Figyelj a kéknyálkás csigára! Nem te találod meg őt, hanem ő talál meg téged! Összpontosíts a képességére! És amíg lefoglal a színpadon ez a pszeudomisztikum, addig a The Blue Trail megvalósítja trükkjét, átváltoztatva a sci-fi-fantasy-t léleksimogató társadalomkritikai példázattá.

Gabriel Mascaro ötödik nagyjátékfilmje A 75. Berlinalén az Arany Medvéért küzdött, ahol a Zsűri Nagydíját kapta, azaz a második legjobb filmnek választották – ezenkívül elnyerte az Ökumenikus Zsűri és a Berliner Morgenpost olvasóinak a díját is. Saját kontinensén a Guadalajara Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb ibero-amerikai nagyjátékfilmnek kiáltották ki. A TIFF-re ilyen elismerések után érkezett, és már csak az volt a feladata, hogy felérjen hírnevéhez.

Hogyha teljesen őszinték akarnánk lenni, azt mondhatnánk, hogy a The Blue Trail társadalmi szatíra, de ez megölné a varázst. Akármilyen szájbarágósan is tálalja ezt a témát a film, nagyobb élmény a nézőre hagyni a felfedezés örömét. A történet a jövőbeli, remélhetőleg fiktív Brazíliában játszódik, ahol a kormány olyan nagy erőkkel gyűjti be a 75 év fölötti lakosokat, ahogyan ideális esetben a hulladékot kellene. Tulajdonképpen a populáció ezen részét úgy is kezelik, mint a szemetet: számukra az öregek elhasználtak, csak útban vannak, gátolják a fejlődést, nincsen szükség rájuk, úgyhogy szemétlerakóba (itt: kolónia) kell szállítani őket. Módszereik nem durvák, pozitív megkülönböztetésként adják el a negatív diszkriminációt. A különleges bánásmódot azzal indokolják, hogy az idősek a nemzet kincsei, így hazafias kötelesség őket másképpen kezelni, mint a többi korcsoport tagjait. Aranyszínű babérkoszorút akasztanak a lakásuk ajtaja köré, ami a megbecsülést jelképezi, és a kiválasztottak „arany” medált kapnak (melynek szalagja mellékesen megszólalásig hasonlít a csillag és Hold nélküli székely zászlóra). És ezeket a végletekig megbecsült személyeket nem bocsátják el a munkahelyükről, pusztán úgy véli a kormány, hogy megérdemlik ők már a lazítást.

Tereza (Denise Weinberg) életerős nő, aki nem tűri szótlanul, hogy magatehetetlen és fölösleges lényként tekint rá az állam. Nem azért, mert nem akarja elfogadni a korát, és mindent, ami ezzel jár, hanem emberi méltósága miatt. Ezért válik a film elég erős ellenfelévé az ageizmusnak (még magyarabbul: életkor szerinti/időskorral szembeni negatív diszkrimináció, előítélet). Itt az erős kifejezések használata viszont nem azt sejtteti, hogy az erkölcsi magaslaton álló főhős merengően és eltökélten prédikálna a közönségnek, hiszen azzal átesnénk a ló túloldalára. Mascaro alkotása pedig azért is elismerésre méltó, mert képes megtalálni az egyensúlyt – és ez a képi világára is jellemző.

Dél-Amerika vidéki és vízi világa önmagában is sok potenciált rejt a jó kamerák számára, viszont itt a Guillermo Garzának köszönhető, gondosan és precízen megvalósított operatőri munka magasabb szintre emeli a természeti látványosságok élményét. A szabályos és kifinomult kocsizások, lekövetések, a harmadoló vonal és a központi kompozíció olykor már-már vallásos követése esztétikai mélységet ad a szépségnek. A nyitány még a Björk-Lars von Trier kollaborációt is eszünkbe juttathatja: a The Blue Trail kezdetén a vízcsöpögés és a gépzaj lassan átalakul zenévé, ami a későbbi szekvenciák aláfestőjévé válik, aztán láthatunk egy alakot a ritmusra mozogni (táncnak nevezni túlzás lenne) a krokodilnyúzda egyik vízgőzös-párás termében – a jelenetsor vezérelve nagyon hasonlít a Táncos a sötétben gyárjelenetére. És, nem mellesleg, gyönyörű állóképek társulnak a kissé bizarr jelenethez. Egyetlen negatív kritikánk a 4:3-as képarány lehetne, mivel moziban ez a látványvilág talán még hatásosabb volna szélesvásznon, viszont ez az észrevétel nem torzítja a film megítélését.

Amiért méltán jutalmazták az alkotást, az a részek egésszé formálódása, az elemek egymásra hangolása – azaz maga a film. Tereza története az egyén és az élet értéke. Annak ellenére, hogy szabálysértés az alternatív Brazíliában egy bizonyos kor felett önálló döntéseket hozni, a főhős vállalja a kockázatot és úgy dönt, az átdolgozott évek után végre elkezdhet élni. Eleinte csak arra vágyik, hogy kolóniába vonulása előtt repülőn ülhessen (amihez a lánya – Clarissa Pinheiro – engedélye szükségeltetik), viszont ezt megtagadják tőle, ebben a szellemben pedig kerülőúton próbálja elérni a célját. Mialatt az illegális repülés lehetőségeit keresi (ez nem burkolt utalás a kábítószerre, arról később lesz szó), a közönséggel együtt ő is lassan elfelejti, hogy kalandjának ez volt a kiindulópontja, és már csak a szabadság érzetét hajszolja. Ahogyan az sok más filmben a hasonló, utazás által önmagára találó szereplő esetében lenni szokott, különös alakok határozzák meg a bolyongás egy-egy részét. Van, akitől újat tanul Tereza, van, aki kihasználja, és van, akitől megkapja mindezt, tetézve más pozitívumokkal.

A minden címfordításban szereplő kékség – portugálul O último azul, angolul The Blue Trail, románul Albastru infinit, hivatalos magyar címről eddig nem tudunk, de kb. A kék nyom – Tereza egyik kalandjának mágikus „kelléke”, és igazából ez az egy motívum teszi sci-fivé a filmet. Első útitársa (Rodrigo Santoro) talál egy csigát, amelyik nyálkája kék színű, és a legenda szerint szemcseppként alkalmazva megmutatja a jövőt – gyakorlatilag csak beállnak tőle a fogyasztói. Ez az elem kétszer bukkan fel a filmben, és bár fordulópontokat jelöl, nem határozza meg azokat. A mágikus csiganedv azt a szerepet szolgálja itt, amit a bűvész mellett a csinos segéd: elvonja a közönség tekintetét, mialatt a trükk varázslattá válik. A varázslat pedig a szabad akaratnak és az élet integritásának szépsége.

Tereza világa nem különbözik lényegében a miénktől. A filmben és a valóságban a társadalom hajlamos egy szinten infantilizálni (akár jószándékból is) az öregeket, akiknek felül kell bírálni a döntéseit, és ezt a mű fanyar humorral tálalja. A fikcióban és az életben is sok esetben az a társadalmi konszenzus, hogy az idősek már nem valók a munkaerőpiacra, hagyni kell a fiatalokat dolgozni és érvényesülni. Ezt persze kegyetlenség lenne így kimondani, szóval minden hasonló, negatív megjegyzéshez illik társítani az „ők építették a nemzetet” jelige valamely variációját.

A szórakoztató média  és a reklámszakma évek alatt kiépített az öregedéssel (és túl sok egyéb természetes jelenséggel) szemben egy ellenséges narratívát, mondhatni boszorkányüldözést indított a ráncok ellen. Napjainkban az ageizmus elleni küzdelem igyekszik e folyamat toxikusságát minél közelebb vinni a nullához, és a The Blue Trail szónoklatok helyett nagyon is emberi megközelítést alkalmaz erre a célra. Attól a szereplőtől, akiről egy ideig nem enged többet tudni a film, mint hogy öreg, elkalauzolnak minket az emberig, akinek van akarata, saját értékrendszere, személyisége és életkedve. Bármennyire is úgy tűnik, Tereza számára nem a rendszeren kívüli élet jelenti az igazi szabadságot, hanem az önmaga fölötti autonómia”– hiszen az önrendelkezés alapvető emberi jogunk.