Árcédulát rakni a transzcendenciára: feltámadó unikornisok és materializmus találkozása egy kidult gore-fantasyben.

Az eddig nagyrészt produceri krediteket jegyző Alex Scharfman első egészestés rendezése ambíciózus vállalkozás, tele többszintű cselekménnyel és hálás szerepekkel, így nem meglepő, hogy kiváló, ismert színészeket sikerült megnyernie a projektre. Mégsem tud egyszerre több unikornist megülni egy fenékkel: a kevés horrorelemet leszámítva a rendező a gazdagokon való élcelődést választotta fő témájaként, viszont az egyszerű humor és a szatirikus hangnem csak ritkán vág valóban mélyre, inkább a felszínen szórakoztat. Az aktuálisan népszerű hírességek szerepeltetése pedig önmagában nem elég a sikerhez.

Nehéz műfajilag besorolni Scharfman Magyarországon forgatott filmjét, ez azonban nem feltétlen a munka komplexitását dicséri. Az ügyvédként dolgozó Elliot (Paul Rudd) és tinédzser lánya, Ridley (Jenna Ortega) a férfi főnökének meghívására indulnak a hegyekbe, ám az úton elütnek egy fiatal unikornist. Mikor a vagyonos vendéglátók, Leopoldék (Téa Leoni, Richard E. Grant, Will Poulter) rájönnek az állat gyógyító erejére, mindent elkövetnek, hogy hasznot húzzanak a szerencsétlenségből. Azzal viszont nem számolnak, hogy a fantasztikus teremtmény nincs egyedül.

Kamaradrámához képest túltelített a narratíva, hiszen egyszerre próbál egy összetett apa-lánya kapcsolat leírása, illetve az elitizmus és a gyógyszeripar kritikája lenni, valamint imitálja az Indiana Jones-féle kalandfilmekben látott kutatást, miközben az összes aspektust a burzsoázia és a késő kapitalizmus bírálatának metaforája fogja össze. Ez az ötletgazdagság egy igazán izgalmas, mítoszokkal átszőtt sztorit is eredményezhetett volna, azonban a gúnyos felhang, a karikaturisztikus figurák, illetve a didaktikus elbeszélés látszatra mind túlontúl egyértelmű megoldásokat adnak. Így a néző csak passzív szemlélője az egyetlen épelméjűnek tűnő karakter, Ridley próbálkozásainak, egyébiránt a már sokat látott eat-the-rich (A Fehér Lótusz, A menü, A szomorúság háromszöge, Tőrbe ejtve: Az üveghagyma stb.) tematikán belül nem sok felfedezni való akad. Az egy helyszín adta szűk mozgástér egy félelmetes, feszültséggel teli szabadulószoba helyett egy tét nélküli, kellő instrukcióval ellátott ugrálóvár érzetét kelti, amelyben túl sok a gyerek, mégis túl kevés a konfrontáció.

Kár, hogy a nárcizmust és sznobizmust célzó horror-komédiaként próbálták eladni a végeredményt, hiszen a film legnagyobb erényei a drámai metanarratívában, a gyászfeldolgozásban rejlenek. Míg Ridley foggal-körömmel kapaszkodik elhunyt anyja emlékébe, addig apja pragmatikussága hidegséget tükröz: a lány összekapcsolódik az unikornis-csikóval közvetve annak szarva, közvetetten pedig a halálközeliség élményén keresztül – mindaddig, amíg Elliot rövidre nem zárja a pszichedelikus elmeutazást egy kerékkulccsal, vagyis sietteti a továbblépést mind pszichésen, mind fizikailag. A gyász mint a mágikus realizmus játszótere pedig kiválóan reflektál a kilátástalanság érzésére, arra az ürességre és megváltozott tudatállapotra, amit a veszteség fájdalma okoz – amelyben olyan dolgokat látunk és tapasztalunk, amiket képtelenségnek tartunk, vagy valójában meg sem történnek. A varázslatos lények és a realitás keverésével, valamint az újjászületés motívumának segítségével a film nem csak azzal foglalkozik, hogy van-e a túlvilág, hanem hogy a bánatba burkolt földi lét nevezhető-e egyáltalán életnek. Ez a szentimentális megközelítés éles ellentétben áll a Leopold család értékrendjével (akikben könnyű ráismerni például az OxyContin gyártásából és forgalmazásából meggazdagodott Sackler famíliára): a tehetős emberek ignorálják az eddigi ismereteink alapján lehetetlennel való találkozás paradigmaváltó eseményét, inkább azt latolgatják, hogyan lehet minél jobban kizsákmányolni az erőforrásokat a saját – szimbolikus és szó szerinti – halhatatlanságuk érdekében. Megfontolásra érdemes gondolatok ezek, amiket azonban a konzumizmus  paródiája mintha elbagatellizálna.

Alapvetően az is érdekes koncepció, ahogy a popkultúrában ártatlannak, jóságosnak lefestett mesebeli egyszarvúakat megállíthatatlan, gyilkos szörnyetegekként ábrázolják - bár a 2022-es Háború az egyszarvúak ellen című animációs film hasonló színben tüntette fel őket. Árnyalja a jellemzést, hogy itt mindezt az utód megvédésével, az ösztönös szülői attitűddel magyarázzák, ám minden emocionális kötődési lehetőséget tompít, hogy a CGI meglehetősen sutára sikeredett. Vagyis minden pozitívumra jut egy negatívum is: a remek színészgárda sablonos figurák bőrében kell helytálljon, az impozáns kúria belső terei és az azt körülvevő, elbűvölő táj ledobja magáról a számítógépes animációt, a megkérdőjelezhetően priorizált, szerteágazó szálak pedig maguk alá temetik az igazán vonzó, lényeges meglátásokat.

Ezért hiába kíván különc álruhát húzni, a Death of a Unicorn végső soron nem különbözik hasonló társaitól. Szervilis megoldásai betudhatók az író-rendező debütálásának, játszhatott volna bátrabban a szélsőségekkel és a fordulatokkal, hiszen a befejezés is a tipikus Hollyweird-formulát szolgálja. Jóllehet Scharfman megfogadta a saját filmje által közvetített tanácsot: nem érdemes olyan dolgokkal packázni, amiket nem ismerünk.