétlakiság vált jellemzővé, gyakran földrajzi értelemben is szétválasztva a munka és a magánélet szféráját. Ebben a felosztásban a fogadóország exkluzív módon a munka terepe a kivándorlónak, akinek partnere és/vagy gyermeke az anyaországban marad.
Tudor Cristian Jurgiu új nagyjátékfilmje ezt a feszült léthelyzetet tematizálja, rendhagyó módon nem a „világgá ment” emigránsok, hanem az itthon maradtak szemszögéből. A De capul nostru (kb. Magunkra hagyva) így egyszerre utódja és logikus következménye a 2000-es évek román elvágyódástörténeteinek. Jurgiu filmjében a 2002-es Nyugat (Occident) és a 2004-es Olasz lányok (Italiencele) fiataljaiból lesznek azok a szülők, akik gyerekeiket hátrahagyva dolgoznak külföldön kőművesként vagy éppen idősgondozóként (nem mellesleg az új Jude-filmben is hasonló alaphelyzetet látni). Időszerű, hazai közönséget mélyen érintő kérdéseket pedzeget tehát a De capul nostru, ami ironikus módon inkább lett nemzetközi fesztiválokra kalibrált, céltalanságot fetisizáló „exportcikk” (ld. a Berlinálén elért sikerét), semmint őszinte hazaszólás.
A film középpontjában egy csapat gyermek és tinédzser áll, akik jóformán szülői felügyelet nélkül tengetik napjaikat egy román kisvárosban. Közülük is kiemelkedik Flavia (Denisa Vrajă) és Luca (Vlad Furtună), két olyan, egymáshoz vonzódó fiatal, akiket hasonló családi helyzetük egyaránt összeköt, lévén, hogy szüleik külföldön dolgoznak. Nihil és hedonizmus között mozgó párosuk egy szokatlan, gyermekekből álló kommunát teremt, amely Luca nagyanyjának halálával még inkább megerősödik. A szülők mindeközben videóhívásokkal, valamint újra és újra jövő időbe kerülő hazajövetelekkel próbálják csitítani gyermekeiket – kevés sikerrel.
Jurgiu már a debütáló nagyjátékfilmjében, a 2013-as Japán kutyában is „itthonról” mutatta meg a kivándorlást egy idősödő apán és Japánból hazatérő fián keresztül, ehhez képest a De capul nostru extrémebb szituációból indul ki. Mintha A Legyek Ura lakatlan szigetének gyerektársadalmát látnánk újra – azzal a különbséggel, hogy ebben a világban felbukkanhatnának a felnőttek, csak éppen nem teszik meg. Hihetetlenül erős kiindulópont ez, amit virtuóz kameramunka, remek alakítások és stílusos zenék tarkítanak. A gyerekcsoport szolidaritását és lázadását, a játékok „halálkomolyságát” is visszaadja a De capul nostru világa, ami ugyanakkor képtelen kimozdulni saját origójából. A „fesztiválképes” atmoszférateremtésen túl nem jön létre se történet, se történetre rátromfoló diskurzus a filmben az emigráció által próbára tett családokról és fiatalokról.
Az pedig különösen problémás, hogy mennyire képtelen a film a szülőkarakterekkel való bárminemű empátiára – tovább fűtve a generációk közötti indulatokat. Az összes szülő megbízhatatlan és balfék, rátukmálva a nézőre azt az elgondolást, miszerint itt kizárólagosan a gyerekek az érettek és a felnőttek az éretlenek. Nem mintha a dichotómia megfordítása ildomosabb lett volna – inkább az árnyaltság hiánya okoz gondot. A film valóságérzékelését kikezdve azt is kifejezetten nehéz elképzelni, hogy a szülők és általában a felnőttek (iskolástól és gyámhatóságostól) annyira inkompetensek volnának, hogy hosszútávon se tűnne fel nekik az, hogy kiskorúak felügyelet nélkül élnek külföldi eurókon. Persze értelmezhetnénk ezt a szélsőséges helyzetet társadalomkritikaként is, de a filmet nézve inkább a (román) realitás szándékos félreolvasásának látszik. Ez azért is fájó, mert a film ezáltal fontos ziccereket hagy ki, halványan sejtetve olyan releváns témákat, mint a szülők és gyermekek között feszülő anyagi és érzelmi függés vagy a nagyszülők szülői szerepbe való visszakényszeredése.
A De capul nostru így nehezen fogja megtalálni a hangot a realizmust és történetet igénylő közönséggel – szemben a fesztiválközeggel, ahol a film megközelíthető műfaji dekonstrukcióként (ld. a klasszikus coming-of-age történetek kiforgatását) vagy esztétikus formavilágú szociodrámaként. A román filmipar szempontjából presztízsteremtő alkotásról van szó tehát, amely félő, hogy elveszíti kapcsolódási pontjait a hazai nézővel. Jó hír viszont, hogy Jurgiu filmje egy csapat olyan fiatal színészt sorakoztat fel, akik valósággal pezsegnek a vásznon. Denisa Vrajă, Vlad Furtună és a Luca húgát alakító Mara Diaconu Ducica nemcsak őszinte játékuk miatt tűnnek ki, hanem karizmatikusságukkal is. Merészek, karakteresek és ehhez mérten vagányok. Megvan hát a potenciál az új generációban, csak maradjon közönsége is – innen és túl.
