Társadalmi ranglétra rég volt annyira ingatag és sikamlós, mint Peter Glanz kosztümös fekete komédiájában.
A kosztümös drámák már magukban gyakran anakronisztikusan hatnak. Az amerikai rendező-író Peter Glanz ezért dönthetett úgy, hogy a brit Paramount Pictures-nél készített Savage House-ban csupán díszletként használja a hímlőjárványtól és jakobita felkelésektől hangos 18. századi Anglia vidéki hangulatát. Sötét humorú szatírája hamar egyértelművé teszi, hogy a történelmi hitelesség és az átfogó korismeret csak annyira fontos, amennyiben látványos kellékként szolgálhatnak egy-egy jelenethez. Ehelyett olyan emberi fogyatékosságokra koncentrál, amik a mise-en-scène-től függetlenül örökérvényűek. A Savage House elsősorban a hatalomért és társadalmi elismerésért folyó dekadens küzdelem sebészeti kegyetlenséggel megírt története.
A felelőtlen életstílusuk miatt anyagi csőd szélére sodródó Savage család sárral és trágyával belepett birtoka tökéletes fészke a társadalmi frusztrációnak. A nemesi cím reményében beházasodó aranyásó Sir Chauncey Savage (Richard E. Grant) képtelen túltenni magát azon traumáján, hogy rossz családnévvel született. Az egykor kalandvágyó és talpraesett férfi udvarlásától megigézett Lady Savage (A koronából ismert Claire Foy) pedig igyekszik nem visszaemlékezni a család egykori hírnevére és megbecsülésére. Amikor a környéken utazgató Devonshire hercege és hercegnéje meghívatják magukat vacsorára hozzájuk, azonnal felismerik a társadalmi felemelkedés rég várt lehetőségét. Alkalmasságuk megjátszására esztelen költekezésbe kezdenek, hogy a díszvacsoráig maradt hét nap alatt egy soha nem látott pompát állítsanak vissza.
A film vágását is vállaló Glanz jó adag iróniával fordul a műfajhoz, rájátszik a közhelyekre, eltúlozza az archaikus formákat. Közben koridegen neologizmusokkal és poénokkal emlékeztet, hogy ez nem a 18. század. Öblös hangú narrátor, vignettahatás, drámai párbajjelenet, Vivaldi-négyévszak – minden van itt, és minden éppen annyira túlzó és felületes, mint a szereplők. Túlkapásaival nevetségessé teszi a forma szentimentális romantikáját, parodisztikus gesztusaival új lüktetést pumpál filmjébe. Már csak a család tagjainak kellene felismerniük kicsinyességüket – igaz, nem éppen egy ilyen megismételhetetlen lehetőség kapujában fogják megtenni ezt.
Sir Chauncey és Lady Savage amennyire az ilyen morális tanmesék végletekig elszánt tipikus alakjai, annyira komplexszé és szerethetővé is válnak. Ez mindenekelőtt a szereposztás érdeme: a feketeöves alakításokat nyújtó Grant és Foy izgalmasan összeférhetetlen páros. Hibáik ellenére képesek környezetük fölé emelkedni, még ha nem is egészen úgy, ahogy azt ők szeretnék. Egyetlen barátaik – a valamivel többre tartott szomszédos Bennett család –, sokkal gátlástalanabbá és opportunistábbá válnak, amikor megízlelik a népszerűséget. Ez pedig méginkább igaz a ranglétra másik oldalára. A Savage család mindössze két szolgálója (Halifax, a jóképű inas, és Dorothy, a szobalány) különféle erkölcstelen tervekkel igyekszik manipulálni és kijátszani uraikat, hogy helyükre kerülhessenek. A hatalomvágy minden szociális rétegre ugyanúgy kiterjed: megfertőzi a legapróbbakat is, és az elit sem menekül soha tőle. Egyedül a színlelésben eltévedt Sir Chauncey és Lady Savage őriznek meg valami végletekig emberit abban a nyomorúságos kétségbeesésükben, ahogy idegenek elismerésére és társadalmi tekintélyre vágynak.
A faux-nemes rothadásban testük is romlásnak indul, a törtetés vakságában pedig semmi sem bizonyul elég nagy áldozatnak. Ahogy a szereplők lassan átlépnek minden határt, a néző ingerküszöbe is folyamatosan vizsgáztatva van. Míg a kezdetben omladozó házba visszatér a világosság és az ál-élet, a fordulatok úgy vesznek egyre sötétebb irányt. A cselekmény íve nem meglepően kiszámítható: elvégre (ahogy azt a Bovarynéktől tudni lehet) az ilyen parvenük kapzsisága sosem vezethet jóra. A felépített látszatnak előbb-utóbb össze kell omlania, csak az kérdéses, hogy mi marad a romok alatt.
Ahogy azt az éppen közelgő napfogyatkozásról pletykálják, az égi jelenség alatt megnyílik a föld és a túlvilág sötét démonjai átjutnak a mienkbe. A szereplőknek azonban aligha van félnivalójuk, ők már beköltöztették ezeket a bestiákat maguk közé. A Savage House minden értelemben kicsinyes: kisszerűek a szereplők, a történet és a költségvetés is. De éppen ez adja meg förtelmes báját. Már nevük elrendeli a sorsukat (savage = brutális, vad, barbár). A látszat sosem veszi át a valóság helyét, örökösen leleplezi a Savage család szánalmas ellentmondásait: egyszerre gazdagok és koldusok, visszataszítóak és méltóságteljesek, kevesebbek annál, min aminek mutatják magukat, mégis mohón hajszolják a még többet.
