A Váratlan dallamok tragikus témája ellenére is felemelő hangnemben meséli el egy halálos kórral küzdő férfi családi kálváriáját: Emmanuel Courcol betegségmelodrámája a játékidő előrehaladtával testvérek közötti haverfilmmé fejlődik.
Thibaut Desormeaux (Benjamin Lavernhe) neves párizsi karmester, aki egyszer csak rosszul lesz egy zenekari próba során. A férfit leukémiával diagnosztizálják és sürgősen csontvelő-átültetésre lesz szüksége, a lehetséges donorok keresése során azonban az is kiderül, hogy családja gyerekkorában adoptálta őt. Így Thibaut felkeresi vér szerinti testvérét, Jimmyt (Pierre Lottin) a gyógyulás és a családi újraegyesülés reményében. Az egymás létezéséről korábban mit sem tudó páros kapcsolata nehézkesen indul, de aztán a zenében megtalálják a közös hangot, hiszen Jimmy szintén nagy rajongója a klasszikusoknak, ráadásul a helyi munkászenekarban is játszik a fúvósok között. Míg Jimmy testvére életben maradásáért hajlandó áldozatot hozni, addig Thibaut a hirtelen karmester nélkül maradt vidéki banda vezénylésében segédkezik, hogy megakadályozzák a gyár bezárását és ezzel az állások megszűnését.
A sűrű történet három hangsúlyos konfliktust halmoz egymásra a cselekmény során: a kiindulópont Thibaut végzetes betegségének szenvedésnarratívája, amit az új rokoni kapcsolatok kiderülésének komplikált családi viszonyai bonyolítanak, de a nagy egymásra találások fennköltségét is tovább árnyalják a megélhetésükért harcoló közösség melankolikus küzdelmei. Sorra kerülnek veszélybe az emberi egzisztenciát leginkább befolyásoló körülmények: az egészség, a rokonság, a munkahely mind bizonytalanná válik. A kihívások ráadásul egyfajta fokozással kerülnek előtérbe a személyes életveszélytől a hagyományos család felbomlásán át a közösségeket érintő társadalmi problémákig. Mit jelent a halál egy ember, egy család vagy egy baráti-kollegiális közeg számára? Hogyan értelmeződnek a veszteségek a különböző szociális kontextusokban? A kérdésfelvetések ellenére a Váratlan dallamok nem a gyász természetének bemutatására koncentrál, hanem az újrakezdés lehetőségét emeli ki a mindennapi nehézségek tükrében.
Ennek megfelelően Emmanuel Courcol (társ)forgatókönyvíró-rendező a romantikus komédiák dramaturgiai konvencióit felhasználva mutatja be a két főszereplő testvér formálódó kapcsolatát. Ezúttal ugyan – a zsáner hagyományaival ellentétben – nem egy szerelmespár kerül a középpontba, a narratíva mégis a műfaj ismert kliséi köré épül: a bonyodalmak a fiúk (a betegség által katalizált) véletlen találkozásakor kezdődnek, majd kettőjük egymásra hangolódása következik a közös szenvedély megtalálásán, a zenélésen keresztül, mígnem az eltérő neveltetésük és gyerekkori körülményeik konfliktusokat szülnek és elválasztják a testvéreket, akik végül egy látványos, színpadias gesztuson keresztül békülnek ki. Az ellentétek elsősorban abból fakadnak, hogy Thibaut tehetősebb családban nőtt fel, ahol minden lehetősége adott volt a zenéléshez és a későbbi híressé váláshoz, míg a hasonlóan kiváló képességekkel rendelkező, szintén született zenész Jimmy munkásosztálybeli származása miatt kénytelen egy menzán ételt osztani és lemondani a nagyratörő vágyakról.
Mindezek mellett egy Alul semmit idéző „mentsük meg a gyárat/munkahelyeket/miegymást” típusú munkásmozgalmi dramedy is zajlik a testvéri dinamika hátterében, ami egy újabb történettípus bevett kliséiből épül fel az új zenekari tagok toborzásának bohókás montázsától a fejesek intézkedéseivel szembeni véresen komoly tüntetéseken át a megélhetéséért aggódó, kétségbeesett sztrájktörő dilemmájáig. A tömény narratíva alatt ugyanakkor a legtöbb bonyodalom kibontására nem jut elég idő. Például Jimmy új románca és ritkán látott tinédzser lánya, valamint Thibaut nevelőanyjával szembeni ellenérzése és mostohahúgával való megromlott kapcsolata mindössze egy-egy jelenet erejéig jelennek meg. A történet fókuszálatlanságát jelzi továbbá, hogy a kezdeti betegségszál mindössze keretezi a munkásokat érintő társadalmi konfliktusok kibontakozását, de ezek a párhuzamosan érintett témák nincsenek érdemi hatással egymásra, így Thibaut és Jimmy sem változnak meg különösebben egymás hatására, egyikük sem megy keresztül jelentős karakterfejlődésen.
A Váratlan dallamok a tehetetlenség filmje: a szereplőket a közösen átélt események ellenére is ugyanolyan helyzetben találjuk a történet végén, mint amilyenben az elején voltak, a különböző társadalmi és személyes nehézségek pedig javarészt megoldatlanok maradnak. A szociális és személyes értelemben szintén betegségtörténetként felvogható narratíva végéről elmarad a melodrámai csoda, ahogy a film sem válik túlzottan szentimentálissá vagy giccsessé. Courcol filmnyelve ugyanakkor nem kínál izgalmas alternatívát a hollywoodi forma díszítettségével szemben: az inspirálatlan nagylátószögű arc-, és félközeli beállítások, a konvencionális snittváltásokra épülő gyakori dialógusjelenetek, valamint a témára igazodó, finom mozgású korrigálásokban kimerülő kézikamerás felvételek épp olyan egyhangúságot ígérnek, mint a klisék köré épülő cselekmény.
Emmanuel Courcol harmadik nagyjátékfilmje a Tűzszünethez (Cessez-le-feu, 2016) és A nagy előadáshoz (Un triomphe, 2020) hasonlóan képes ártalmatlan stílussal, szívhez szóló nézőpontból közelíteni hétköznapi kisembereket érintő társadalmi témákhoz, a Váratlan dallamok felejthető kedvességét mégis beárnyékolja a középutas megoldások szürkesége.
