Az Isabelle Huppert-rel közös munkáról, Bécs történelmi örökségéről és rendezői módszereiről mesélt új vámpírfilmje kapcsán a veterán német filmrendező, Ulrike Ottinger.
Báthory Erzsébetről rendezett filmet a német újfilm különutas rendezőnője. Az 1942-es születésű Ulrike Ottinger képzőművészként és fotósként is elismert, stilizált, fantáziavilágokat megnyitó filmjei sokszor néprajzi indíttatásúak, színpadon Elfride Jelinek darabjait is rendezte. Az irodalmi Nobel-díjas Jelinek a társforgatókönyvírója a Die Blutgräfin (The Blood Countess, kb. A vérgrófnő) című új filmjének is, amely a Báthoryt övező vámpírmítoszt szó szerint értelmezve alakított ki bohém szatírát – a halhatatlan vámpírok a közép-európaiság és a történelem esszenciáját képviselő Bécs hétköznapjait bolydítják fel. A címszerepben Isabelle Huppert látható, a további szerepekben pedig olyan osztrák és német színészek, mint Birgit Minichmayr, Thomas Schubert, Lars Eidinger, Karl Markovics – és Conchita Wurst. A Die Blutgräfin világpremierje a Berlinale gálavetítésén volt, Ulrike Ottingerrel a fesztiválon beszélgettünk csoportos interjú keretében.
Isabelle Huppert remek a filmben. Jól jött a színházi háttere, nem igaz?
Teljesen igaza van. Tudja, már az elejétől fogva rá gondoltam. Ami érdekes, hogy ő általában inkább pszichológiai hátterű szerepeket játszik. És mindig azt mondta nekem, hogy itt valami hiányzik. Nem valódi emberekkel beszélget. Azt válaszoltam, hogy ez a kihívás benne! Itt egy ikonikus figura vagy, nem olyan, mint amilyennek szoktak látni, nem „pszichológiai” figura. Sokat beszéltünk erről. Az is érdekes volt, hogy ő végig több párbeszédet akart. Én pedig azt mondtam, „nem, mert te itt egy szívesen látott vendég vagy. Bejössz, át kell menned a vörös szőnyegen. Ez a szereped. Csak ott kell lenned, hatalmasnak kell lenned. Te egy diktátor vagy, manipulálod az összes embert magad körül, és ezt a szerepet gesztusokkal kell eljátszanod.” Így eleinte egy kicsit bizonytalan volt, de pár nap elteltével belejött és nagy örömét lelte benne. Szerintem ez hatalmas kihívás volt, ez a film szokatlan dolgokat kér a színészektől, ezért csodálatos, hogy ilyen jó színészeink voltak. Többségüknek rengeteg tapasztalata volt a színházból, ami szerencsés volt.
Tudna mesélni az első jelenetről?
Tudja, 1998-ban végeztem el a kutatásokat a filmhez, ekkor elmentem ehhez a földalatti tóhoz, amelynek nagyon érdekes története van a bányászat miatt (a neve Seegrotte Hinterbrühl – a szerk.). Az első, bemutatkozó jelenetben Báthory az alvilágból érkezik, vízen. Ez előhívja a nézőben a görög mitológiát, Hadészt és mindent. Egyedül hajózik, majd partot ér. Olyan a jelenet, mintha egy Wagner-operában lennénk. És a zene is olyan – de a zene Bruckner, nem Wagner, kicsit dekonstruált hangokkal. Aztán amikor ez a hajó, az Isabelle-hajó eltűnik, jön egy turistahajó, először a stájer csoport. Aztán a japán csoport is, hagyományos viseletben. Tehát bejön a hely jelene. És ez a bevezetés előrevetíti az egész filmet: a múlt mitológiai alakjától a jelenig haladunk. Ez az egész film témája, mert a vámpírok számára a múlt, a jelen és a jövő egy és ugyanaz. Ezt az időutazást végig fenntartottam a filmben. Tudja, ha tanulmányozza a helyszínek, az építészet, a templomok történelmét, máris megvan a forgatókönyv fele. A történetük néha bizarr, néha gyönyörű, néha groteszk.
Két filmjét is vetítették az idei Berlinalén: a Die Blutgräfin mellett a Johanna D'Arc of Mongolia is látható volt a retrospektív szekcióban. Ön szerint van kapcsolat a két film között?
Azt hiszem, mindkettő jó példa a módszeremre, ahogy különböző időket és kultúrákat állítok egymás mellé. Párbeszédet teremtek korszakok között, kultúrák között – és félreértéseket is. Soha nem gondolkodom lineáris történetekben. Mindig a történelem rétegeiben gondolkodom, ez érdekel legjobban.
A Johanna D'Arc of Mongolia mostani beválogatása a fesztivál ötlete volt. 1988-ban csináltam, 1989-ben jött ki itt a fesztiválon, versenyben volt. Remek francia színészek vannak benne, pl. Delphine Seyrig, aki a Nouvelle Vague istennője volt. Három filmet forgattam vele, és soha nem hagytam volna abba a vele való együttműködést, ha nem halt volna meg. Közeli barátom volt.
Isabelle is közeli barátod?
Nagyon jól dolgozunk együtt, de nincs meg az, mint Delphine-nel. Nagyon tiszteljük egymást, de nem mondanám, hogy barátok vagyunk. Isabelle nagyon profi, nagyon kedves, de tart egy kis távolságot. Szerintem jó a munkamódszere. Nagyon tiszteletteljes. Egyenrangúak voltunk a megbeszélések során, hogy hogyan jutunk el oda, amit ő akar és amit én akarok. Talán nem mindig egyezett, de végül valami lett belőle. Ő mindig pontosan tudja, mit csinál. És azonnal megkérdezte tőlem, milyen volt, nem volt-e túl sok. Isabelle szeret dolgozni. Csak akkor nehéz vele, ha nem kell dolgoznia.
Azt nyilatkozta, hogy az utazás és a helyszínek inspirálják Önt.
Igen, a Johanna D’Arc of Mongolia esetében két kultúra párbeszédét látjuk, de a kultúrák közül is az első a Transzszibériai Vasúton halad Párizsból Berlin, Moszkva, Vlagyivosztok és Szibéria felé. Ez egy lineáris út, amely során csak a belülről kifelé irányuló kilátásunk van. A külsőt stúdióban készítettük, szándékosan mesterségesre, díszletszerűre. A vonaton négy hölgy utazik, teljesen különbözőek, és három férfi, egy orosz tiszt az ő segédtisztje és egy jiddis énekes, aki Harbinba, Kínába tart, mert Harbinban régen nagy zsidó közösség élt, színházzal, operával. Aztán kiteszik őket Mongóliában, a vadonban. Rajtuk keresztül mesélek az emigrációról és a migrációról. Ők teljesen különböző karakterek. De Mongóliában is teljesen különböző karakterekkel találkozunk, különböző mongol törzsekből. Aztán előkerülnek a közös dolgok és a kultúrák közötti félreértések. Gyakran gondolkodom azon, hogy a kultúrában, a művészetben a félreértések akár produktívak, érdekesek is lehetnek. A valóságban természetesen háborúkhoz és szörnyű atrocitásokhoz vezethetnek.
A Die Bluträfinben másfajta párbeszédek vannak, a helyek között. És van párbeszéd a színészek között is, akik szintén nagyon különbözőek. Szeretem ezt a meta réteget.
A Die Blutgräfin a jelenben játszódik, de az erre utaló jelzések nem feltűnőek. Miért van ez?
Ahogy az elején mondtam, a vámpírok számára az idő nem telik. Ők ugyanabban az időben élnek: élhetnek a középkortól kezdve, vagy a 18., 19. vagy 20. századtól egészen mostanáig. Ezt próbáltam érzékeltetni. Ezért Bécs utcáin, mégha csak a hátterében is, vannak modern elemek, nem tüntettem el őket, például a film elején a Grabenen, a pestisoszlop körül, ami fontos helyszín. Tehát látszik, hogy ez a modern Bécs. Ugyanakkor a régi múzeumokban látszik a régi Bécs is. Ott van ez a hihetetlen barokk könyvtár. És ott van a Bolondok tornya, ami akkoriban, a 18. század végén hatalmas újításnak számított, mert korábban az őrülteket ketrecekben mutogatták. Ez ma a Patológiai Múzeum, ahol ki vannak állítva az eredeti preparátumok a rendellenességekről, testrészekről.
Miért van egy ilyen hely Bécsben?
Szerintem ez a kultusszal függ össze: a katolikus, barokk Bécs magában hordozza a régi, animisztikus dolgokat. Ez a kettő nagyon jól illeszkedik egymáshoz. Lenyűgözi őket minden halállal kapcsolatos kultusz. Van egy múzeumuk, ami kizárólag a temetkezéssel foglalkozik. Bemutatják például a „Scheintotenweckert”: voltak azok a furcsa esetek, amikor valakit véletlenül úgy temettek el, hogy igazából nem halt meg. Volt a kezükben egy kis csengő, amivel csengethettek a koporsóból. A múzeumhoz tartozik egy csodálatos régi kávézó, ahol ki vannak állítva ezek a tárgyak. Amikor ott ülsz a réteseddel és a kávéddal, kipróbálhatod a csengőt. Ez egy groteszk és bizarr dolog Bécsben.
A filmben is szerepelnek a fiatal diákok, akik vívnak és sebhelyeik vannak. Még az 50-es, 60-as években is minden orvos ilyen volt. Ez jellemezte a nagy embereket. Még mindig léteznek ilyen, rendkívül jobboldali emberek. Aztán ott van a Habsburg-család. A Habsburgok három részre osztva temették el magukat. Az egyik templomban a csontok. Egy másik templomban a szív. És egy harmadikban a szemek. Egy vámpírfilmben csodálatos volt ezekkel a hagyományokkal dolgozni.
Mi ihlette a gyönyörű jelmezeket?
Nálam a képek olyanok, mint a barokk festmények. Minden részlet mond valamit, a háttér, a színészi játék, a színészek, az ékszereik, a ruháik, minden tárgy. Ezért rendkívül fontos számomra a díszlet, a jelmez és a színek. Ha most a házamban lennénk, megmutatnám a forgatókönyveimet. Ezek vastag könyvek, nehezek, cipelni sem tudom őket. És tele vannak anyagokkal. Egy évig dolgoztam egy jelmeztervezővel, aki Dél-Amerikából származik, és ezért nagyon érti a barokkot, a színeket és mindent. Remekül dolgoztunk együtt. Rögtön megértett, megvoltak a könyvek, a rajzok, aztán ebből dolgozott. Ez volt a munka alapja. Nem pontosan ugyanígy, de fél évig dolgoztam a díszlettervezővel is, hogy mindent elkészítsünk.
Amikor tényleg elkezdtünk a gyártást Bécsben, kaptunk egy területet Bécs külvárosában. Volt ott egy nagy reformváros, amit a századfordulón épített Bécs modern építésze, aki házakat, villákat és ezt a szanatóriumot is tervezte. Nem egy nagy kórházat épített, hanem pavilonokat, sok napfénnyel. Ez volt a reformötlet, hogy a fény és a napfény egészséges. Nekünk két ilyen pavilonunk volt. Az egyikben a jelmezeket és a maszkokat készítettük el, a másikban pedig az összes asztalos- és kovácsmunkát, a hajó építését végeztük. Csodálatos volt, rohangálhattam a két pavilon között, és láthattam, mi hogy megy. Nagyon belevonódtam ebbe, mert ez számomra ugyanolyan fontos, mint a helyszínek és a színészek.
A közönség élénken reagált, amikor felbukkant Conchita Wurst. Mit tudsz róla mesélni?
Úgy kezdődött, hogy kerestem egy dalt, ami az átalakulásról szól. Rátaláltam a Rise Like a Phoenixre Conchita Wursttól, ugyebár a főnix a hamuból kel ki. Írtam egy sms-t Conchita Wurst ügynökének. Egy perc múlva visszahívott, azt mondta: „Ó, nagyon érdekel minket, találkozunk?” Találkoztunk egy kávézóban Bécsben, az Aidában. Fantasztikus hely, giccses, rózsaszín, édes. Nagyon meglepődtem, mert azt gondoltam, hogy Conchita magas lesz. De nem, nagyon alacsony. Lenyűgözött. Általában azt gondolják róla, hogy tinglitangli ember. Pont az ellenkezője igaz: nagyon precíz. Végül három szerepet is adtunk neki a filmben, mert olyan remek volt. Megtanulta a szövegét, oroszul is kellett beszélnie, mindent tökéletesen csinált. Meglepődtek, ugye?
Meséljen az operatőrrel, Martin Gschlachttal való együttműködésről!
Először az életemben nem én magam fényképeztem a filmem. Eddig mindig én csináltam, hiszen képekben gondolkodom. De ezzel a hatalmas stábbal ez nem lett volna lehetséges. Elkészítettük együtt a storyboardot. Elmentünk vele és a stábjának húsz tagjával, valamint az asszisztensemmel minden helyszínre, és minden technikai és esztétikai kérdést megbeszéltünk. Szerintem mindkettőnk számára szokatlan helyzet volt, mert ő nem volt hozzászokva ahhoz, hogy olyan rendezővel dolgozzon, aki maga is operatőr volt. Én pedig soha nem dolgoztam operatőrrel. Szóval az első hét egy kicsit nehéz volt, de aztán nagyon jól ment. Megértettük egymást, ő egy nagyon jó operatőr [Martin Gschlacht olyan filmeket fényképezett, mint a Jó éjt, anyu és a Club Zero – a szerk.]. Csodálatos világosítócsapata volt, ami szintén fontos ebben a filmben. Végül tökéletes lett az eredmény.
Talán már túl nehéz lett volna kezelnie a kamerát. Hány film van még Önben? Hogy látja a jövőt?
Tudja, ahogy a mongolok mondják: amikor már nem tudok lovagolni, meghalok. Egy kicsit így van velem is. A forgatás felépítése, kultúrája megváltozott. A digitális technológiával minden könnyebb, de sokkal több emberre van szükség, és őket meg kell szervezni. Mindezt egyedül nem tudtam volna megcsinálni, ez világos. De végül nagyon jól sikerült.
