Minden vadiúj és mégis minden a régi Pókemberrel: új a ruha, ami a klasszikus pókjelmezt idézi meg, új trilógia indul (állítólag) a régi színészgárdával, új a hangvétel az eddigi MCU-s Pókember-filmekhez képest, de akár klasszikusnak is mondható, hiszen a karakter korábbi verzióit idézi meg.
Évekkel azután, hogy egy világmegmentő varázslat mellékhatásaként az MCU világában mindenki elfelejti Peter Parker létezését, a magára maradt fiatal, maszkos igazságosztó a „munkájába” veti magát. Mert ha Peterre nem is, Pókemberre minden New York-i emlékszik, és a városban bőven akad elkapnivaló bűnöző, a piti és a világrengető fajtából egyaránt. A magánéletét teljesen elhanyagoló srác azonban hamarosan szembesül azzal, hogy nem túl egészséges ez a monománia, a benne élő pók kitörni készül – pont miközben egy titokzatos elmerabló terrorizálja a várost.
A Vadonatúj nap tehát szerencsére ott folytatja Pókember történetét, ahol a Nincs hazaút abbahagyta, ez pedig egyáltalán nem volt szükségszerű, hiszen a harmadik Sony-s/MCU-s Pókember-film meglehetősen magasra tette a lécet történetmesélés és látvány szempontjából is, és talán az egyedüli olyan multiverzumos sztori volt a tucatnyi Marvel-produkció között, ami maradéktalanul élt a felkínált lehetőségekkel. A Nincs hazaút egyszerre tudott szórakoztató látványfilmként működni, feltámasztani közönségkedvenc karaktereket a még nem-MCU-s Pókember-filmekből, és méltó módon lezárni a történetüket, mindemellett pedig egy kiváló, keserédes cliffhangerrel fenntartani az érdeklődést az egyre inkább kifulladó Marvel-birodalom (legalább egy szelete) iránt.
Sokáig bizonytalan volt a folytatás, és az egyre nagyobb sztárrá avanzsáló szereplőgárda visszatérése is – a film forgatását számos alkalommal kellett eltolni, hogy Hollandnek, Zandayának és a többieknek beleférjen minden egyéb projektje az Eufóriától kezdve a Nolan-féle Odüsszeiáig – de szerencsére végül a stúdió is belátta, hogy a rajongókkal nem érdemes packázni, és amellett, hogy visszahívta a korábban megszeretett szereplőket, még nagyobb befolyást is biztosított Hollandnek a produkció kreatív részére. Ez pedig kiváló ötlet volt, hiszen Holland mindig is nagyon értette a figurát (elvileg a forgatókönyv alapjául szolgáló főbb történetelemek és konfliktusok is az ő kérésére kerültek bele a végső produkcióba), és mindig is tisztában volt azzal is, hogy Pókember csak addig érdekes, amíg Peter Parker és a környezete is az.
A Holland-Zendaya páros, valamint a szereplőgárda többi része élettel és szerethetőséggel tölti meg a papíron kissé sablonos és sokszor látott figurákat. Ugyanakkor érezhető a filmen, hogy Zendaya alig ért rá forgatni a sok egyeztetés mellett is, és M.J. karaktere emiatt kissé mintha háttérbe szorult volna. „Helyette” viszont itt van a Marvel tévésorozatokból beugró Megtorló (Jon Bernthal), aki remekül passzol Pókember mellé, annak ellenére is, hogy az ő figurája alaphelyzetben lényegesen korhatárosabb, mint a családbarát hálószövő. A két színész közötti kémia viszont tagadhatatlan, és a történetben is jól helyezik el őket, a film végére teljesen hihető módon alakul ki a két igazságosztó között valamiféle nagy testvér-kisöccs dinamika, és az sem árt, hogy a jófiú Peter mellett kontrasztként ott van a hasonlóan jószándékú, de lényegesen gátlástalanabb Frank Castle is.
Hiszen a maradéktalanul hősies, önfeláldozó hőst láttuk már ezerszer, és valamiért mégsem unjuk még – már ha a történet érzelmi része jól van felépítve, és ezzel itt semmi gond nincs. Holland kifejezetten visszafogottan, a karaktert magáénak érezve kelti életre az egyre inkább magabiztos Pókembert, és az egyre satnyuló Petert (egy interjúban még azt is elmondta, hogy lassan könnyebben megy neki a szerep kedvéért megtanult amerikai akcentus, mint a saját angolja, annyira a sajátjának érzi mostanra), kiválóan egyensúlyoz a komikum és komolyság között. Testjátéka pedig annyira egyedi és meggyőző, hogy egy percig nem merül fel az emberben, hogy ne ő lenne a maszk alatt (ami például a hasonlóan maszkos Mandalóri esetében Pedro Pascalról egyáltalán nem mondható el).
Ha már a testjátéknál tartunk, külön érdemes kiemelni a koreográfia különböző elemeit, ami annak ellenére is egyedivé és szórakoztatóan látványossá teszi a Vadonatúj napot, hogy a CGI terén nem remekel a film, és helyenként inkább tűnik animációs filmnek, mint például a Pókverzum-széria filmjei. Az elmerabló ellenlábas különböző áldozatok közötti ugrálását azonban például szinte teljesen effektus-mentesen oldotta meg a stáb, kizárólag a színészek és statiszták testjátékára alapozva, ezek a szekvenciák pedig energikusak és lényegesen kreatívabbak, mint bármilyen számítógép által generált rész. Ugyanakkor az animációs jelleghez is hozzá lehet szokni, míg a film elején még kínosan műnek hat Pókember felhőkarcolók közötti lógándozása, a végére már egészen hangulatosra és átélhetőre sikerültek ezek a részek is.
A látvány mellett a Chris McKenna és Erik Sommers forgatókönyve is hasonló színvonalúra sikerült: nem vált világot, de ez talán nem is baj. A főellenlábas személye és a hozzá köthető csavar például bőven kikövetkeztethető, de akár kellemesen meg is lepheti azokat, akik nem agyalnak rajta előre túl sokat, a szereplők motivációi azonban teljesen érthetőek, a film gondolatisága és mondanivalója is teljesen koherens és aktuális (Holland értelmezésében a valódi szocializálódástól elszokott „mai fiataloknak” akartak üzenni vele leginkább, hogy ne hagyják, hogy az online munka- és magánéleti környezet mellett se hagyják elsatnyulni az igazi kapcsolataikat), ennél többet pedig nem is igazán lehet elvárni egy Pókember-filmtől.
A készítők nem titkolt szándéka volt egy kicsit visszavinni a karaktert a gyökereihez, ezt pedig nyilvánvalóan kommunikálja a rendező Destin Daniel Cretton, hiszen a film kezdő képeinek egyike egy az egyben megidézi a talán legikonikusabb, legklasszikusabb Pókember-borítót, az Amazing Fantasy címlapját, ami annak idején bemutatta a világnak Stan Lee szuperhősét. Miután a Bosszúállók oldalán többször is megmentette a világot és az univerzumot, Pókember ezúttal ismét „csak” utcai bűnözőket fogdos, poros padlásszobában él, maga varrja a kosztümjét, magánéleti problémákkal küzd – magyarán a Marvel úgy rebootolta a franchise-t, hogy igazából senkit és semmit nem kellett lecserélnie hozzá. És bár korábban Tom Holland is azt nyilatkozta, hogy 30 felé közeledve nem bánná, ha át kellene adnia a stafétát egy következő Peter Parkernek (vagy éppen Miles Moralesnek), most már úgy van vele, hogy amíg rá van szükség, ő örömmel vállalja a szerepet. A Vadonatúj nap pedig abszolút megmutatja, hogy ha az MCU többi része nem is szuperál valami fényesen az utóbbi években, ebben a Pókemberben bizony tényleg van még szufla.
