Az idei Verzió mottója – „Együtt létezünk” – egyértelműen kapcsolódik rá a 2020-as évek egyik legfontosabb kihívására, a szétzilált, polarizált társadalmi működésre. A politikai hatalmak által mesterségesen szétválasztott és izolált táborok annyira eltávolodnak egymástól, hogy a „valóságaink” nem is találkoznak, két különféleképpen gondolkozó ember a legtöbb esetben nem tud és nem is akar motivációt találni a beszélgetésre.
A globalizáció folyamatai miatt össze vagyunk kötve, egymásra vagyunk utalva, ráadásul sok esetben a bolygó két teljesen különböző pontján élő, két teljesen különböző embernek pontosan ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdenie, pl. az Amazon dolgozói világszerte ugyanúgy alacsony bérekkel, cudar, sőt veszélyes munkakörülményekkel, irreális túlórával szembesülnek (Szakszervezet / Union). Közben a globális jelenségekkel, pl. a népvándorlással kapcsolatban találkozhatunk helyi sajátosságokkal is: a migrációval erősödik az idegengyűlölet és a félelem egy áldozati tudattal rendelkező kelet-európai társadalomban (Levelek Varsóból / Letters From Wolf Street), az Ukrajnából menekülő fiatalok pedig nyugati országokban tanulnak, de az életüket évek óta egyfajta fájó átmenetiség jellemzi (Amíg vérzel / The Longer You Bleed). Az együttélést még egy családon belül is sok minden nehezítheti meg: egy mindennapi gondozást és folyamatos figyelmet igénylő autista fiú mellett egy egyedülálló apa gyakorlatilag nem tud időt szentelni a másik gyermekére (Mi lesz Petyával? / What About Petey?), de édesapát és lányát elválaszthatja a szülő külföldi karrierje és forradalmi jelentőségű kutatása (Belső tér) is. Családi kapcsolatokat nehezít és ír át a gyász traumája (Szia Sári!), vagy az emlékezés és szembenézés ellehetetlenülése (Apám lánya). Egy csecsemő elválasztása édesanyjától feldolgozhatatlan, ha a kisgyerek nem kerül meg (Apám lánya), de akkor is sokkoló és rettenetes, ha csak néhány napra kell külön lennie (Hajrá Tete!). Teljesen más családi dinamikák működnek, ha a vér szerinti szülők különböző okok miatt nem tudnak gondoskodni a gyermekeikről, így a nevelők és pedagógusok a születési család tagjaival közösen igyekeznek kitalálni, hogy mi a legjobb a gyerekeknek (Majdnem család / Im Prinzip Familie).
Bizonyos esetekben az együttélés, együtt létezés ideája csak egy rossz viccé torzul. Az idei Verzió nyitófilmje, az Együttélés, na persze… (angolul találóbb: Coexistence My Ass) ügyetlen szellemeskedésnek indul egy stand-upos zsidó nő zsidó vicceivel, de szépen lassan az arcunkra fagy a vigyor, a film utolsó harmadában pedig már a végtagjaink is lemerevednek. Az izraeli Noam Shuster Eliassi zsidó és perzsa gyökerei, szabadelvű neveltetése és veleszületett szociális érzékenysége, humora vezetett izgalmas karrierútjához – komikusként és aktivistaként egyszerre küzd a palesztinok alapvető emberi jogaiért. Az Együttélés, na persze… számtalan témát és tapasztalatot sűrít össze: a nyugati tudatlan „béke pártosságtól”, vak és álszent pacifizmustól, a covid nyomasztásán keresztül egészen az izraeli–palesztin háború történeti előzményeiig. A komplex kulturális és politikai jelenségeken és a gázai pusztítás (nagyon szélsőséges) társadalmi megítélésének taglalásán túl arra is jut játékidő, hogy a film Noam férjkereső kísérletei és aggódó családja által beszéljen az egyedülálló nőkre nehezedő elvárások univerzális, illetve kulturálisan meghatározott aspektusairól, de általánosságban a kapcsolódásról és intimitásról, mint emberi szükségletről. A társadalmi és az intim a film egyik meghatározó pontján nagyon látványosan találkozik, amikor Noam elmeséli, hogy végre szerelmes lett, sőt be is mutatta a barátját szüleinek – 2023. október 6-án. Emiatt újdonsült barátjával és családjával másnap kénytelen volt összeköltözni a szülei óvóhelyén – a fenyegetettség, veszteség és sokk tapasztalata összekeveredik az (alap esetben hétköznapibb) „nem így képzeltem el a pasim és anyáék első találkozását” érzéssel.
A háború mediatizáltsága fontos szerepet kap a filmben, a komikus számtalan támadást kap a zsidó közösségtől a palesztinok védelme miatt, a terrortámadás után hiányolják Noam kiállását. A digitális aktivizmus (politikai cselekvés az online térben) jelensége nagyon megosztó a társadalomban, amit ebben a specifikus esetben fokoz, hogy a zsidó közösség jelentős hányada nem akar tudomást venni a gázai népirtásról. Noam vakmerő posztjai és szatirikus videói (pl. az arab világban virálissá vált Dubai, Dubai videoklip) hatalmas felháborodást váltanak ki, de hallgatása még nagyobbat – a terrortámadás után sokan keresik fel, hogy (nagy elérése miatt) saját profilján posztoljon hozzátartozójuk eltűnéséről, így segítve a keresést, de a káoszban lebénult Noam ezt nem tudja megtenni. Ugyanakkor a palesztin lakosság intenzíven követi, és számtalan pozitív komment és üzenet formájában támogatja őt. A film utáni beszélgetésen a film producerét, Rachel Leah Jonest Steiner Kristóf közszereplő, író és aktivista kérdezte, aki aláírta a magyar zsidó emberek által indított, nagy port kavaró petíciót, szolidaritást vállalva az izraeli–palesztin konfliktus minden áldozatával.
A digitális aktivizmus abban az esetben a legmegosztóbb, amikor olyanok „fotel aktivistáskodnak”, akik nem érintettek, csak dobálják a „free Palestine” feliratokat, közben sokan amellett érvelnek, hogy ilyen módon lehet minél több emberhez eljuttatni egy ügy fontosságát. Ha csak olyanok beszélhetnének egy ilyen komplex konfliktusról, akik teljes mélységében értik (az érintettek sem feltétlenül rendelkeznek ilyen jellegű tudással), akkor senki sem állhatna ki semmi mellett. Lehet a szólásszabadság nevében a minél szélesebb körű társadalmi párbeszéd mellett érvelni, de sok esetben az áldozatok számára egyszerűen idegtépő a kívülállók etikai szempontokat „objektívan” pedzegető okoskodása.
„Bitch, I hear explosions, I don’t give a fuck about your opinion” [Hallom a bombázást, leszarom a véleményedet, te kurva] – mondja félig sírva az Amíg vérzel (The Longer You Bleed) egyik szereplője, az ukrán Alyona, aki azért kapott negatív kommenteket (elsősorban nyugat-európai) közönségétől, mert a háború borzalmairól vicces, mémesített formában kezdett posztolni az orosz inváziót követően. Míg berlini ismerőse odadobja a méme alá, hogy „ez nem helyes”, a hasonló megrázkódtatásokat átélő ukrán barátai vele együtt helyzetkomikummal és fekete humorral igyekeznek feldolgozni a körülöttük zajló borzalmat. A háború irreális pusztítása találkozik a közösségi média működésének irreális butaságával a film készítését katalizáló Instagram-összefoglalóban. A berlini rendező, Ewan Waddell ukrán barátnőjét, Liubát interjúvolja meg az Insta-videó apropóján, majd több, külföldre menekült ukrán fiatallal készített interjúból láthatunk részleteket, közösségimédia-posztokat, illetve grafikus háborús tartalmakat. Liuba Instagramja készített egy összefoglalót az általa megosztott videókból, fotókból – a képen bombázást, porig égetett, földdel egyenlővé tett épületeket, tankokat láthatunk, amire a Meta derűs és pörgős zenét rakott. Az összhatás abszurditása és groteszksége tökéletesen ragadja meg a digitális világ és a valóság közti kínzó feszültséget és a 21. századi háborúk szoros dokumentáltságával járó tudathasadásos társadalmi tapasztalatot.
Waddell filmje a trashy posztokra emlékeztető feliratok, a mobiltelefonos keretek, a kattintáshangok, illetve a TikTok-os töredezettség és dinamizmus használatával erősít rá a jelentésre, a forma ügyesen reflektál a háború áldozatainak kettős szerepére: egyszerre infulencerek és tanúk. A Szilánkok (The Shards) hasonlóan darabosan tudósít az orosz–ukrán háborúról – Masha Chernaya orosz dokumentumfilmes azonban nem a háború groteszk mediatizáltságában és a nagyon is valóságos traumákban kutatja a fiatalok megküzdési mechanizmusait, hanem egyfajta állapotfilmet készít az Oroszországban maradt fiatalok életéről. Az átmenetiség, a soha véget nem érő menni vagy maradni dilemma, illetve a kilátástalanság és tétnélküliség érzésének nyomasztó keveréke itatja át a filmet. Az Amíg vérzelhez hasonlóan itt is azt követhetjük, ahogy huszonévesek jövőképük teljes hiányában adaptálódnak a helyzetükhöz, a folyamatos düh és veszélyeztetettség érzet fokozatosan letompul (vagy átalakul) a hétköznapok valóságában. A moszkvai undergroundban mélyülünk el, a BDSM kultúra elemeivel keveredő üvöltős zene, a pincékben összeverődött techno bulik, és az utcai harcosok verekedései is sokat elárulnak a folyamatos szorongásban és bizonytalanságban élő fiatalemberek belső világáról, viszont a tekintetekben már minden benne van. A bunyó után lila leopárdmintás pulcsiját azonnal felöltő, kopaszra borotvált fejű arctól, Masha kislakásban cigiző, nagykeretes szemüveges anyukájáig mindenki ismerős és látszólag mentes minden nemű performalitástól. A hazaszeretet és a hazaszeretet/féltés nevében vívott háború utálata egyszerre érződik ki a szereplők magatartásából (akár egy jeleneten belül mosódik össze a kettő), az erős nemzeti identitás megélését az orosz népdalok (és a gyakorlatilag csak orosz nyelvű zene) jelenléte fokozza. A jelenetek egymásutániságában (forgatott és archív anyag) Chernaya nem a történetmesélésre, hanem az érzelmi egységességre és a saját belső világának, nézőpontjának kibontására fókuszált, így a Szilánkok sokaknak a legmaradandóbb filmélmény lehet az idei Verzióról. A putyini cenzúra és propagandatevékenység miatt nagyon hiányos képünk van a háború megítéléséről az orosz társadalomban – ahogy a tavalyi Verzión a Karavánról és kutyákról, úgy idén a Szilánkok közvetíti a háborúval kritikusabb orosz emberek hangját.
Témájában hasonlóan fontos és összetett, de megvalósításában kevésbé izgalmas az ukrán panoráma egy másik darabja, Tetiana Dorodnitsyna és Andrii Lytvynenko filmje, ami az ukrán állatvédő és testépítő, Anna mindennapjaiba enged betekintést. A Minden élni akar (Everything Needs To Live) hihetetlen mennyiségű témát villant fel, az LMBTQ identitástól, a háború hétköznapjain és áldozatain keresztül, egészen az adományok elosztásának és az állatok elhelyezésének, gondozásának nehézségéig. A szűkös játékidő (kb. 70 perc) miatt azonban ezekbe csak belekap a rendező, nem tud igazán elmerülni a témáiban. A film előnyére válik viszont, hogy Anna karaktere nem zsugorodik össze a meleg közösség, vagy a háború áldozatainak képviselőjévé, egy ukrán leszbikus nőt ábrázoló poszterré. Ehhez képest a Sally! éppen attól különleges moziélmény, hogy a címszereplő egyes pillanatokban poszterré, ikonná merevedik. A tartalmilag megint csak végtelenül sokrétű alkotás filmes szempontból is nagyon komplex és rétegzett: rengeteg privát filmes archív anyagot, híradórészletet, a feminista forradalmárról készült portréfilmből vett jelenetet használ a rendező (Deborah Craig), de emellett több évnyi forgatott anyagot is kapunk. Sally Gearhart The Wanderground című kultikus könyvének jeleneteihez animáció is készült, az animációs részek szín- és formavilága hűen tükrözi Gearhart radikális képzeletét.
A Minden élni akar című filmmel ellentétben itt a széttartó téma mellett nem felületes, hanem inkább végtelenül komplex képet kapunk, Sally és a körülötte lévő közösség, mozgalom életének egyik aspektusa magyarázza a másikat. A lutheránus nő, akinek legnagyobb álma, hogy prédikálhasson, a feminizmus szeparatista ágával is kacérkodó, de ahhoz túlságosan is nyitott aktivista, az akadémikus és a leszbikus ikon elválaszthatatlan egymástól. Sallyt egy vagány, szókimondó néniként ismerjük meg talpig farmerben, de a (70-es évekhez képest) szokatlanul jól dokumentált fiatalkoráról is alapos képet kapunk – mondjuk ezeken a felvételeken már nem farmerben, hanem leginkább félmeztelenül látjuk az életigenlő, és természetszerető Gearhartot. A film fájóan mutatja be azt is, hogy a férfiak milyen módon írják ki a nőket a történelemből. Sally Gearhart és Harvey Milk vállvetve harcolt a 80-as években John Briggs szexuális kisebbségeket támadó törvénytervezetével szemben, a Briggs-zel folytatott vitát pedig Harvey és Sally együtt nyerték meg – érdekes módon a Milkről készült filmből Gearhart teljesen kimaradt.
A Sally! egyfajta alternatív, alulnézeti (nem a hatalom által írt) történelemkép: olyan dolgokat is segít megérteni az ember és a társadalom működéssel kapcsolatban, amire semmilyen adat és semmilyen nagyívű narratíva nem képes. Ilyen a Doc Future díj nyertese, az Álomélet stockfotóból is, amiben a rendező, Danial Shah egy pakisztáni fotóstúdió belső világán keresztül bontja ki, hogyan jelennek meg az öngyilkos merényletek a hétköznapi élet terében és a forgalmat befolyásoló tényezőként a közbeszédben. Ha valami mindennapossá válik, nem okozhat minden alkalommal ugyanolyan stresszt és haragot, hiszen azt az emberi psziché nem bírja el – a Szilánkokhoz, illetve a Minden élni akar és az Amíg vérzel című filmekhez hasonlóan a szükséges tompulás és adaptálódás következményeit látjuk itt is. Az elvágyódás tere a fotóstúdió, a menekülőút egyik (reális) eszköze az illegális migráció a másik (még reálisabb) eszköze pedig a Photoshop – Sakhi stúdiójában a vendégek különböző háttereket választhatnak maguk mögé, így nyugodt és szemet gyönyörködtető tájakra, gazdag, díszes szobabelsőkbe és luxusautókhoz teleportálnak. A film ellentmondásos angol címe (Make it Look Real, tükörfordításban: Tűnjön valóságosnak) keserűen ragadja meg a pakisztáni lakosság vágyainak elérhetetlenségét.
Hasonlóan alulnézeti történelemképet ad a Rasíd, a szindzsári (Rashid, l'enfant de Sinjar) fiú, ami a tavalyi Verzió örmény szekciójából az 1489-re emlékeztethet témájában – itt is egy család történetén keresztül követjük egy üldözött nép sorsát. A kurd Rasíd húgát az ISIS fogságából várja haza családja, nincs hír róla, a némaság és bizonytalanság sokszor bénítóbb, mint a biztos halál. Az örmény és kurd népüldözés körülményei, kegyetlensége és egyáltalán a ténye is alultárgyalt, szinte elhallgatott a nyilvánosságban. Kilátástalanság és tehetetlenség itatja át a képeket, ugyanakkor mindig felvillan a derű és élni akarás. Ez egy coming of age film, az átmeneti, „beavatás” életszakaszt egy olyan yazidi srác életében ragadja meg, aki a Szilánkok és az Amíg vérzel fiataljaihoz hasonlóan folyamatos átmenetiségben tölti éveit, nem tudja gyászolni a testvérét, de már reménykedni sem mer, nem tudja elhagyni a hazáját, de közben folyamatosan veszélyben érzi magát.
Az idei Verzió nagyon erős a háborús témájú filmekben, ahol az együtt létezés ellehetetlenülését látjuk, de a családi, közösségi együtt létezés kihívása is erősen kidomborodik a szekciókban. A közösségi és családi együttélés témájának metszetében van valahol a Majdnem család, ami összetett képet ad egy átmeneti otthon mindennapi életéről. Szemlélődő-elemző megközelítéssel dolgozik a doksi, ha érvel is, azt elég finoman teszi, inkább kérdéseket vet fel. Mi történik, ha néhány év alatt szülők és gyerekek között nyelvi-kulturális szakadék alakul ki? Milyen hatással van a gyerekek osztályhelyzete bőrszíne és neveltetése lehetőségeire? Miközben a fiatalok sorsára fókuszálunk, a nevelők látószöge érvényesül jobban és nem a gyerekeké, ami etikus és okos megoldás, hiszen nem kerülünk indokolatlan, zavarbaejtő közelségbe a kamerán keresztül. A téma itthon is nagyon releváns – mondjuk elég kesernyés lehet a német szociális hálót, gyermekvédelmet a magyarral összehasonlítani.
A magyar verseny kevésbé politikus filmjei közül a paralimpikon Illés Fanniról készült dokumentumfilm, a Hajrá Tete! került be a Diák Verzió programjába, ahol az iskolások emberi jogi dokumentumfilmeken keresztül beszélgethetnek aktuális, őket is foglalkoztató kérdésekről. A családi téma a Hajrá Tete! esetében is markánsan megjelenik, de a magyar verseny díjazottja Podhradská Lea (Apám lánya) és a közönségdíjas Haragonics Sári (Szia Sári!) is családkutatást végzett, Podhradská bűnügyi filmes műfaji játékkal nyomoz eltűnt féltestvére nyomában, Haragonics a kamerát katalizátorként használva térképezi fel a családi dinamikák működését édesanyja elvesztése után. Ezekben a filmekben a háttérbe szorul a közéleti téma (pl. a tavalyi nyitófilmhez, a Kixhez viszonyítva, ami egy politikusabb film), de a nagyon is ismerős mondatokban és helyszínekben mégis ott van a társadalmi jelentés. A Verzió első részvételi filmes vetítésén és beszélgetésén nézhettünk még hazai filmeket: a roma fiatalok részvételi (közösségi tudásból közösségben forgatott) filmjei alapvető emberi jogokkal, helyi ügyekkel foglalkoznak: megmutatják a ritkás buszjáratot, közösségi tér hiányát, burjánzó parlagfüvet, veszélyes, rossz állapotban lévő járdákat, droghasználatot, -terjesztést. A Hogy vagytok, shavale? csapata humorosan mutatja meg a mindennapi problémákat Tomoron, Kölkeden, Borsodszirákon vagy éppen Alsószentmártonban. Az egyik videó pl. a buszjárat szükségességét egy vicces fricskában sűríti: „Eltört a lábad. Hogy jutsz el a kórházba? Gondolom, nem gyalog.”
Az Apám lánya volt a Verzió legjobb magyar filmje
A 22. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon november 11. és 19. között öt kategóriában versenyeztek a filmek. A fesztivál idén közel 8000 embert szólított meg, és online folytatódik: november 30-áig a filmek több mint fele – köztük a nyertes és különdíjas alkotások is – kölcsönözhető a Verziótékából.
A 22. Verzió a fluid tematikájú Együtt létezünk szekcióval, a Diák Verzió erősen közönségbarát filmjeivel és a részvételi filmes programmal is lazított a keretein, a filmek az együttélés kihívásait sem tagadják le, de a szépségeit sem rejtik el. Az emberi jogi témával járó komolyságon a játékos forma és humor úgy enyhít, hogy nem veszi el a veszteség fájdalmát és az emberi pusztítás felett érzett bűntudatot sem.
