Lucile Hadžihalilović francia író-rendező Ezüst Medve-díjas felnövéstörténete a slow cinema szakadékának csúszós peremére vezet minket, s kevés fogódzót ad a túléléshez.

Andersen feltehetően egy norvég folklórtörténetet alapul véve írta meg A Hókirálynő című, hét részre osztott tündérmeséjét, amelyet személyes tapasztalataival egészített ki: a címszereplő karakterét Jenny Lind, a 19. századi svéd operaénekesnő ihlette, aki iránt az író romantikus érzelmeket táplált. A nő azonban nem viszonozta, sőt elutasított a férfi próbálkozásait, így vált a királynő alakja keményszívűvé, kérlelhetetlenné. Hadžihalilović beépítette a több évszázados néphagyományt felhasználó értelmezésébe ezt az aspektust, hiszen itt a vágy tárgya a rideg, szeszélyes filmsztár, Christina Van Der Berg (Marion Cotillard), aki elérhetetlen példaképként tűnik fel a nevelőotthonból elszökött tinédzser, Jeanne (Clara Pacini) előtt.

A két főhős közötti kölcsönös vonzalom egy Hókirálynő-adaptáció filmforgatásán bontakozik ki, vagyis a „film a filmben” koncepció még tovább puhítja az egyébként is flexibilis cselekménybeli realitás és a fikció határait. A 15 éves Jeanne – későbbi álnevén Bianca – kiskora óta megszállottja Andersen történetének (ahogy a rendezőnő egyik inspirációjában, A méhkas szellemében (The Spirit of the Beehive) című spanyol drámában a hatéves kislányt rabul ejti James Whale Frankensteinje), ábrándjai a Hókirálynő személyében öltenek testet. Csodálja az uralkodó fenséges birodalmát, ami örökké csak az övé, kötöttségek nélküli, csillogó életét és halhatatlanságát, s a díszlet lehetőséget ad a lány számára, hogy elméjén túl fizikailag is néha a királynő helyébe lépjen, vagy legalább közel kerüljön hozzá. A rendezőnő pályájának visszatérő allegóriája a pubertás és felnőttlét között rekedt főhős, akinek át kell törnie az őt lehatároló (jég)falakat, ahogy például a jégfogakkal rendelkező, reményvesztett Miának (Earwig, 2021).

Érdemes szem előtt tartani a (nép)mese másik szereplőjét is, a széttört tükröt – az eredeti címben szereplő „glace” franciáról fordítható jégként, üvegként vagy tükörként is –, melynek szilánkjai az emberek szívébe fúródva manipulálják azok ítélőképességét. Jeanne árvaságából fakadó komplexusa és kiszolgáltatottsága az illúziók melegágya lesz, szívének fullánkja gyermekkori traumáinak összessége, melyektől nem lát tisztán. Christina reményt ad neki: nem csupán csodált mesehősét testesíti meg, hanem öngyilkosságot elkövetett anyja (akire ő talált rá, s aki „hideg volt és gyönyörű”) helyett az áhított szülőt is. A színésznő jobban hasonlít a Hókirálynőre, mint hinné: a pompa, az elegáns, jeges külső mögött egy boldogtalan, bizonytalan, szerencsétlen és magányos pára lapul. Kettejük megszállott, toxikus viszonya az érzelmi, hovatovább a szexuális kizsákmányolás nehéz témáját boncolgatja – a felnőtté válás, azon belül is a nemiség fontos aspektusa Hadžihalilović korábbi filmjeinek (Ártatlanság, 2004; Evolúció, 2015) is, ám itt a jéghideg közeg az intim tapasztalás egész más formáját mutatja be. Ahogy elhangzik, a Hókirálynő áldozatot követel mindenkitől, aki szereti őt, így Jeanne a felnövéstörténetén keresztül kénytelen megismeri saját korlátait, illetve valódi szándékait.

A The Ice Tower réveteg, sötét felvételei a komor árnyalatok és a téli, zord táj miatt még a tág beállításokban is klausztrofób hangulatot keltenek, a ritkás hangsávban pedig a feszült csend dominál, ám ezek nyugtalan várakozást csak hébe-hóba idéznek elő. Cselekménye lassan halad, mint a cseppenként olvadó jég, a kaleidoszkóp-fantazmagóriák pedig tudatosan sodorják a nézőt az álom és az ébrenlét határára – ember legyen a talpán, aki átvészeli szendergés nélkül a játékidőt. Ez a köztes levitáció a film stílusának sajátja, ugyanakkor a formanyelv különösebb narratív amplitúdó vagy kivételesen izgalmas karakter hiányában üresen kongó jégpáncél marad. A kislány stilizált, mégis mágikus szemszöge átjárót biztosít számunkra egy szubjektív valóságba, ugyanakkor Narnia varázslatos atmoszférájával ellentétben Jeanne életének legszebb és legizgalmasabb momentumai is barátságtalannak és átlátszónak tűnnek. A zord világra való eszmélése eképp tragikus, s e vigasztalan állapot már elejétől fogva körülöleli a filmet, nézőként pedig nehéz leküzdeni a lassan kibontakozó elbeszélés és a szikár vizuális készlet okozta távolságtartást.

A film hipnotikus ereje csak részben gyökerezik a miliőben: Cotillard a Hókirálynő szerepében a rossz természetű filmcsillagokat idéző méltóság, gőg és alattomosság megtestesítője, miközben Jeanne épp az ellentettje. Naiv és kíváncsi, Pacini pedig nagyjátékfilmes debütálásában kifejezően adja át az örök várakozás eleven nyugtalanságát. Kettejük dinamikája egy-egy konfliktusjelenetben felüdülés, hiszen valamelyest segít kizökkenni a katatón állapotból.

Hadžihalilović kisléptékű, rajongásról, behódolásról, önpusztításról és szeretetvágyról szóló fantasy-drámájában Jeanne végül kiszabadul a gonosz mostoha bűvöletéből, mielőtt az végleg megrontaná őt. A The Ice Tower melankolikus, monoton megoldásai azonban meglehet, épp úgy hatnak, mint Andersen manójának tükre: a bódító homály és az eseménytelenség kikezdheti a nézők éleslátását.