A Szarvasbébi készítője továbbra is úgy tud nyomasztani, mint kevesen, új sorozata viszont hiába ambíciózusabb, egyúttal kevésbé katartikus alkotás.
Magam is azok közé tartozom, akiket két éve teljesen letaglózott Gadd első sorozata. A Szarvasbébi egyszerre volt túlzás nélkül terápiás erejű, a nézőt zsigerileg felforgató mű, miközben írás, casting, színészi játék terén is kiemelkedő minőséget hozott. A szériát nézve az a ritka érzés fogott el, hogy most valóban valami igazán különleges, az alkotó legmélyebb valójából feltörő produktumot látok. Épp ezért nem volt kérdés, hogy Gadd bármilyen következő munkája kötelező néznivaló lesz, majd amikor először elkezdtek szivárogni az információk a Fivérségről (eredeti címén Half Man, és ebben az esetben mindkét megnevezés kifejező), úgy tűnt, az alkotó marad a biztos terepen, ismét konfliktusos emberi kapcsolatokról, sérült férfiidentitásról beszél, és ez igaz is – ám míg a Szarvasbébiben mindez nagyon autentikusnak hatott, a mostani sorozat egyes pontjain már érződik a megkreáltság, sőt helyenként a hatásvadászat is.
A sorozat a jelenben, egészen pontosan Niall (Jamie Bell, fiatalon Mitchell Robertson) esküvőjén kezdődik, ahol feltűnik a család fekete báránya, Ruben (Richard Gadd, fiatalon Stuart Campbell), ami láthatóan megzavarja az idillt. Ruben négyszemközti beszélgetésre hívja mostohatestvérét, ez indítja el a sorozat másik szálát, az emlékezést: kettejük kapcsolatát egészen a kamaszkoruktól ismerjük meg, időről időre visszatérve a jelenbe. Hamar egyértelmű mindenki számára, hogy itt happy endről szó sem lehet, a konkrét végpont pedig egyszerre meglepő, mégis sorsszerű.
Most miért nem nevetnek? – Richard Gadd: Baby Reindeer / Szarvasbébi
Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni Richard Gadd sorozatáról, ami hamar a Netflix egyik aktuális slágere lett. A Szarvasbébi okos, rendkívül nyomasztó, minden kellemetlensége ellenére felszabadító darab.
Bár az első bekezdésben ódákat zengtem a Szarvasbébiről, minden bravúrossága ellenére olyan sorozat volt, amit borzasztóan nehezen lehetett befogadni, egyszerűen van a lelki nyomornak az a szintje, amit a legtöbb néző már nem néz szívesen. A Fivérségre hatványozottan igaz ez, főként azért, mert a lelki terhek mellett a konkrét fizikai erőszak is hangsúlyosabb lesz. Gadd az eddigiekhez képest sem válogat az eszközökben, és azért is kegyetlen, mert szinte nem is ad kapaszkodót, azonosulási pontot. A fontosabb mellékszereplők közül Niall vőlegénye, Alby (Charlie De Melo) az egyetlen pozitív figura, rajta kívül a két fiú édesanyjai (Neve McIntosh, Marianne McIvor) vagy Ruben későbbi felesége, Mona (Amy Manson) a főszereplőkhöz hasonlóan negatívra rajzolt karakter. A Szarvasbébiben legalább volt egy ironikus keretezés, egy formai, hangvételbeli játék, itt viszont a nyomasztás önmagában áll, és egy ponton már a szándékkal ellentétes hatást vált ki, mert nem hisszük el, hogy ilyen mértékben nincs nemhogy feloldozás, hanem pillanatnyi nyugalom sem a hősök életében.
A sorozat a viszonylag rövid, hat epizódos terjedelem ellenére nem siet, a második rész végére jutunk el addig a fordulópontig, ami az egész későbbi történetet katalizálja. Addig még menthető a helyzet, már kamaszként is Ruben mutatkozik a dominánsabb félnek, de még csak helyenkénti dühkitörései okoznak gondot. Persze már ekkor vannak kifejezetten kényelmetlen jelenetek, például Niall szüzességének elvesztése, de a második epizód végén lépi át először Ruben a civilizációs határokat, Niallnek pedig választania kell: vagy hazugsággal védi testvérét, vagy felborítja a családi idillt. Mivel utóbbi mellett dönt, Ruben egyfajta rossz szellemmé válik az életében, aki mindig akkor tűnik fel, amikor a legkevésbé van rá szüksége.
Ezen a ponton jön Gadd első igazán izgalmas húzása, ugyanis első körben a szituáció egyértelműnek tűnik, Nial az igazat mondja a bíróságon, de a sorozat képes elbizonytalanítani a nézőt a karakter motivációiban. Vagyis felmerül a kérdés, hogy vajon kizárólag az igazság miatt döntött-e így a fiú, vagy érdekében állt eltünteni Rubent? A sorozat első klasszikus drámai jelenete, a kórházban zajló vita ezt a dilemmát hozza felszínre. Richard Gadd ezeket a helyzeteket mesterien oldja meg: képes úgy lemezteleníteni mindkét szereplőt, olyan ügyesen játszani a köztük lévő dinamikával, hogy a vita végére még egy egyértelmű döntés megítélését illetően sem látunk tisztán.
Ami végig jól működik a sorozatban, az a két testvér kapcsolata. Azzal, hogy a széria évtizedek történetét meséli el, lehetőség van arra, hogy lássuk mindkét felet győztes helyzetben, majd úgy is, hogy segítségre szorulnak. Amikor Ruben börtönbe kerül, Niall Oxfordba készül, a szabadulás után míg előbbi munkát talál, házasságra lép, utóbbit azért zsarolják, mert egy könyvtári mosdóba vitt férfiakat, és erről felvétel készült. Látjuk, hogy az aktuálisan fölényben lévő fél mit sem szeretne jobban, mint hogy a másik tudjon erről, de közben segíteni szeretnének a bajba jutott testvérnek. Gadd erőteljesen mutatja be, hogy a fivérek közötti kapcsolat nemcsak lelki síkon értendő, hanem fizikálisan is, ami azért érdekes, mert nincs közöttük vérségi kapcsolat, anyjaik lévén lesznek mostohatestvérek.
A Fivérség másik fontos témája a férfiasság megrendülése, ami a Szarvasbébiben még inkább a zaklató története melletti mellékszál volt, itt viszont direktebben jelenik meg. Az alkotó erős ellentéttel él, hiszen az egyik fivér a hegemón maszkulinitás karikatúráig eltolt változata, a másik viszont szubmisszívebb nem is lehetne. Richard Gadd azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek már a bemutatkozó darabjában foglalkoztatták: alapállítása, hogy kortárs közegben a férfiak számára teljesen eltűntek a kapaszkodók, ám erre csak rossz válaszokat adnak: vagy rejtegetik valódi személyiségüket, vagy minden külső tényezőt a szélsőségig visznek. Niall nem tudja elfogadni, de még inkább a nyilvánosságban felvállalni, hogy a férfiak iránt is vonzódik, ezért a teljes titkolózásba menekül, hiába veszélyezteti ez a reputációját, Ruben pedig nem tud máshogy létezni, birtokolni akarja a feleségét, épp ez okozza a vesztét. A sorozat finoman lebegteti utóbbi agresszivitásának okát, és bár pszichológiailag érthető a magyarázat, kár, hogy az utolsó jelenetben direkten nevezik meg a kiindulópontot. Ráadásul a férfi korábbi döntéseivel nem összeegyeztethető, amit Nial utolsó vallomására válaszol, főleg annak fényében, hogy korábban miként reagált arra, ha valaki a férfiasságát fenyegette, ebből fakadt a második epizód végi tragédia.
Izgalmas tovább, hogy Richard Gadd ezúttal melyik karaktert osztotta magára. Annak ellenére, hogy a Szarvasbébiben Niall archetípusát hozta, az új sorozatban ő lett Ruben. Ezért gondolom, hogy a Fivérség érvényes olvasata lehet, ha a két karakter konfliktusát egyetlen személyiségért vívott harcként elemezzük. Erre utal az angol cím is: maguk a szereplők is arról beszélnek, hogy a másik nélkül elképzelhetetlen a létezésük. Így érhető, miért ennyire szélsőségesek, és a döntéseik ellenére miért nem változnak: valójában egy érme két oldala ők, ellenkező válaszokat, attitűdöket jelenítenek meg, és ilyen értelemben az is sorsszerű, hogy csak egyikük élheti túl. Mintha Gadd sajátos Harcosok klubja-fabulát valósítana meg, és csak akkor lát esélyt a túlélésre, ha kivágja saját maga egy részét.
Egy dolog biztos: a Fivérség kényelmetlen sorozat, ami sok kérdést hagy a nézőben, csak az a kár, hogy nem mindet szándékosan. Másodjára már kevésbé érződött autentikusnak a recept, még akkor is, ha Richard Gadd és Jamie Bell elképesztő alakítást nyújtanak, külön-külön is kitűnőek, közös jeleneteikben pedig végig hihetetlen a feszültség. Gadd továbbra is remek színész és jó mesélő – kérdés, hogy van-e még benne egy újabb sláger.
