Vágy, hogy indiánok lehessünk; Drága Elza!; Parador Húngaro; Berosált a rezesbanda; Legyőzhetetlenek; Hőskeresők; Földindulás; Csonka vágányon; Dr. Lala

Nehéz volt válogatni az első Magyar Filmhét filmjei közül: rengeteg, különböző műfajú filmalkotás került ömlesztve a nézők elé, a katalógus és a programfüzet pedig nem mindig segített a rendező nevével vagy évszámokkal eligazodni közöttük. Alább néhány csemegéről, vagy annak ígérkezett filmről írunk, ami kellemes meglepetést vagy keserű csalódást okozott nekünk.

Szemző Tibor: Vágy, hogy indiánok lehessünk

Szemző Tibor nem az a filmes, aki kétévente előrukkol egy új játékfilmmel. Legutóbb 2005-ben állt elő Az élet vendége – Csoma legendárium című, egészestés hosszúságú életrajzi-animációs filmesszével, amely szemmel láthatóan rengeteg munka és hosszas érlelődés eredménye volt. Közel egy évtizeddel később bemutatott, 25 perces kísérleti filmje sokban emlékeztet előző munkájára. Itt egy újabb életrajzi ihletésű mozgóképes esszé, ezúttal Franz Kafka életének utolsó egy évéről, alapját az író nála 20 évvel fiatalabb, utolsó szerelmének, a lengyel Dora Diamantnak és magyar medikus barátjának, Klopstock Róbertnek a feljegyzései képezik.

A fordított időrendben felépített filmszerkezet super8-as felvételekkel járja be Kafka utolsó évének helyszíneit, városképek, házak, utak, szanatóriumok képei villannak fel egyfajta nosztalgikus párába burkolva, a narráció pedig néhol annyira természetes, mintha egy dokumentumfilm „élő” vallomásait hallanánk. Akárcsak Körösi Csoma Sándor esetében, Franz Kafka emléke előtt is igényes, erős zenei alapú hangulatfilm tiszteleg, nem egy életrajzíró által felsorakoztatott tényekkel, hanem inkább egy (film)festő ecsetvonásaival: egy egyszerű, de nem hétköznapi ember rendhagyó portréját láthatjuk. (bk)

Füle Zoltán: Drága Elza!

Nem biztos, hogy sok értelme van nagyon kis költségvetésből, nagyon kevés tapasztalattal második világháborús-kosztümös filmet forgatni, hacsak nem valami műfajparódia a cél. A Drága Elza! nem paródia, sajnos lehetőségeihez és az alkotók tehetségéhez mérten túlságosan komolyan veszi magát, s a legszomorúbb az, hogy mégcsak nem is a korhű környezet létrehozásán vagy a látványvilág szegényességén bukik el, hanem ott, ahol a legtöbb magyar film szokott: a forgatókönyvön. Rettenetes, kartonpapír durvaságú dialógusokat rágcsálnak a színészek az ehhez szinte obligát módon tartozó teátrális torokhangon, minden második mondat egy harsány életbölcsesség, s egy-két ötleten kívül semmi olyan nincs a filmben, amit ne láttunk volna a háborús film igen gazdag történelme alatt már jópárszor.

Egy savanyú arcú magyar honvéd igyekezne hazafelé, de ehelyett a szovjet frontra küldik ki, ahol fogságba kerül és a ruszkik aknák keresésére fogják be. Találkozik egy öreg zsidóval, aki opportunista módon, sarlós-kalapácsos fejfedőben követi, és vitáznak, természetesen hazaszeretetről, kötelességtudatról – és egyébről, amiről az ember emelkedett hangulatban, mocskosan, étlenül szokott egy orosz barakkban vitázni. Van aztán ott még egy csomó gyanús robbantás meg CGI-torkolattűz, de ahhoz képest a helyszíneket elég kreatívan használják, az akciójelenetek pedig ha nem is világszínvonalúak, néha a decenset súrolják. Kár, hogy így, eredeti forgatókönyv és rendezés nélkül semmit sem érnek. (jbn)

Patrick Alexander, Aseneth Suárez Ruiz: Parador Húngaro

Hangulatos portréfilm és önvallomás két „furcsa” magyarról, magyartól. Az egyesszám első személyben mesélő, harmincas éveiben járó, amerikai származású Patrick amolyan világcsavargó, aki beleszeretett Magyarországba. Katonagyerekként családja sokat költözött, Magyarország volt az első hely, ahova cserediákként, saját akaratából eljutott és gyökeret vert. Később Bogotában kötött ki, ahol megismerkedett Gyurival, az ’56-os magyar bevándorlóval, aki hamar feltalálta magát új otthonában, megtanult spanyolul, kifőzdét működtet a kolumbiai fővárosban, és szilva híján mangóból készít pálinkát. Ők ketten a főszereplői ennek a történetnek.

A friss és élénk humorú dokumentumfilm évekig követi e két egymástól nagyon eltérő, mégis több ponton hasonlónak bizonyuló életutat. Patrick retteg a röghöz kötöttségtől, Gyuri viszont sosem moccant ki Bogotából, mégis közös bennük a honvágy Magyarország iránt („a haza, amije sosem volt” egyikük számára, „a haza, amit el kellett hagynia” a másikuk szemszögéből). Lassan érik meg a hazatérés gondolata, és eközben a két, lazán összefonódó, párhuzamos jellemrajz közül hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Sok kézikamerás felvétel, szép super 8-as családi videók, fényképek, olykor (ön)ironikusan használt dallamok teszik megmosolyogtatóan kedvessé a filmet. (bk)

Mátyássy Áron: Berosált a rezesbanda

Az utóbbi évtizedekben ritka madár volt Magyarországon az ifjúsági film műfaja. Mátyássy Áron maga sem ezen gyakorolt, viszont 2013-ban bemutatott filmje felhőtlen nevetést és izgalmas szórakozást ígér minden generáció számára. A gyerekek azért fogják szeretni, mert a „főszereplő”, kisvárosi osztályközösségben saját magukra ismernek: ez a mobiltelefonokkal felszerelt generáció érti a média erejét, ráadásul mindenkinek van egy rettenetes tanára, akinek a szigora elől a világ végére – vagy legalább a közeli erdő legmélyére – menekülne. A felnőttek pedig ezen túl talán azért, mert a film a Csukás István-féle forgatókönyvvel saját gyerekkoruk regényeit és ifjúságifilm-élményeit fogja felidézni.

Kár, hogy Riminyák tanár úr ennyire rosszindulatú figura – lehetne egyszerűen szigorú is –, felnőtt fejjel talán erőltetettnek tűnhet a vaddisznót becserkészni próbáló két szereplő, és kissé fura a szép, szőke tanárnő melltartólebegtetése, viszont az energikus ritmusú vágás, a képosztások, Igor, az itt ragadt partizán alakja és a film csattogó humora miatt a felnőtt néző is képes újra gyerekké válni, felszabadultan nevetni. (bk)

Madarász Isti: Legyőzhetetlenek

Elkényeztett nagyvárosi (a film szerint „tápos”, az esetleges erdélyi nézők alapos derülésére) fiatalok érkeznek a hegyekbe, hogy egy jó nagyot raftingozzanak a sziklák közt tajtékozó vad erdei vizeken, két tapasztaltabb túravezető segítségével. Nagyképűségükért természetesen meglakolnak, a természet alaposan megbünteti őket: az egész úgy kezdődik, hogy az egyik csajnak (akihez obligát szerelmi szál is kapcsolódik) kificamodik a bokája. Innentől kezdve természetesen a műfaji követelményeknek megfelelően hübriszből vagy felelőtlenségből rossz döntést rossz döntésre halmoznak, és alig ússzák meg élve a laza kirándulásnak tervezett hétvégét.

Hogy mégsem lesz a filmből Deliverance, az nemcsak annak köszönhető, hogy nem találkoznak feldühödött, szodómiára kész helybéliekkel: a forgatókönyv sem annyira precíz, a színészek – már életkoruknál fogva sem – annyira tapasztaltak (noha pont a legtapasztaltabbik, Szabó Simon a legidegesítőbb közülük, minden szerepében egyforma), meg egyáltalán, ez egy tévéfilm. Annak viszont egész jó: a sokat látott kalandfilmes/tini-kirándulós-thriller-panelek ellenére is decensen építi a feszültséget, a rendező és az operatőr láthatólag jól ismerik a helyszínt (ami ezesetben Szlovénia), nemcsak dekoratív háttérként kezelik. Különösebb katarzis nélkül, de mégis izgalmasan zajlik a kiszabott ötvenperces műsoridő, s külön ki kell emelni a kificamodott bokájú lányt alakító, pofátlanul fiatal és ügyes Sztarenki Dórát. Korrekt tévéfilm a Legyőzhetetlenek, de csak ha elvárások nélkül nézzük. (jbn)

Miklauzic Bence: Hőskeresők

Fura amerikai turista érkezik egy kis, elmaradott magyar faluba valamikor 1990-ben: egy fémdetektorral pásztázza a határt, mint kiderül, a világháborúban itt eltűnt apja nyomait keresi. Az öregek még emlékeznek a lezuhant replülőre és a katonákra, a sírjukat is meg tudják mutatni, Fred apjának a neve azonban hiányzik a fejfáról. A falusiakkal igen nehéz szót értenie, lassacskán azonban lehull a lepel a titokról: a pilóta túlélte a zuhanást, sokáig élt a falusiak között, és szerették az asszonyok. Az amerikai holmit szétlopkodták, az esztergályosműhelyben, az anyjával élő, antiszociális Polyák birodalmában is van egy propellerdarab. A szálak lassacskán visszavezetnek egy ősbűnhöz, amit az öregek kitartóan és tökéletes egyetértésben titkolnak évtizedek óta.

A kemény társadalomkritika (ld. pl. a kocsmatöltelék falubeliek és polgármesterük jellemzése), az izgalmas fordulatokkal teli forgatókönyv (Maruszki Balázs jegyzi), az aprólékosan kidolgozott díszlet (Szabolcs János és Kellényi Kata munkája) a tévéfilmes válogatás kiemelkedő darabjává tenné a Hőskeresőket – ha nem zökkentene ki mindegyre a film sodrából a főszereplő Polyák erőltetetten izgága, hiteltelenül, indokolatlanul mogorva és agresszív figurája, akit Stohl András szúr el. (bk)

Pozsgai Zsolt: Földindulás

A kiszenvedett, jó öreg Filmszemlékre emlékeztető hangulatú vetítésen kb. 15 ember kókadozott ezen a még az átlag tévéjátékokhoz mérten is bántóan digitális, statikus és gyenge képi világú filmen. Próbálok kapaszkodót találni rajta, valami jót felmutatni, de Bordán Irén megbízható játékán és Koncz Andrea üde arcán kívül nem nagyon találok semmit, még technikai hibákat (csiptetős mikrofon véletlen megvakarása a színész által) is képesek voltak a végső verzióban hagyni. A siralmas dialógusokra és a javarészt hazug színészi játékra pedig nem lehet mentség a tény, hogy ez tévés műfaj: a kevés helyszín és beállítás ellenére még lehetne inspirált, jól megrendezett egy tévéjáték is. Ez nem az. Még gyerekhalált is látunk a filmben, mozgó hullával, valamint a legrosszabb értelemben vett színpadi hagyományokat követő rendezést.

Az is csak a szinopszisból derül ki, hogy a sztori a 20-as évek gazdasági válsága alatt játszódik, s a kazettás református templomon kívül sem nagyon látszik, hogy az Ormánságban járunk. Művi terhességmegszakítás, egykézés, szegénység és amerikai földfelvásárlás a témája a Földindulásnak, a cselekmény jórészt családi perpatvar-jelenetekben bontakozik ki. Ha azt vesszük figyelembe, hogy a tengerentúlon a tévés műfajok fényévekre húztak 80-as évekbeli önmaguktól, és az emberek jó drámáért már nem a blockbuster-sújtotta mozitermekbe ülnek be, hanem az HBO vagy az AMC elé, a kanapéra, érthetlennek tűnik, hogy a magyar nyelvű fikciós tévézés (pár üdítő kivételtől eltekintve) miért toporog még mindig az ilyen minősíthetetlen, csuklóból megoldható, fabatka egyszerűségű és értékű művek környékén. (jbn)

Dékány István: Csonka vágányon

A film bizonyos értelemben a Kós Károly-féle transzilvanista röpirat, a Kiáltó Szó egyik előzményéről szól: azokról az emberekről, akiknek az első világháború után Magyarországra kellett menekülniük a trianoni döntéssel lefaragott régiókból. Magyarország nem tudott mit kezdeni a menekültek ezreivel, akik közül sokan marhavagonokban kényszerültek élni éveken keresztül. Dékány István filmje szépen körbejárja a témát: kik voltak ezek az emberek, hogyan váltak vagonlakókká, milyen volt az élet a vagonokban (berendezésük, zsúfoltság, nyomor, kényelem és higiénia teljes hiánya, hideg, betegségek, élősködők, az életmódból fakadó balesetek stb.), és hogyan sikerült végül kiköltözniük onnan.

Szomorú, szép, és nagyon emberi történetek jönnek elő a filmből, ami egy nagyon gyakorlati kérdést vet fel: hogyan lehet úgy beszélni egy első világháborúhoz kapcsolódó jelenségről, hogy az látványos is legyen, „filmnyelven szólaljon meg”? Nagyon kevés filmfelvétellel és fotóval gazdálkodhat a rendező, az oral history pedig mára csupán a dédunokák és visszaemlékezés-kötetek révén, közvetve él. Ez a patthelyzet lehet az oka annak, hogy ez az izgalmas témát feldolgozó dokumentumfilm képileg roppant szegényessé, a beszélő – sőt: olvasó! – fejek miatt unalmassá válik. Mindehhez egy rettentően didaktikus narrátor, egy színpadi díszletként ható, rekonstruált vagonbelső és hanghibák társulnak. (bk)

Halász Glória: Dr. Lala

Egy portréfilmhez igazából egyetlen dolog kell: egy személyiség. Olyasvalaki, akinek gondolatait, tetteit, megnyilvánulásait, világképét szívesen nézzük akár órákon keresztül is. Minden egyéb akár mellékes is lehet: ha a bemutatott személyiség egy igazán kiemelkedő figura, akkor nem érdekel, hogy dramaturgiailag rendben van-e az alkotás, hogy ügyesen csattogott-e a vágóolló, hogy mindig a szemeken van-e az élesség vagy hogy rendesen be volt-e mikrofonozva a szereplő. A Doktor Lalában is mellékes lesz: az említett technikai problémák észrevehetőek, de nem zavaróak. A főhős és mestersége ugyanis annyira lehengerlő, hogy akár még tovább is néznénk a filmet – ha nem venné egy-két jelenet érzelmileg igénybe a nézőt és a szereplőt egyaránt.

Balogh László bohócdoktor. A nevetés erejével, kedvességgel és bohóctrükkökkel próbál gyerekeket gyógyítani – vagy legalább ideig-óráig feledtetni velük a vénájukban fityegő orvosi portot, netalán a kemoterápia hatásait. Gyerekkórházakat jár körbe bohócsminkben és fehér köpenyben, „kliensei”, a gyerekek már várják, ő pedig néha akár saját pénzéből is (amikor alapítványukkal nem nyernek valami pályázaton) vásárol nekik lufikat, apróságokat, képes városok közt is biciklizni, ha tudja, hogy várják. A kis betegek csak sminkkel ismerik, a kamerának viszont „igazi arcával” is nyilatkozik – és leesik végre, amit sejtettünk: annyira összenőtt gyógyítói perszónájával, hogy elválaszthatatlanok. Hiába kerül le a festék és a piros orr: Balogh László attól még Doktor Lala marad, egy olyan ritka, önzetlen emberfaj példánya, amelyről azt hittük, hogy már kihalt, vagy talán sohasem létezett. Ezért is lenne fontosabb, hogy minél több ember lássa ezt a filmet. Hogy lássák, hogy igen, így is lehet. (jbn)

Korábbi kritikáink az 1. Magyar Filmhéten vetített filmekről