Scarlett Johansson játszott már főszerepet Woody Allen, a Coen fivérek vagy épp Sofia Coppola filmjeiben, miközben olyan gigantikus blockbusterekben vált kulcsfigurává, mint a Marvel Univerzum. Első nagyjátékfilmje, az Eleanor, a lenyűgöző színészi munkásságának mindkét oldalát visszatükrözi: témafelvetése alapján akár egy Noah Baumbach szellemiségét megidéző indie dráma-vígjáték is lehetne, kivitelezésében azonban ízig-vérig kommersz.

Kivel ne esett volna már meg, hogy egy történetet úgy adott elő másoknak, hogy azt itt-ott egy kicsit kiszínezte, átvariálta, csak hogy nagyobb hatást érjen el vele? Olyan gyarlóság ez, amely nem különösen káros, egészen addig, amíg a valóság igazságtartalma meg nem sérül ezáltal. A 94 éves Eleanor Morgenstein azonban meglehetősen extrém szélsőségekbe emeli ezt a tevékenységet, amikor sajátjaként kezdi elmesélni nemrégiben elhunyt holokauszt-túlélő barátnőjének élettörténetét. Ez alapján azt is hihetnénk, hogy egy szélhámos csaló történetéről mesél Johansson, azonban a film sokkal inkább arra kívánja felhívni a figyelmet, milyen törékeny szerkezetek az emberi történetek, különösen ha ahhoz szorosan kapcsolódik a gyász, a szeretet, a magány és az emlékezés.

Eleanor (June Squibb) és Bessie (Rita Zohar) egész életükben elválaszthatatlan barátok voltak, ráadásul miután mindketten megözvegyültek, együtt is éltek, egészen Bessie haláláig. A magára maradt Eleanor kénytelen-kelletlen hazatér New Yorkba a lányához, az épp válás után lévő Lisához (Jessica Hecht) és annak fiához Maxhez (Will Price). A családnak persze van épp elég baja anélkül is, hogy minden pillanatban a majdnem 100 éves mamát pesztrálja, ezért beiratják Eleanort egy helyi zsidó hitközségben működő idősek klubjába. Csakhogy Eleanor rossz ajtón megy be, és véletlenül egy olyan foglalkozáson vesz részt, ahol holokauszt-túlélők osztják meg a traumáikat. A végtelenül zavarban lévő Eleanor ekkor kezdi el sajátjaként elmesélni Bess történetét, amit ezerszer hallott a barátnőjétől. A foglalkozáson jelen van az újságíró szakos egyetemista Nina (Erin Kellyman) is, akit szintén súlyos veszteség ért nemrégiben, és akit annyira megérint Eleanor története, hogy elhatározza, nagyszabású cikket készít a nőről.

Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy a néző kitalálhassa, innen milyen irányba kanyarodik el a történet: egyrészt Eleanor és Nina barátságán keresztül megismerjük a két nő élethez és gyászhoz való viszonyát, mindketten tanulnak valamit a másiktól és jobb emberré válnak egymás által, másrészt Eleanor hazugsága a sztori előrehaladtával egyre csak nagyobb és szövevényesebb lesz, aminek persze meglesz a következménye. A film első felében azonban a kiszámítható történeti ív egyáltalán nem zavaró – leginkább azért, mert a valóságban is a 95. életévébe lépő June Squibb egészen lenyűgöző frissességgel és élvezettel lubickol a szerepében. Eleanor mindig humoránál van, csípős megjegyzései és éles észjárása könnyen szerethetővé teszik a figurát, ráadásul az idős-fiatal főszereplő párosokról szóló könnycsatorna-tornáztató sablonok (a fiatal újra megtanítja az öreget az élet szeretetére, az öreg pedig a fiatalt arra, hogy higgyen az álmaiban és becsülje meg a családját) mellett a holokauszt-trauma artikulálása, és a traumával való visszaélés eleinte egy élesebb és izgalmasabb réteget is hozzátesz a filmhez.

Sajnos a játékidő második felében totálisan eluralkodik az érzelmekre minden áron hatni akaró, a legolcsóbb hatásvadász eszközökkel visszaélő attitűd. A szereplők egymás után, megállás nélkül puffogtatnak tanulságként szolgáló szentenciákat és sok egyéb, Oravecz Nórát is megszégyenítő életbölcsességet, amik teljesen súlytalanná tesznek egy olyan történetet, amely nagyon is izgalmas és eredeti megközelítése is lehetett volna annak, hogy egy olyan idős ember életében, mint Eleanor, hogyan mosódnak össze a személyes veszteség és a történelmi trauma fogalmai. Ehelyett sajnos be kell érni a cukisággal és az egyébként tényleg szerethető színészi alakításokkal.

Megoszlanak a vélemények arról, hogyan érdemes és ildomos egy olyan leírhatatlan szörnyűséget tematizálni, mint a holokauszt. Bár túlzásnak és némiképp arrogánsnak tűnik az az érvelés, mi szerint csakis a Saul fiára vagy az Érdekvédelmi területre jellemző húsbavágó realizmus nyelvén szabad a témában megszólalni, kétségtelen, hogy veszélyes dolog szirupos együgyűséggel felhasználni mások szenvedését pusztán azzal a céllal, hogy ne csak a Sundance fesztiválra járó közönség, de adott esetben a Netflix előfizetők milliói is zokogva kapkodják a levegőt. Márpedig Johanssonék a befejezésben láncaikat ledobva vetnek be minden közönségfilmes eszközt, hogy kifacsarják belőlünk az együttérzést.

Miközben az Eleanor, a lenyűgöző ihletett pillanataiban egy okos és melegszívű film, amely intelligens humorral kezeli az egyébként kifejezetten komplex témáit az időskori magánytól kezdve a gyászfeldolgozás küzdelmes folyamatának ábrázolásáig. Különösen sziporkázó jelenet, amikor a zsinagógában Eleanor találkozik Jákob és Ézsau történetével, amelyben egy hazugság büntetlen marad, mert – ahogy a rabbi fogalmaz – az igazság és a valóság nincs mindig fedésben, és mindig az előbbi a fontosabb. Eleanort nem a rosszindulat és nem is valamilyen hátsó szándék vezette arra, hogy hazudjon, hanem az elengedés gyötrelme, a valahová tartozás vágya és az elmúlás démonai. June Squibb alakításában mindez egyszerre válik hitelessé és gyönyörűvé, épp ezért különösen bosszantó, hogy Johansson nem bízott jobban abban, hogy ez önmagában is elég egy jó filmhez. A filmre ráerőltetett hollywoodi sallang és giccs – amely a film végére már-már fojtogatóan leural minden jelenetet – óriási rombolást végez a film szerkezetében.