A-listás sztárokkal krimit forgatni legtöbbször nem lesz több mézesmadzagnál – láthattuk ezt Kenneth Branagh Poirot-adaptációi kapcsán is –, s ugyanez a helyzet a bestsellerek megfilmesítésével is. Kombinálta a kettőt Chris Colombus A csütörtöki nyomozóklubbal, és a fent említett mézhez még teát és süteményt is adott – de lássuk be, ez önmagában még nem főfogás.

A rendező, akinek a Reszkessetek, betörők!-et és néhány Harry Potter-filmet is köszönhetünk (producerként is jelen volt a gyerekboszkorkányos franchise-ban, és ilyen módon kapcsolódik az Éjszaka a múzeumban-filmekhez is), új filmjét Richard Osman azonos című regényéből készítette a Netflixnek (a streamingszolgáltató kézjegye meg is mutatkozik a filmen). Ehhez a produkcióhoz sikeresen összecsődítettek egy sztárszereplőgárdát is, és a nagy neveknek, a humornak és a jellegzetes brit akcentusnak köszönhetően azt hihetjük, alig lehetne angolosabb az alkotás – egészen addig, amíg Jonathan Pryce karaktere a néhány éve elhunyt II. Erzsébet királynőhöz hasonlítja a feleségét.

A csütörtöki nyomozóklub javarészt a Coopers Chase idősek otthonában játszódik. Három barát, Elizabeth (Helen Mirren), Ron (Pierce Brosnan) és Ibrahim (Ben Kingsley) kómás barátjuk, az egykori nyomozó által hátrahagyott „döglött” aktákat oldja meg heti rendszerességgel – kis csapatuk nevéről kapta a könyv és a film is a címét. A trió hamarosan bővül egy volt ápolóval, Joyce-szal (Celia Imrie), aki frissen költözött a lámás-jógás paradicsomba. Mivel krimit nézünk, tudjuk, hogy nem érhetjük be az egykori ügyek feltárásával, és kiderül, hogy a Cooper Chase-ben és a hozzá kapcsolódók életében nem a kor vagy a kór végez a lakókkal.

Hogyha már a krimit emlegetjük, és megfejeljük a vígjáték zsánerével, be kell vallanunk, hogy ebben a filmben is – ahogyan sok hasonlóban – eléggé kétdimenziós karakterekkel találkozunk. Kapunk feminista, mindenben tökéletes Helen Mirrent, neurotikusnak tűnő Ben Kingsleyt, vörös-munkáspárti Pierce Brosnant, akinek a fia maga az ördög (pontosabban fogalmazva Tom Ellis, a Lucifer az Újvilágban sorozat címszereplője), de van itt demenciás Jonathan Pryce, Miss Marple-ként újjászülető Celia Imrie, pénzsóvár David Tennant, és alvilági, rózsatövises Richard E. Grant is. Ezek a karakterek, ahogyan egy komikus whodunnitben lenni szokott, nem merülnek hamleti mélységekbe, hiszen céljuk a szórakoztatás és az esetleges félrevezetés – már ha a rejtély jól van kidolgozva. Mivel a szereplőktől sem várhatunk túl sok meglepetést, a csapatdinamika is felállásától kezdve változatlan, és ez így tökéletesen megállja a helyét ebben a filmben. A vezér és szakértő szerepe Elizabeth-re jut, Ron és Ibrahim sok esetben comic relief karakterek, míg Joyce az a zöldfülű újonc, aki sokkal kompetensebb, mint először gondolnánk. Igaz ez a leírás Donna de Freitasra (Naomi Ackie) is, aki az önkéntes nyugdíjas nyomozótestület belsős kontaktja lesz a jelenben zajló (azaz nem a megoldatlanügyes, murder mystery társasokra hasonló) nyomozások alatt. A két utóbb említett szereplő, annak ellenére, hogy megvan saját rendeltetésük és feladataik, fontos funkciót töltenek be a történeten belül: az ő szemükön keresztül ismerheti meg a néző a már összeszokott kör tagjait.

Minden zsánertipikusság ellenére ki kell emelnünk: A csütörtöki nyomozóklub olyan alkotás, amely a futamidő előrehaladtával egyre komolyabban veszi magát, de ez nem azt jelenti, hogy hangnemét is megváltoztatná. Eleinte természetesen igyekszik a humor fókuszát az öregedés témaköréhez csatolni, viszont nem kizárólag erre koncentrálódik. Bár azt gondolhatnánk, hogy a film ki fogja aknázni mindazt a negatívumot (és pozitívumot), amit az öregedéssel asszociálunk, inkább átadja a stafétát a szereplőinek, akik mesterien használják ki a rájuk aggatott kliséket. A nyugdíjaskör a nyomozás alatt többször is visszaél hol kiszolgáltatott, hol kivételezett helyzetével, amely humorforráson kívül ravaszság is – a történet és a karakterei részéről egyaránt. A film nem űz gúnyt a korosztályból vagy az ő gondjaikból, de az „aranyos öregek”-kártyát sem használja lépten-nyomon aduként (bár több jelenettel is dolgoztak az alkotók azon, hogy meghassák a nézőt).

Egy másik érzékeny társadalmi kérdés, amit a film kezdetben úgy tűnik, a kelleténél többet fog hangoztatni, az a feminizmus. Elizabeth-től nagyon hamar kapunk egy „he said-she said” -beszédet egyik döglött aktás nyomozásuk során. Néhány perc erejéig fordított szexizmust is láthatunk: a szereplő az őrsön makacsul kiáll amellett, hogy csak női rendőrrel hajlandó beszélni – természetesen azért, hogy a belsős emberükkel tudjanak szót váltani –, de ezt Helen Mirrentől szinte bárki szívesen fogadja. És szerencsére a film is hamar elhalványítja ezt a történetelemet, hogy a kaland és misztikum valóban előtérbe kerülhessen.

A hangsúly valahogy mégsem a gyilkossági ügyekre esik, annak ellenére, hogy elvileg ez a követendő szál, történet motorja. Ahelyett, hogy mi történt, és miért történt, sokkal inkább arra irányul a figyelmünk, kik és hogyan oldják meg a rejtélyt. Ez egyrészt köszönhető a szereplőválogatásnak, másrészt az alapkoncepciónak, miszerint egy különböző (bár látszólag tehetős és/vagy felsőosztálybeli) háttérrel, eltérő temperamentummal rendelkező  nyugdíjascsoport veszi alattomban szárnyai alá a rendőrök feladatát, és az ő hozzájárulásuk elengedhetetlen a történtek felgöngyölítésében. Sőt, a drámai vonalat erősítve olyan ügy megoldására is fény derül, amelyre nem is számítanánk, és nem láthattuk előre. Ez egyrészt sikeres húzás, mivel a film képes meglepni nézőjét, másrészt az átverés érzetét keltheti, mivel az áttételesen szintén nyomozóvá váló közönség úgy érezheti, esélyt sem kapott, hogy saját teóriákkal álljon elő, és maga rakja össze a puzzle darabkáit.

Ez a film éppen annyira humoros, amennyire szükséges, anélkül, hogy önmagából viccet csinálna. A komoly és szomorú témák jelenléte megfelelően adagolt, hogy ne vonja be borús hangulattal a filmet, de felvillantsa, hogy a szórakoztatáson kívül is lenne látnivaló ebben a fiktív világban. Meg kell hagyni, A csütörtöki nyomozóklub nem üti azt a lécet, amelyet például a szintén Netflix-gyártmány Tőrbe ejtve állított, viszont mindenképpen ajánlható fogyasztásra a vasárnap délutáni teasütemény mellé.