Az Old Henry közel sem eredeti vagy éppen mély western-történet, Potsy Ponciroli rendezésének és Tim Blake Nelson óriási alakításának köszönhetően viszont elkerüli a feledhető középszerűséget.

Hajnalban kelni, állatokat etetni, kapálni a kőszáraz földet, fát vágni a tűzre, nap nap után. Az öreg Henry fia – akinek a töke tele van az ilyesmivel – nem hiszi el, hogy apja ezt az életet választotta, ezt az életet akarja saját magának és neki is. Vannak ennél rosszabb lehetőségek is – morogja erre a vézna, szálkás, elhasznált arcú Henry. Tartása, tekintete, borús hanghordozása – és egy sírkő a kertben – bőven elég ahhoz, hogy hinni lehessen neki. 1906, Oklahoma. Egy kor és egy vidék, ami egyenlővé vált a westernnel. Mint túl sok ambivalens, rejtélyes westernhős, Henry (Tim Blake Nelson) sem hagyta hátra teljesen morálisan megkérdőjelezhető múltját. Csak elbújt előle, remélve a feloldozó feledést és várva a percet, amikor ki nem mondott tetteinek ótvaros visszhangja kíméletlenül keresztülsüvölt törékeny békéjén. Clint Eastwood western-karakterei szivarkájukat csócsálva kacsintanak össze Potsy Ponciroli filmjének főszereplője láttán. A távolról sem újszerű film egyik leginkább szembetűnő erénye az, ahogy az író-rendező a cselekményt és annak főhősét egyaránt, párhuzamosan, finoman és ésszel adagolt apró részinformációkból, beszédes gesztusokból, elejtett szavakból építi a talán katartikusnak is nevezhető, mítoszteremtő fordulatig és az azt követő szívszorító lezárásig.

A konfliktus tipikus western-konfliktus: az elvonultság nyugalmát a kapzsiság és a vérszomj töri meg, mikor egy szép- és bőbeszédű, minden megmozdulásában fenyegető alak (Stephen Dorff) társaival belovagol Henry telkére. Keresik a meglőtt férfit (Scott Haze), akit Henry és fia mentett meg. Pontosabban azt a zsák pénzt, ami a sebesült férfinél volt. A betolakodó is állít dolgokat és a házban lábadozó férfi is állít dolgokat, Ponciroli átgondolt, összpontosított – a túldumált expozíciót megsüvegelendően mellőző – rendezésének bravúrja pedig az, hogy a néző – akárcsak Henry – jó ideig nem tudja biztosan, hogy ki hazudik és miért, ami kifejezetten feszült, paranoid szituációt szül, annak ellenére, hogy sok-sok western eljátszotta már ezt. Közben pedig foszlányok sejlenek fel Henry múltjáról, a magabiztosan homályban tartott igazi énjére azonban megannyi apróság utal: higgadt nyomeltakarítás, lopakodás a gazban, egy disznótetem szakszerű felszeletelése, egy seb kezelése, egy jól irányzott ütés, és az tántoríthatatlan szigor, amivel fiát eltiltja a fegyverhasználattól.

A legszebb és leglátványosabb azonban mégis az, ahogy Henry és a sebzett férfit kajtató Ketchum először beszélnek egymással. Nem dördül lövés, a feszültséghez elég a két merőben ellentétes személyiségű karakter verbális pöcsméregetése. Emlékezetes, izgalmas és szórakoztató jelenet ez, amelyben a lakonikus Henry és a fantasztikus, korhű szóvirágokat vaskos csokrokban szóró Ketchum kimutatják foguk fehérét, a vadnyugati macsópróza minden gyönyörűségével sejtetve előre a várva várt leszámolást. A legfontosabb ebben a szekvenciában az – amit egyébként Ponciroli ügyesen alulhangsúlyoz – hogy Henry egy pillanatig sem retten meg a martalócoktól (ez Ketchumnak is feltűnik). Sőt, mintha legbelül egy sóhajjal nyugtázná, hogy ez van, eljött, aminek jönnie kellett. Eddig a pillanatig Henry tettei egy gyakorlatias, precíz és racionális, fiát mindenáron féltve óvó apa tettei voltak. Ebben a jelenetben viszont Henry végérvényesen tökös és cool karakterré válik.

A fentiek okán lehet az, hogy film utolsó harmadában történteknek hitele, súlya és ereje van. Ez így persze enyhe túlzás. Az Old Henry csendes nagyságához ugyanis markánsan hozzájárul John Matysiak kitűnő operatőri munkája (a komor atmoszférához kellenek barnásszürke tónusú képei, a semmi közepén játszódó cselekmény klausztrofóbikusságát pedig a panorámázások és a házbelső felvételeinek látványos elkülönítésével éri el), valamint Jordan Lehning ismerősségében is hatásos minimalista westernzenéje, színészei nélkül ugyanakkor Ponciroli nem menne messzire.

Mindenki baromira teszi a dolgát, többek között az archetipikus, szadista entellektüel szerepbe rémisztő életet lehelő Dorff, akinél valószínűleg kevesen tudták volna ízesebben recitálni ezeket a csodásan cirkalmas, zengzetes, vészjósló szövegeket. Az Old Henry ettől még nyilván a mindig meggyőző Tim Blake Nelson filmje. Ponciroli szimplán azért megérdemelne valami érmet vagy oklevelet, amiért rábízta a főszerepet. Nelsonnak ez rohadtul járt. Sokszor megmutatta már kisebb-nagyobb mellékszerepekben, hogy „déliségben”, „redneckségben” és „hillbillységben” párját ritkítja, az Old Henryben viszont végre nem kell karikíroznia ezt az amúgy nehezen megunható karaktertípust. Semmi komikus nincs Henryben, véresen komoly alak, akit Nelson rétegzett, nüanszos, odaadó és eltökélt, hibátlan és szenvedélyes alakítása miatt komolyan is lehet venni. Az, hogy az Old Henry nem válik a Nincs bocsánat alacsony költségvetésű, lebutított kamara-átiratává, rajta, valamint Ponciroli forgatókönyvén és cselekményvezetésén múlik.

Egyértelmű, hogy az Old Henry egy tiszta szívű, nosztalgikus western-hommage, ami a zsáner – kelleténél több tesztoszteront árasztó – formuláival nem zsonglőrködik, azokat nem gondolja újra. Ponciroli érezhetően távol akart maradni a revizionista, parabolikus-allegorikus western-megközelítésektől, ettől még viszont – főként az utolsó pár perc után – számon kérhető munkáján a tartalmi mélység hiánya. Az üzenet szép ugyan – Nelsonnak köszönhetően akár megindítónak is lehet nevezni – de még a naivitást jó ízléssel kerülve sem lesz több klisék becsületes összenyalábolásánál. Nem egy Délidő, na. Ponciroli filmje ennélfogva nem lehet kiemelkedő, de a nem kiemelkedő filmek végtelen sorából viszont mégis kiemelkedik, akármilyen hülyén is hangzik ez.