Radu Jude, a kortárs film legnagyobb mestertrollnoka AI-szeméttel, szanaszét forgácsolt narratívával, és frenetikusan obszcén poénokkal támadja a közízlést.

A már-már zavarbaejtően termékeny Jude új, az irodalomtörténet leghíresebb székelyéről¹ elnevezett filmjébe Murnaut vág be, Coppolával pörlekedik, Chaplint és Lillian Gisht idézi meg, de a Locarnóban bemutatott Draculára a leghangosabban nem ezek csettintenének elismerőleg göcögve, hanem Tinto Brass, John Waters, vagy a Troma stúdió feje, Lloyd Kaufman. Igazi trashmozi ez ugyanis, afféle szabad mozgóképes ötletek jegyzéke, merész provokáció, olcsó örömfilmezés, haveri riffelgetés a „Drakula”- és „Vlad Țepes”-promptokra. A román film talán legműveltebb alkotója elképesztően parázna dolgokat enged meg magának, minden eddiginél tovább merészkedik a hagyományos filmes szövet dekonstrukciójában, de gyerekcsíknyre emlékeztető őrülete mögött van rendszer. Ha eddig action gratuite-szegmensekkel szakítgatta meg a filmes elbeszélést, most pont fordítva történik: a variációk-egy-témára-youtube-shortokra emlékeztető szkeccsfüzért szakítja meg kisebb-nagyobb koherens filmbetétekkel, raádásul két kerettörténete is van.

Az egyikben egy alkotói alteregó (a Kontinental ‘25-ben megismert, elképesztően ripacs Adonis Tanța) magyarázza a bizonyítványt, előre vagy utólag kérve elnézést a látottakért, egyszersmind kirakva – kissé feleslegesen – a kártyáit az asztalra, miszerint ez bizony egy mesterséges intelligencia által megtámogatott mozi lesz; az egy narratív héjjal bentebbi keretsztori pedig Segesváron játszódik, ahol rosszul fizetett színészek és történelmi(eskedő) mítoszok exploitálásával tartják mesterségesen életben (azaz élőhalotti állapotban) a Drakula nevű piacgazdasági koncepciót. Eggyel még beljebb lépve kapunk egy csomó rövidebb vagy hosszabbacska poénos jelenetet, mondhatni bármit, ami Judénak vagy valamelyik chatbotnak éppen eszébe jutott a témáról (van itt Tompa Eszter időutazó, magyarul is káromkodó Țepeșként, de kapunk Dabija-féle kizsákmányoló cyber-vérszívót is sok egyéb mellett); ezenkívül pedig nem egy, nem kettő, hanem mindjárt három darab komplett adaptációt a román irodalomtörténet zivataros századaiból². S hogy miképpen lehetett ezt a sok mindent összezsúfolni? Volt hová, hiszen a Dracula egy paraszthajszál híján három órás: megizzaszt, lehurbol, elzsibbaszt. Szerencsére meg is röhögtet.

A Dracula nem egy Stoker-adaptáció, alig van köze az ír szerző 128 éves könyvéhez, maga a film is inkább úgy működik, mint egy mesterséges intelligencia-chatablak: a kollektív tudattalan hínárjából böfög fel mindenhonnan összetarhált képeket, szavakat, ötleteket, egyeseket jobban kifejtve, másokat valamiféle orális vagy anális szexes poénra kifuttatva, megint másokat egyszerűen félbehagyva. Első pillantásra nemzetköziséggel kecsegtet, de az csak átverés: a Dracula esszenciálisan román film, amiben kiemelt szerepet kap pl. a legünnepeltebb román népi író, az örök tananyag Ion Creangă, nos, öö, frivolka novellája is a jóízűen leszüretelt és elfogyasztott dákókról, bizonyítva, hogy egyrészt semmi új nincs a nap alatt, másrészt, hogy aki a Țepes-féle fakarókról falloszokra asszociál, az teljesen helyesen teszi, továbbá hogy mindig is az istenadta nép volt képes a legpajzánabb történeteket mesélni (maga a pajzán szó is innen jön). A plakát is remekül rímel erre a nemzetköziség/románságra: egy ételből kirakott Vlad Țepes van rajta, az erdélyiek pedig egyből felismerik benne a „sala(tă) de boeuf”-öt, ami csak a nevében fhanszia, valójában maradékokból összerakott mélyromán étel. Vámpírokról beszélünk, tehát az evés nyalás is, s egyúttal végre a helyére teszi a vérszívást is: szopás lesz az, kéremalássan.

Ha valaki emlékszik az idei TIFF-szpotra: nos, ez a film pont ott folytatódik, ahol amaz abbamaradt: hagymázas AI-képekkel és Gabriel Spahiuval. Jude pont annak az ellenkezőjére használja a mesterséges intelligenciát, mint amire a hollywoodi filmek a CGI-t: nem elfedni, elkápráztatni akar vele, nem összekötni két másik képet, hanem pont a varratokat, az egésznek az inkoherenciáját, a rútságát mutatja meg. A megmutathatatlant. Nem inkorporálja rendesen a narratívába (nincs is hová), hanem felszúrja egy karóra, és büszkén mutogatja a dögöt annak, ami: lopott elemekből, méregdrágán működő szervereken futtatott szemétnek, hogy röhöghessünk rajta. Nincs nagy kontraszt a mesterséges képek és a Marius Panduru által forgatott anyag között: ezt a filmet is olcsón, telefonnal lőtték, ronda, szemcsés, dekomponált, kellemetlen. Ez a Jude-féle vádirat a kortárs vizualitáshoz: hiába nézünk szép képeket a mozikban, ha telefonon csak csúnyákat tudunk létrehozni. És az AI ezen nem segít, sőt, csak tovább ront, hiszen pont olyasmiből dolgozik, amit mi adunk neki (vagy amiket eloroznak tőlünk amerikai milliárdosok, amikor átgörgetünk a szolgáltatásuk apró betűkkel megírt felhasználási feltételein) – a mi tartalmunk vérét szívja.

Jude hálistennek nem felejtette el a szokásos kapitalizmuskritikai élt sem a művéből – nem is lenne önmaga –: abba a néhány tizedmásodpercbe, amikor épp nem vihogást vagy prűd megbotránkozást szítana a nézőben, őszinte felháborodás is vegyülhet, főleg, amikor felismerjük magunkat vagy a kizsákmányolt színészben, vagy a szerverfarmon robotoló digitális nomádban, vagy a szemétszállító melósban. Megvan a tőle elvárható, tobzódó intertextualitás is, csak egy durvább szövésű, még több helyről összefércelt faliszőnyegben. Rendezőnk felszabadítja filmjét minden elvárás alól, előszeretettel szegi meg a saját szabályait, kivéve azt az egyet, ami szerint a következő pofont mindig onnan osztja, ahonnan a legkevésbé számítunk rá. (Vajon ha nem az ő nevét írná a plakáton, hanem egy elsőfilmes, hasonlóan ADHD-san működő tiktokkerét, beválogatták volna-e Locarnóba? Sereglenénk-e moziba megnézni?)

Lehetetlen univerzális értékítéletet mondani a Dracula fölött: bizonyos részeivel irtózatosan messzire dobja a sulykot, s valószínűleg személyes ízlésünk sem enged bennünket minden ötletén ugyanúgy röhögni, arról nem is beszélve, hogy minden rétegét valószínűleg csak egy igazi román fogja érteni. Nagyon sok múlik a befogadás kontextusán is: ha valaki felháborodva kirohan mellőlünk a moziban, kétszer olyan jól fog esni ízléstelen, pornográfiát súroló humora; ha meg harsányan kacagnak a mellettünk izzadók, az meg tudja sokszorozni az élményt – ám épp ezért bizonyos viccei személyes arculütésnek is érződhetnek. Tény, hogy sok, nagyon sok, sokaknak túl sok ez a film (a keret-metanarratíva pl. simán elmaradhatott vona), de egy igazi vérátömlesztéshez, a témától való méltó eltávolodáshoz, az egész Drakula-bullshit nevetségessé tevéséhez lehet, hogy kell ennyi. Legalább.