A Szenvedélyes szomszédok amerikai remake-je jó irányba mozdította a spanyol vacsorafilmet: a Meghívás vicces, neurotikus és valóban szenvedélyes lett.
Az előzetes alapján akár szociohorrornak is hihetnénk, valójában párkapcsolati dramedy a Meghívás, amelyben egy boldogtalan házaspár, Angela (Olivia Wilde) és Joe (Seth Rogen) vendégül látja a felső szomszédaikat. a kissé nyugtalanító Piñáról (Penélope Cruz) és Hawkról (Edward Norton) jóformán csak annyit tudnak, hogy túl hangosan szexelnek, amit nem mernek szóvá tenni, ezért az együtt töltött este sok meglepetést tartogat – mindkét félnek.
Persze ha láttuk a Meghívás eredetijét, a spanyol Szenvedélyes szomszédokat, tudhatjuk, mire megy ki a játék, de Olivia Wilde – aki főszereplő mellett rendezője is a filmnek – ügyesen építi a feszültséget. Általánosságban elmondható, hogy a Meghívás azon kevés remake egyike, amit volt értelme elkészíteni, hiszen jócskán feljavítja az eredetit. Cesc Gay spanyol filmje humortalan, egyetlen regiszterben mozgó, meglehetősen óvatos darab, amit Will McCormack és Rashida Jones forgatókönyve alaposan felturbózott (elsősorban humorral), Wilde pedig a maximumot kirendezte belőle. A Meghívás gyors tempójú, vicces, pikáns, titkokkal teli alkotás, de ugyanúgy mennek neki a hangnemváltások is, aminek főleg a lezárásban van jelentősége.
Teljesen ismerősök – Cesc Gay: Sentimental / The People Upstairs / Szenvedélyes szomszédok
A Truman rendezőjének új filmje egy kiürülőfélben lévő házasság válságára kínálna kacér megoldást, de nem mer.
A Szenvedélyes szomszédok több párhuzamot mutat a Teljesen idegenekkel: ez is kevés szereplős, egyhelyszínes európai kamaradarab, vacsorafilm, amely szintén felfed néhány titkot a szereplőiről. A spanyol filmben azonban ezek a titkok nem elsősorban bűnök vagy vétkek, hanem a vágyakhoz vagy azok hiányához kötődnek. És akárcsak az olasz filmből, ebből is jó pár, a Meghívással együtt már nyolc remake készült (mint azt a kritikánkban is megjósoltuk). Míg azonban az olasz, német, francia vagy cseh változat már évekkel ezelőtt mozikba került, az amerikai elakadt a fejlesztésben, majd csak teljes rendező- és szereplőcsere után készülhetett el. A remake-hullám okai hasonlóak lehetnek a Teljesen idegenek sikeréhez: olcsó megvalósíthatóság, pofonegyszerű, de talányos koncepció, amelybe könnyű egy kis nemzeti ízt vinni, és máris még azonosulhatóbbá válik. A Szenvedélyes szomszédok ráadásul nem is erős kézzel megrendezett darab, így joggal érezhetik azt a nemzetközi producerek, hogy ebből az ötletből többet is ki lehetett volna hozni.
A Diane Keaton emlékének ajánlott Meghívás úgy lesz dinamikusabb, hogy kiélezi a két pár közti különbségeket. Neurózist visz a képletbe: Angelát az első pillanattól szétfeszíti a frusztráció, a pánikroham szélén táncol. Joe pedig azzal vezeti le a feszültségét, hogy folyamatosan félhangosan kommentálja az eseményeket, ami rendkívül sűrűvé teszi a hangsávot. Angela és Joe tehát akár Woody Allen-karakter is lehetne (bár neki ajánlani a filmet ma nem lett volna jó ajánlólevél). Piña és Hawk ezzel szemben maguk a szexiség, lazaság, magabiztosság: úgy érkeznek meg a vendégségbe, mint a „We Saw You From Across The Bar And Really Dig Your Vibe” mém párosai, és hát a céljuk sem különbözik a mémhez társítottól. Ez pedig az ismerkedés, nem is akárhogy. A Meghívás felépítése, mondanivalója is sok párhuzamot mutat Allennel, főleg az első felében. Angela labilitása és Joe depressziója, mindkettejük szerencsétlenkedése jobban kiemeli az eredeti filmet is meghatározó zavart: mit akarnak tőlünk, egy magányos, hervadt és unalmas házaspártól ezek a vad és izgalmas emberek? Mit látnak bennünk, amit mi magunk sem látunk?
A Meghívás szexkomédia szex nélkül, de nem a 60-as évek prüdériáját idézve – mer kínos és szexi is lenni, és bár sokkal tovább nem megy, mint a Szenvedélyes szomszédok, furcsa módon amerikai filmként szókimondóbb és bevállalósabb, mint a spanyol eredeti. Ahogy éles kanyarokat vesz az este, folyamatosan változnak a dinamikák a szereplők között, és ennek megfelelően a hangulat is hullámzik. Ez a Meghívás fő erénye amellett, hogy néhány plusz titokkal is fűszerezi a cselekményt. Szintén termékeny változtatás, hogy a Meghívásban a vendégek idősebbek a vendéglátóknál – ami felhívja rá a figyelmet, hogy a szenvedélyesség és a párkapcsolati harmónia nem életkorhoz kötött. A vendéglátók életének kisiklása, elszürkülése is több magyarázatot kap, mindezt pedig a színszimbolika – a vendégek dögös feketében, a vendéglátók sápadt szürkéskékben – is aláhúz.
Olivia Wilde a kisebb katasztrófaként elkönyvelt Nincs baj, drágám után tehát visszatért a nyeregbe rendezőként: a Meghívás nyers stílusára és pergő párbeszédeire (sokszor a négy szereplő egyszerre beszél) ugyan nehéz ráhangolódni, amin a magyar szinkron sem segít, de megéri kitartani. Főleg Seth Rogen teljesítménye – és ennek rendezése – figyelemreméltó; mind a négy színész jó választás volt, bár a Rogen-Wilde házaspárról nehéz elhinni, hogy valaha is összeillettek és szerették egymást, annyira más asszociációkat kelt a két színész. Nem ez a film lesz az, amelyikből újat tudunk meg a kiégettségről, ellaposodó kapcsolatokról, házassági válságról, ahogy Piña és Hawk szexuális „ellenszere” is inkább poénforrás, mint részletesen kidolgozott és megalapozott eleme a cselekménynek. A film végére Angela és Joe megrekedt kapcsolata mégis elmozdul, és az odavezető út is szórakoztató, így nem kockáztatunk sokat, ha elfogadjuk ezt a meghívást.
