A stílusos horrorkomédiák doyenje végre újra megmártózott abban a műfajban, melynek rendezői kiugrását is köszönhette: noha a Segítség! az egzotikus kalandfilm és a túlélőthriller zsánerével is közeli rokonságot ápol, a főszerep mégiscsak a gyomorforgató borzongatásé és a gúnyos-csúfondáros szatíráé – Sam Raimi pedig mindkettőnek nagymestere.

Bár az elmúlt másfél évtizedben kizárólag színtelen-szagtalan hollywoodi bérmunkákhoz (Óz, a hatalmas; Doctor Strange az őrület multiverzumában) adta a nevét, Sam Raimiben még mindig lakozik egy kitárulkozni vágyó szerzői én, mely azonban – sajnálatos módon – rejtőzködő dzsinnként viselkedik, így aztán a nézőket joggal fogja el izgatott várakozás, ha a sors keze olykor megdörzsöli a csodalámpást. Szerencsére most újra eljött ez a mágikus pillanat: az ultraerőszakos, egyedi vizualitású horrorkomédiák koronázatlan királya legújabb, Segítség! című opuszával művészi gyökerei mélyére ásott. Noha a produkció nem vegytiszta borzalommozi – hiszen meglehetősen szoros rokonságot ápol az egzotikus kalandfilm és a túlélőthriller hagyományával is –, mind alaptónusát, mind képi esztétikáját, mind pedig hangulatvilágát tekintve Raimi horror-univerzumának (Gonosz halott-trilógia, Bűnözési hullám, Pokolba taszítva) többi darabjára emlékeztet, ugyanakkor – ambícióit és kivitelét tekintve – még túl is nő azokon.

Történetünk főhőse, Linda Liddle (Rachel McAdams) precíz és lelkiismeretes irodai rabszolga, aki a mielőbbi előléptetés reményében gürizik egy feltörekvő nagyvállalatnál. Pechjére a cégnél épp őrségváltás zajlik: a vezérigazgatói bársonyszéket a néhai alapító-tulajdonos fia, a nárcisztikus Bradley (Dylan O’Brien) foglalja el, aki a remek képességekkel megáldott, ám erősen antiszociális – és az önreflexióra is képtelen – Linda helyett simulékony modorú golfcimboráját kínálja meg a zsíros állással. A szürke kisegér és a hatalmát önhitten fitogtató, üresfejű aranyifjú kapcsolata akkor vesz drámai fordulatot, amikor – néhány kollégájuk kíséretében – fontos üzleti útra indulnak, repülőjük azonban egy elhagyatott sziget szomszédságában a tengerbe zuhan. A szerencsétlenséget csupán Linda és Bradley éli túl: a furcsa páros egy andalító szépségű, ám farkastörvények uralta földi paradicsomban köt ki, ahol a hagyományos erőviszonyok hamar felcserélődnek.

Hősnőnk ugyanis feketeöves Survivor-rajongó, s a reality-nek köszönhetően a túlélés összes fortélyát ismeri: ha kell, dárdát farag, néhány bambuszágból komfortos otthont varázsol, elejt egy vérszomjas vaddisznót, vagy épp – pár trópusi gyümölcsből és tengeri herkentyűből – olyan fejedelmi vacsorát állít össze, amit még a legkifinomultabb gourmet is megirigyelne. Az ezüstkanállal a szájában született Bradley viszont tehetetlenül vergődik a kietlen tengerparton, és nem csupán lábsérülése miatt, hanem azért is, mert képtelen elfogadni, hogy olyan kalandba sodródott, ahol a biztonság illúziójával körülpárnázott urbánus lét – és egyáltalán: a civilizáció – játékszabályai érvényüket vesztik. A két homlokegyenest eltérő jellemű ember kénytelen-kelletlen, de összecsiszolódik. Szövetkeznek ugyan a természet vad erői ellen, összecsapásuk egy idő után mégis elkerülhetetlenné válik. A megszállottság bugyraiba alámerülő Linda ugyanis egy idő után élvezni kezdi a viszontagságos helyzetet, s „beszélő háziállatként” kezd bánni a gyámoltalan Bradley-vel, akiben lassan megérlelődik a menekülés gondolata.

Sam Raimi szerzőként való pozicionálását – már említett, minden ízében egyedi hangvételű horrorjai dacára – évtizedek óta megnehezíti, hogy alkotásaiban rendre a legkülönbözőbb műfajokat csúsztatja össze, ráadásul visszatérő mintázat nélkül: a Darkman a horror, a film noir és a szuperhősfilm elemeit vegyíti, a Gyorsabb a halálnál a western hagyománykincsét kapcsolja össze a posztmodern akciófilmek stilisztikájával, a Rossz álmok pedig a fantasy, a horror és a thriller legkülönbözőbb attribútumaival bűvészkedik. És ha mindez nem volna elég, még az olyan, műfajilag egyértelmű „képletnek” tűnő darabok is lázadnak saját zsánerük belső törvényszerűségei ellen, mint az életmű tetőpontjának tekinthető Szimpla ügy. A Segítség! megközelítését nem csupán a bevezetőben már említett műfaji sokrétűsége nehezíti, hanem az is, hogy szinte minden egyes jelenetével más és más filmet citál. A Tortúra, az Életben maradtak, A vadon foglyai, a Számkivetett, a Lost és A szomorúság háromszöge motívumaiból összegyúrt cselekmény fordulatai kellemesen ismerősek – olykor épp ezért előre kisakkozhatók –, ugyanakkor az egyediség irányába billenti a mérleget, hogy Raimi a hamar megingó főnök-beosztott viszonyra alapozza a karakter- és feszültségépítést.

Persze a rendező valójában nem a lelketlen techcégek mérgező munkahelyi kultúrájáról, nem az intézményesített szexizmusról, és még csak nem is a Lindához hasonló – elsőre ártalmatlannak tűnő, de valójában súlyosan személyiségzavaros – kékharisnyák sanyarú sorsáról akar regélni. Egyik téma iránt sem marad ugyan közömbös, de mindvégig ragaszkodik a „feszültségmentesítő” iróniához: a „modellezett térben”, laboratóriumi körülmények között formálódó férfi-nő kapcsolatot szinte minden egyes jelenetben maró gúnnyal fűszerezi (Bradley burleszkbe illő szerencsétlenkedése éppoly megmosolyogtató, mint a saját kis „birodalmát” vasmarokkal összefogó Linda szeleburdisága), végül pedig nagyvonalúan lemond a fullánkos társadalomkritika igényéről, s pőre egzisztenciális harccá csupaszítja a két főszereplő vetélkedését.

Közhely, de minden robinzonád afféle belső odüsszeia, lelki utazás is egyben, mely építi a jellemet. A Segítség! esetében végig felettébb izgalmas kérdés marad, hogy vajon melyik főhős is a paradicsomi túlélőtúra igazi kedvezményezettje: a golfőrült, szexista topmenedzser, aki számára a számkivettetés egy páratlanul hatékony személyiségfejlesztő tréninggel érhet fel, vagy a magányos, mélységesen lenézett alkalmazott, aki végre önmagára találhat, és még a hőn áhított előléptetést is kicsikarhatja istápolásra szoruló főnökétől? Raimi és a forgatókönyvírók nagyszerűségét dicséri, hogy egészen a letaglózó erejű fináléig halogatják a válaszadást, ráadásul aa két deviáns személyiség karakterjegyei forgószínpadszerűen cserélődnek: hol Bradley, hol pedig Linda kerül a rokonszenves áldozat pozíciójába, s a néző csupán a film utolsó egyharmadában ébred rá, hogy ki is a történet tulajdonképpeni antagonistája.

Nem véletlen, hogy a Segítség! R-besorolást kapott az Egyesült Államokban: noha explicit brutalitást viszonylag ritkán láthatunk a vásznon, olyankor kő kövön nem marad. Legyen szó akár a repülőgép-baleset jelenetéről (mely sokkértékét tekintve szinte már az Életben maradtak hasonló szcénájával vetekedhetne, ha a silány CGI nem rondítana bele az összképbe), Linda és a dzsungelben kóborló vaddisznó csörtéjéről, akár a felkavaró végjátékról, Raimi és stábja nem takarékoskodik a művérrel. E tekintetben a Segítség! kizárólag a direktor korábbi horrorjaihoz hasonlítható, vagyis a gyomorforgató erőszakpornók szerelmeseinek igényei is kielégíttetnek.

Danny Elfman szokásosan remek zenéje nem csupán érzékenyen kíséri a képeket, de a záró szekvenciában – amikor a horror is tetőfokára hág – jócskán megemeli azok hatásfokát. Sőt, a Segítség! még formanyelvi szempontból is kimagasló munka: a nagyobb időbeli távokat érzékeltető áttűnések nem csupán ötletesek, de még a film aljas humorát is nagyszerűen erősítik (gondoljunk csak arra a rövid, de annál kifejezőbb képsorra, amikor a Linda segítségét elutasító Bradley az éhhalál szélére kerül), és legalább ennyire imponáló, hogy Raimi végül egyetlen, imádnivalóan pimasz vágással zárja le a főhősök konfliktusát, majd a könyörtelenül szatirikus hangvételű epilógussal még a kegyelemdöfést is megadja a nézőnek. E megoldás – leleményességét és eleganciáját tekintve – szinte már Hitchcock Észak-északnyugatának zárlatához mérhető. A hab a tortán viszont a Linda szerepében kolosszális alakítást nyújtó Rachel McAdams, aki már sokkal hosszabb ideje tapossa a szakmai ranglétra grádicsait, mint az általa életre keltett fúria, ilyesfajta művészi kiteljesedésre azonban még egyetlen rendezőtől sem kapott lehetőséget. Csak remélhetjük, hogy féktelen remeklése egy megújhodó színészi karrier nyitányát jelenti.