A Léviták könyvének mumusa igazi báránybőrbe bújt farkas: vallási dogmákkal, szorító érzésekkel és szégyenérzettel van kitömve, ám olyan alakot ölt, amivel a legnehezebb felvenni a harcot.

A horror kifejezetten hálás közege a szélsőségek ábrázolásának, hiszen alapvető célja a néző kizökkentése a komfortzónájából, a megszokott hitrendszeréből, legyen a rémisztés és a feszültségkeltés eszköze a képi világ, a központi konfliktus vagy a rendhagyó figurák, az ismeretlen, különös entitások. Adrian Chiarella a Sundance Filmfesztiválon bemutatott ausztrál elevated horrorként hivatkozott filmje, A Léviták könyve két kamaszfiú egymás iránti vonzalma felől ragadja meg az „idegen” fogalmát. Az arthorror jellegzetes képviselői, mint Ari Aster vagy Robert Eggers, a karakterközpontú narratíva mellett magas esztétikai minőséget képviselnek, miközben egyedi stílusjegyeik könnyen felismerhetővé teszik az alkotásaikat. Rendezői debütálásában Chiarellának csak részben sikerül a nyomdokaikba lépnie: queer tematikája erős drámában összpontosul, azonban a markáns vizuális világon még dolgoznia kell.

A Bibliában Mózes III. könyveként szerepel a címadó szöveg, melyben az ószövetségi keresztényeket Isten az engedelmességükért cserébe kiválasztott népévé fogadta. Isten szent, ezért híveinek is azoknak kell lenniük, tiszta és igaz életre kell törekedniük, melyet az igazságosság és a szeretet jellemez. A bűn ugyan elválaszt Istentől, de bizonyos szertartások, áldozatok segíthetnek az engesztelésben. Ettől a meggyőződéstől vezérelve hajt végre „ördögűzést” a filmben szereplő kisváros gyülekezete három fiatal fiún, akik romantikus viszonyba keverednek egymással. A vallásos spiritiszta áltudományos konverziója azonban nem egy gyógyító rítus, hanem egy bűntudatot és rettegést keltő démon megidézése, aki a vonzalom tárgyát képező személy alakjában hozza el a halált. Naim (Joe Bird) és Ryan (Stacy Clausen) hiába élik túl a mások számára láthatatlan szellem kísértését, úgy tűnik, már soha nem szabadulhatnak a folyton lesben álló veszélytől. Immár nem az a kérdés, mi követi őket, hanem hogy miért éppen az, ami?

Chiarella részben szakít azzal a gyakorlattal, miszerint a homoszexualitás vagy a társadalom által normatívként meghatározott nemi orientációktól való eltérés lenne a természetellenes megtestesülése, legalábbis abban az értelemben, ami egy film pozitív és negatív figuráinak konnotációit jelentik. A főszereplő fiúk egyértelműen útkereső, de jóravaló coming-of-age hősök, akiknek legnagyobb ellensége a bigott közegük. A gonosz mostanra nem a saját neméhez vonzódó, betegnek titulált alak, hanem az a kirekesztő magatartás, amit a környezete tanúsít. Ugyanakkor a szerelmük képében áldozatukat szedő lidérc az őket gyötrő egzisztenciális kérdéseik folyamatos emlékeztetőjévé válik: nem tudnak szabadulni sem attól, hogy vágyott közeledésük csak rontást hoz rájuk, vagyis egy életre megbélyegzi őket, s attól sem, hogy a rém minduntalan saját belső „bűnükre” hívja fel a figyelmet. Így nem pusztán magukkal kell megvívniuk a megnyerhetetlennek tűnő csatát, és elűzni a boldogságuk útjába álló vélt vagy valós démont, hanem épp annak a támogatásától megfosztva kell megtalániuk a maguk útját, akinek a bizalmára a leginkább szükségük lenne. A rendező jól megragadja annak esszenciáját, hogy a szeretet iránti alapvető vágyunk egyszerre lehet az a dolog is, amitől a legjobban félünk.

Bár a film kellően körüljárja központi tételét, érezhetően minden más terület ehhez képest csak alárendelt pozícióban lehet. Főszereplői – az egyébként együtt jól működő Bird és Clausen párosa – a queer közösség általános reprezentációjaként szolgálnak, individuumként nem bizonyulnak különösebben érdekesnek, mellékkarakterei pedig csupán az ignorancia vagy a felháborodás két lábon járó, szenteskedő példái, még a Naim anyját játszó, a fiát tudatosan vezekelni kényszerítő Mia Wasikowska is.

Hasonlóan háttérbe szorul a film vizualitása: néhány lassú, sokat sejtető kameramozgást és a természetes fény játékát kihasználó beállítást leszámítva Tyson Perkins operatőr meglehetősen visszafogott megoldásokat alkalmaz. Ha képileg akad is némi titokzatosság, narratív szinten hamar megoldódik a rejtély. Ahogy egyre jobban megismerik, a főhősök folyamatosan tájékoztatnak minket az őket üldöző lény természetéről, mindemellett a belső vágyak elnyomásával járó lelki küzdelem fizikai sérülései is csak egy-két jelenetben ütköznek ki igazán, vagyis ha Chiarella parabolaszerű tanmeséje a tiltott szerelem ábrázolása miatt kényelmetlen helyzetbe is hozhatja a nézőjét, sokkal inkább romantikus filmről beszélhetünk, semmint terror-horrorról, még ha annak bizonyos zsánerelemeit használja is.

Felütésében, természetfeletti koncepciójában, a szexuális ébredés tárgyalásában és lassú építkezésében fellelhető benne a Valami követ (2014) öröksége, azonban másfelé helyezett hangsúlyai miatt mégsem hat utánzatnak A Léviták könyve. A rendező a vágy és vezeklés allegóriáját már-már didaktikusan vezeti végig a cselekményen, ezért meglepő, hogy befejezése mégis esetlegesnek, szabálytalannak hat. Az eszképisták viszont örülhetnek: Chiarella szerint a szeretet még mindig erősebb, mint a félelem.