Aidan Gillen, akit legtöbben a Trónok harcából vagy a Drótból ismernek, idén a TIFF zsűrijében töltötte be a bíra szerepét. Sűrű programot szerveztek neki, így filmnézés és közönségtalálkozó között szigorúan csak nagyon rövid ideig sikerült vele interjúzni. A gondosan felépített kérdéssorozatból végül kapkodva kiragadott kérdések hangzottak el – illetve miután elővette a telefonját, és megmutatta az összes fura templomot, amit kívülről vagy belülről fotózott Kolozsváron, a beszélgetés váratlan fordulatot vett… a hit irányába.
Aidan Murphy néven született, de Londonba kerülésekor az édesanyja leánykori nevét vette fel. Ez a színészcéh miatt kellett?
Az tűnt helyesnek, hogy anyám nevét vegyem fel. Egy másik színésznek, Gary O’Briannek is nevet kellett cserélnie abból a csapatból, így hát mindketten anyáink leánykori neve mellett döntöttünk. Muszájból, de legalább egy jó lehetőség volt: oké, mostantól másvalakik vagyunk. Érdekes volt.
14 évesen kezdett játszani egy ifjúsági színházban. Ez volt az első igazi tapasztalata?
Addigra már négy vagy öt előadásban játszottam, de az első nevetést 15 évesen kaptam a Szentivánéji álomban, ahol Dudást játszottam, ő Thysbe a mesteremberek előadásában. Miután a közönség kacagott, arra gondoltam: jó irányban tapogatózok. Nem számítottam nevetésre. Addig azt sem tudam, milyen lehet a közönség reakciója – még soha nem álltam színpadon. Megrészegített és megerősített: találtam végre valamit, amihez értek. Akkor és ott eldöntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni.
A figyelem miatt vonzotta a színészet?
Szerettem önmagában is, de a visszajelzés azt jelentette, hogy valamit jól csinálok. Azt gondoltam: végre értek valamihez. Mert sok más nem volt.
Volt valaha bármi, ami annyira vonzó volt, mint a színészkedés?
Csak a szokásos munkák, amiket az ember diákként elvállal: lapkihordás, kabalafigurának öltözés a szupermarketben, építkezés. Csak munka. De igazi hivatást nem érdeztem semmi más iránt.
Zenekarokban is játszott. Az iránt sem?
Igazi zenekarban sohasem játszottam – bárcsak lett volna rá lehetőség! Csomó barátom van, aki hangszeren játszik, a mai napig. De örülök annak az életpályának, amit választottam. A zenélés nem mindenkinek tart míg a világ – vagy ha igen, akkor ugyanazt kell játszanod minden este. A színészet sokkal izgalmasabb, mert változatos szerepeket kapsz, amelyeket más ír meg neked. Én nem vagyok szerző. Szeretem a zenét, de a színészet jobban illik hozzám.
A Gorky Resortban zongorázik. Kellett leckéket vennie?
Igen is, meg nem is. Nem akarom teljesen lerántani a leplet róla, de nyilvánvalóan másvalaki játékát halljuk a filmben. Egy zongorista barátom, Fergal testtartását tanulmányoztam játék közben. Tudtam, hogy lesz egy vagy két zongorázós jelenet a filmben, de totálban. Így aztán távolról figyeltem őt: hogyan ül a zongora előtt? Ott a kísértés, hogy az ember lemenjen full Amadeusba, pedig hagyományosan nagyon keveset mozognak a zongoristák. Úgy is lehet szenvedélyesen játszani, ha az ember nem mozog teljes testéből. Az én filmbéli karakterem pedig visszafogott ember. Nem egy Mozart. Abba a filmben a másik figura volt a szenvedélyesebb…
Chopin vagy Sztravinszkij? – Łukasz Palkowski: Pojedynek / Gorky Resort
Kevesen tudják, hogy amikor Andrzej Wajda bejelentette, filmet fog forgatni a katyńi vérengzésről, amelyben személyesen érintett volt – az édesapja is a Lengyelországba benyomuló oroszok által lemészárolt, több mint 22 ezer áldozat között volt –, ráadásul címnek is a település nevét választja, csendben fiókba került egy másik filmterv, amely szintén a lengyel (és az európai) történelem eme kevesett emlegetett, filmben akkor még nagyrészt feldolgozatlan részletével foglalkozott volna.
Le tudja írni a különbséget a színpadi és a filmes színészet között?
A kamerában van egy képkereted, ezen belül lehetsz annyira merész, amennyire csak akarsz. Nem baj, ha elrontod, sőt, az az érdekes. Ezt megcsinálhatod a színházban is, de ott nagyon számít, ha elrontod. A színház sokkal nehezebb, erősebb a lelki nyomás a színészen.
Keveset játszom manapság színházban. Az utolsó rendes, hosszú ideig játszott szerepem tizenkét évvel ezelőtt volt David Mamet két darabjában, az American Buffalóban és a Glengarry Glen Rossban, amelyeket egymás után játszottunk. Aztán sokáig nem is dolgoztam színházban három évvel ezelőttig, mert nem is voltam benne biztos, hogy egyáltalán akarok. Amikor eldöntöttem, hogy vissszamegyek, azt mondtam magamnak: várd meg, amíg megtalál a legnehezebb, legmegterhelőbb szerep! Ez pedig Brian Friel darabja, az 1979-es ír klasszikus Faith Healer volt, amit először New Yorkban vittek színpadra. Négy monológ, három karakter: kicsit olyan a struktúrája, mint a Kuroszava-féle Rashomonnak, tehát az emberek ugyanazt a történetet mesélik újra más és más szemszögből. Nagyon trükkös. Minden egyes előadás előtt letaglózva ültem az öltözőben, kézbe temetett fejjel, „miért vállaltam el ezt?” De meg kellett csinálnom.
A kamera apróbb nüanszokat is elkap: egy szemvillanás, egy apró mozdulat. Nincs meg az élő közönség energiája, de ott van helyette valami más.
Különböznek, de mindkettőben van valami pótolhatatlan. Nem tudom, hogy akarok-e még színházban játszani. Egyszerre borzalmas és felpezsdítő, attól függően, hogy épp mit csinálsz, és hogy mennyire vagy felkészülve. Nem vagyok képzett színész, nincs formális, begyakorolt technikám, mindent csak úgy magamtól raktam össze. Amit szeretnék megvalósítani a vásznon, az az, hogy ne csináljak semmit – mindent gondoljak végig alaposan előkészítés közben, aztán felejtsem el, és csak úgy létezzek a kamera előtt. Ezt még mindig tanulom.
De annak a hihetetlen élményét, amikor egy előadás után végigmész az utcán – ezt soha nem fogod megkapni a filmekből. Az megtörtént, megcsináltátok, és a senkié – ha jelen voltál, akkor jelen voltál, ha pedig nem, akkor nem. A színházban nem lehet „betelefonálni”, tényleg jelen kell lenni. Akik jól ismernek, többször mondták nekem, hogy sokkal jobb vagyok színpadon, mint gyöngyvásznon.
Hát akkor a bakancslistámra teszem, hogy megnézzem Önt színpadon is egyszer…
Ezt nagy bóknak veszem, mert sohasem voltam ebben biztos. A színpadra úgy gondolok, mint egy kötéltáncra – szó szerint ez az érzésem játék közben. Ha leesel, nem halsz bele, de ha hibázol, az rosszabb, mint a halál. Tényleg ilyen érzés.
Szerintem minden színpadi hiba javítható – például a másik színész segítségével. Kivéve, ha az ember egyedül van odafönn.
Pontosan. A Faith Healerben teljesen egyedül voltam a színpadon. De ha jól felkészülsz, akkor szinte betonbiztossá teheted a dolgod. Ha a forgatókönyv annyira fix, hogy elronthatatlan. A hibák egyékbént nagyon érdekesek. Ha kamera előtt egy jelenetben valaki valamit elront, akkor attól az egész spontánabb lesz. A színházban, ha valami nem stimmel, attól hirtelen élőbb lesz. A hibákban van a lényeg. Át kell őket vészelni, mint egy ladik a tengeri vihart. Mindig másképp jutsz el a partig.
Meséljen azokról a színészekről és a rendezőkről, akik hatottak önre.
Régebb az öregekre néztem fel. A sokkal öregebbekre. Akikre húszévesen figyeltem, mind ötven pluszosok voltak. Az írek köztül kiemelném Donal McCannt, aki egy brilliáns színpadi színész volt, a nemzetközi közönség valószínűleg Joyce A holtak (The Dead) című novellájának adaptációjából ismeri – ez volt John Huston utolsó filmje. Mestermunka. Magam is eljátszottam a szerepet egy gyertyafényes felolvasóesten a londoni Globe színházban. Aztán meg ott volt Michael Gambon Az éneklő detektívben (The Singing Detective), ami egy tévésorozat volt a nyolcvanas években – micsoda felfedezés!
Meg nyilván azok, akiket minden színész imád az én generációmból: De Niro, Pacino, Meryl Streep, Sean Penn. Sean Penn és Mickey Rourke voltak a mániám 15-17 évesen, amikor végleg a színészet mellett döntöttem.
Milyen itt, a TIFF-en zsűrizni? Ismerte korábban a fesztivált? Volt Romániában?
A fesztivált nem ismertem, de a meghívás azon a hölgyön keresztül érkezett, aki a dublini filmfesztivált szervezi. Ő már volt párszor, elárulta, hogy meg fognak hívni, és melegen ajánlotta, hogy fogadjam el. Imádok fesztiválokra járni. Annyi szívügyem-projekt köszönheti a sikerét annak, hogy egy fesztiválon bemutatták – legyen a forgalmazó megtalálása, vagy akár csak az, hogy láthatta egy szakmai közönség. És szeretek új helyekre utazni, új emberekkel találkozni, különféle filmes kultúrákkal ismerkedni. Romániában nem voltam korábban, és eddig nagyon jól telik – már négy napja itt vagyok. A zsűrimunkát komolyan veszem, hiszen jól tudom, milyen megkapni vagy éppen nem megkapni egy elismerést. A zsűritársaim pedig mind kivételesen jók abban, amivel foglalkoznak.
Az első vagy második nyilvános vetítésén látni egy filmet – mennyire izgalmas dolog! De az is izgalmas, ha csak sétálok és figyelem az embereket, ezt pedig én előszeretettel teszem. Megfigyelem, hogyan mozognak, mit hordanak. Csomó fotóm van már a város épületeiről, ruháiról, frizuráiról. És folyamatosan hízik az albumom.
Templomba is jár? Tegnap egy katolikus előtt láttam. Vagy csak véletlen volt?
Szeretem a templomokat. Sőt, voltam is itt néhányban. Katolikusként nőttem fel annak minden velejárójával, elsőáldozás, bérmálás… de nincs aktív hitem jelenleg. Értem a hitet, nem látom rossznak, megértem, hogy miért van szüksége rá az embereknek, de én annál tudományosabb, logikusabb alkat vagyok. Nem vagyok autoritás a témában, egyszerűen csak szeretem a templomokat mint helyeket.
Besétáltam az egyik ortodox templomba a minap – egy nagyon régi templom a központban, épp javítják, fel van állványozva. Elsőre azt hittem, hogy az állvány is az épület része. Ami viszont igazán megragadott, azok az emberek odabenn: nagyon ünnepélyesek, komolyak voltak. Én egyfajta hitehagyott vagyok. Írországban bárhol is születsz, rádtukmálják. Én pl. ministránsfiú is voltam, ám elég időt töltöttem templomokban, hogy végül eldöntsem, hogy szükségem van-e vallásra. Érdekes, hogy itt milyen gyakran bukkan fel a hit kérdése a párbeszédekben. Az idegenvezető hölgy, akire rábíztak, megmutatta a rövidfilmjét, amit épp most vetítenek a fesztiválon, és ami arról szól, hogy elveszítette a hitét [Dumnezeu, mama și eu, Alina Pop filmje – a szerk.]. Valaki aztán mesélte róla, hogy pont azért kezdett filmeket készíteni, mert Istennel kapcsolatban voltak kérdései. Ez pedig mindig is érdekel, akkor is, ha nem vagyok gyakorló hívő. Hacsak az életszeretetet nem vesszük egyfajta hitnek.
Próbálok ugyanis jó életet élni és jó lenni az emberekhez. A hitgyakorlat főbb „tanításait” – törődj az embertársaiddal – amúgy is követem. Csak a rituálék nem érdekelnek.
Úgy érzi, feloldható a hit, a vallás, vagy az egyház tabuja a moziban? Olyan régi szokásink vannak, amelyek miatt küszködik a modern társadalom, de egyesek mégis ragaszkodnak hozzájuk, mert úgy érzik, az övék.
A Faith Healer – a darab, amit már említettem – pont erről szól. Egy férfi, aki harminc éven keresztül templomról templomra jár, és embereket gyógyít. Kamu vagy igaz? A hit természetéről szól, és arról, hogy miként lehet kihasználni az emberek hit iránti vágyakozását. Játék közben néha volt inspirációm, néha pedig nem – és ez a kettőség tette annyira izgalmassá.
Erről szól a Kálvária című ír film is, amiben dolgoztam – valószínűleg a hitről szóló egyik legérdekesebb filmek egyike. Brendan Gleeson egy mindent megkérdőjelező papot játszik benne, ami a kollektív ír psziché része. Az egyház egyik pillanatban még teljhatalmú volt, aztán pár év múlva a teljes ellentéte lett annak – részben a botrányok miatt, de az időzítés miatt is. Akkoriban jött el Írországba II. János Pál pápa, milliószámra jöttek ki az emberek a mezőre meghallgatni – én is ott voltam. És három éven belül a visszájára fordult az egész. A papok, az apácák – modernizálni kéne az egész intézményt. Lehet, hogy abba kéne hagynunk ezt a témát [kacag]. A Kálváriát viszont nézze meg, ha teheti.
