Miért nem boldogulnak a filmesek Cathy és Heathcliff történetével? Miért van az, hogy leginkább csak közepes vagy rosszabb Üvöltő szelek-filmek készülnek? Átok ülne Emily Brontë kicsit sem romantikus történetének adaptációin vagy van valami racionális indok arra, hogy sorra elbuknak ezek a próbálkozások?
Az Üvöltő szelek-filmek hibáit, hiányosságait régi ismerősökként fogadják a könyv rajongói. A casting problémája, Cathy és Heathcliff zsigeri kapcsolódásának ábrázolási nehézségei, a szexualitás sikertelen megjelenítése szex nélkül, illetve a történet társadalmi rétegének leradírozása mind-mind jellemző rontásai az adaptációknak.
A castingolás kapcsán valószínűleg már a könyökünkön jön ki a whitewashing és a whitewashing kritikája is, de ebben az esetben a férfi főszereplő bőrszíne kikerülhetetlen, ugyanis a történet szempontjából nagyon fontos, hogy Heathcliff nem fehér. A sztori szerint Mr. Earnshaw hazavisz egy talált, bizonytalan származású gyereket, akit Heathcliffnek nevez, és két másik gyerekével (Catherine, Hindley) együtt neveli fel. Heathcliff és Cathy között erős kötődés és vonzalom alakul ki, de a családapa halálával Hindley Heathcliffet szolgává, istállófiúvá teszi, alázza, veri. Cathy a társadalmi elvárások, a saját hiúsága, ugyanakkor kiszolgáltatottsága miatt megy hozzá Lintonhoz, Heathcliff pedig rejtélyesen eltűnik, és vagyonra tesz szert, hazatértével pedig Catherine végleg belebetegszik saját döntésébe.
„Ha hússzor is földhöz csapnám, ettől még nem lennék szebb, és ő se lenne kevésbé szép. Szeretném, ha nekem is szőke lenne a hajam, a bőröm pedig fehér, ha ugyanolyan jó volna a modorom, és ugyanolyan jól öltözött, ugyanolyan gazdag lehetnék valaha, amilyen ő lesz” – hasonlítja magát Heathcliff Edgar Lintonhoz a könyvben. A férfit jelentősen formálja (ugyanakkor motiválja) kisebbségi érzése, családi háttere, későbbi társadalmi pozíciója és neveltetése is. A „lelencfiúban” rejlő indulatot és szélsőségességre való hajlamot duzzasztja az irigység, de a magmagyarázhatatlan igazságtalanságok sorozata, a reflektálatlan előítélet és az indokolatlanul cudar bánásmód is, amiben részesül. Brontë egyszerre okos és ösztönös módon tudja megragadni, hogy az emberi sors alakulása milyen sok tényezőtől függ – az ember alaptermészetétől, adottságaitól kezdve, neveltetésén és gyerekkori élményein át, egészen az akaraterejéig. A két főszereplő személyiségére rakódó rétegek, csalódásaik, döntéseik és tapasztalataik meghatározzák ugyan őket, de ezek csak amolyan „külső héjak”, a „személyiségmagjuk” változatlan marad. Cathy és Heathcliff intellektuálisan nem kapcsolódnak, a gyomruknál vannak összekötve. Azért fontos a casting, mert a gyomorból jövő érzések számítanak igazán: éhség (vágy), gyűlölet, félelem, düh.
A zsigeri kapcsolódás fontosságát látszólag sok rendező érti, és koncepciójába is beépíti, de a megvalósításnál már problémákba ütköznek. Andrea Arnold rendezésében (Üvöltő szelek, 2011) gyakorlatilag alig vannak dialógusok, ez a nonverbális film az érzékszerveinkre igyekszik hatni, mindennek textúrája, állaga van, gyakran látunk gusztustalan, borzongató vagy érzéki képeket, ami szuperül működik a film első felében. A két fiatal főhős ébredező szexualitását ügyesen fejezi ki a folyamatos maszatolás és gyurmázás: Cathy piszkos tenyeréből sajttal eteti éhenkórász pajtását, a porul járt fiú sebeiről lenyalja a vért, a lápon pedig sárban dagonyázva birkózik a két gyerek. A film második felére ezt sikerül tökéletesen varázstalanítani a két színész közti kémia teljes hiányával, önismétlő flashbackekkel és a gyermeki, illetve vadállatias képek kiirtásával. Bár ez az első Üvöltő szelek-adaptáció, amiben nem fehér színész játssza a férfi főszereplőt, mégsem lehet teljes az örömünk, mivel James Howson alkalmatlan arra, hogy megragadja a karakter esszenciáját. Mérgesen is kedves vonásaiban a kegyetlenség és keménység szikráját sem látni, indulatából hiányzik az erő.
Ebben a tekintetben Jacob Elordi egy fokkal jobb választás ugyan, a legfrissebb Üvöltő szelekben a színész jól hozza a tőle már megszokott fojtott (szexuális) feszültséget, illetve az agresszivitás elnyomó és alattomos árnyalatait (Eufória 1-2. évad), azonban túl szépfiús és fehér a szerepre, ráadásul karaktere megmarad a műfaji klisé szintjén, nem árnyalódik igazán. Papíron Fennell is szépen ülteti át Brontë forradalmi szellemiségét filmjébe: a rendezőnő minden szabályt áthágó, szabad adaptációt készített a regényből, szándékosan provokatív, történelmileg cseppet sem hű díszletben, műanyag jelmezekkel, szexszel és Charlie XCX-szel. Fennell a talajmenti érzéseket Arnoldhoz hasonlóan vérrel és sárral igyekszik megragadni, Heathcliff „szerelme” itt sem nyilvánul meg szellemi vagy intellektuális szinten, csakis a férfi erejében, akaratában és a testiség különböző formáiban mutatkozik meg. Az expresszionista színek (tűzpiros ég, tűzpiros szoknya, tűzpiros minden), a random, abszurd tárgyak (Cathy bőréről mintázott szeplős falikárpit), és az irracionális, logikátlan viselkedés (a hősnő idegességében füvet töm Heathcliff szájába) is alkalmas lehetne arra, hogy kifejezze a szövegvilág vadságát, azonban a megvalósításnál elvérzik a dolog (ahogy a rendezőnő más filmjeiben is). A színvilág természetellenes, de ez nem nyomasztó és izgalmas, sokkal inkább filterszerű. A szereplők irracionális magatartása nem meghökkentő, csak komikus. Ebben a világban minden steril és jól kivehető, még a köd is tiszta, ez pedig rettenetesen lapossá és tiktokossá teszi a sztorit. Nem az a baj, hogy van szex (annak ellenére, hogy a könyvben nincs), hanem hogy a szexualitást bridgertonos, szoftpornós montázsban tálalja a rendező. Ráadásul a két színész között egyáltalán nincs kémia, az egyetlen elfogadható intim jelenetben nem is érintkeznek egymással, itt Heathcliff lesi meg a fa tövében maszturbáló Cathyt.
A legtöbb adaptáció küzd azzal, hogyan tudná megragadni a regényben rejlő szexuális energiát a szex tényleges ábrázolása nélkül, de az is előfordul, hogy a filmes csak szimplán figyelmen kívül hagyja a kihívást, ami a nyersanyag természetéből egyértelműen adódik. Míg Fennell a szexuális feszültséggel teljesen átitatódott alapanyagból minden érzékiséget kiirtott olcsó és közepes intim jeleneteivel (még úgy is, hogy a regény végtelen rétegei közül csak a vágy természetére fókuszált), Coky Giedroyc 2009-es kétrészes sorozatában már inkább a beteljesületlen szerelem van a középpontban, a meg nem élt szenvedély kiábrázolására a rendező a mozdulatlanság eszközét használja. Az első csókjelenetben Cathy (Charlotte Riley) és Heathcliff (Tom Hardy) szinte meg se rezzen, annyira óvatosak, nehogy a másik egyetlen mozdulatukra hirtelen eltűnjön, mint az álom.
Peter Kosminsky 1992-es darabjában Cathy és Heathcliff titkos szeretők fiatalkorukban, ez a vadregényes romantikus film elég elrugaszkodott értelmezése a szövegnek. Kosminsky a szabadságvágy érzésére fókuszál a természeti képek használatával, a hideg színek és elmosódó képek itt inkább éteri, nem pedig vészjósló érzetet keltenek. Miközben nagyon sok szó szerinti idézetet kapunk a könyvből, és Kosminsky egészen szabályosan követi Brontë cselekményét, a filmkészítési folyamatban éppen a lényeget sikerült elveszíteni: a klasszikus és letisztult filmnyelv nem teszi lehetővé, hogy kibontsa a két főszereplőben lejátszódó folyamatokat. Bár a cselekmény szerint itt is minden elpusztul Cathy és Heathcliff körül (velük együtt) a film alapján nem nagyon lehet megérteni, hogy miért. Nem látjuk, ahogy Cathy egyre gyengébbé (hazugabbá) és betegebbé, Heathcliff pedig egyre kegyetlenebbé és megátalkodottabbá válik.
Az emberi természet gyarlóságáról Robert Fuest 1970-es adaptációjának már több mondanivalója van, és fel is villant néhányat Brontë kérdéseiből: a bennünk rejlő rosszaság mitől válik megfékezhetetlenné? Milyen pusztítást tud végezni a generációkon átívelő bántás? Mennyi része van az ember akaratának és mennyi a körülményeinek abban, ha saját maga és mások életét is földi pokollá teszi? A színészek izgalmas és profi játéka remekül fejezi ki a karakterekben lezajló változást, bizonyos pontokon pedig a változás lehetetlenségét is. Ez az egyetlen értelmezés, amiben már a fiatal Cathy-t is egyfajta zavartság és instabilitás jellemzi, ami csak fokozódik betegségével. Az ifjú Heathcliff szenvedélyes és vad természetébe itt némi gyengédség is vegyül. Az erdőszéli intim jelenetben Cathy teljesen átadja magát a férfi szeszélyeinek, aki kiszámíthatatlanul vált lágyból dühös, szinte erőszakos mozdulatokra. Azt is izgalmas látni, ahogy Heathcliff visszatérésével a karaktert alapvetően átható harag és durvaság szofisztikáltabb, simulékonyabb formát ölt, bárdolatlan nyersességét rókaszerű vonásai fedik el. Az adaptáció a castingból származó összes előnye ellenére is eléggé korlátolt értelmezési lehetőséget nyújt, ugyanis (ahogy a legtöbb adaptáció) teljesen figyelmen kívül hagyja „a társadalmit” – ez az aspektus nemcsak a Cathy-t és Heathcliffet idővel szétválasztó szakadék (tanultság, illem, öltözködési/tisztálkodási szokások és lehetőségek) szempontjából érdekes, hanem Hindley és Lintonék karakterének megértéséhez is hozzásegít. Ugyan a filmesek nagy hangsúlyt fektetnek Hindley kegyetlenségének, illetve nemtelenségének ábrázolására, sokszor elmulasztják kibontani ennek okait.
Hindley Heathcliff érkezésekor már elég idős ahhoz, hogy az örökségét és a család jóhírét féltse. A társadalmi elvárások súlyát (ekkor) sokkal inkább érzékeli, mint Cathy. A család szégyene, hogy egy nem fehér lelencfiút a sajátjaként nevel fel az apja, ezt talán csak Andrea Arnold érzékelteti hangsúlyosan adaptációjában – az iskolában az a pletyka terjed el, hogy Heathcliff Earnshaw gyereke, akit a szeretőjétől hozott el Liverpoolból. Arnold még emberi vonásokat is csempész Hindley-be, a könyvet követve egyértelművé teszi, hogy a férfi szereti és a tenyerén hordozza a feleségét. Hindley sorsa éppen a nő iránt érzett kivételes rajongása, illetve a család elszigeteltsége miatt elkerülhetetlen. Sajnos a filmek jelentős hányada elmulasztja Hindley szimpatikusabb oldalát megmutatni, emiatt nem is annyira érthető, hogyan változik meg ilyen drasztikusan Cathy és Heathcliff helyzete a férfi feleségének halála után. Hindley a veszteség miatt erőszakosabbá válik, szenvedélybetegsége miatt pedig még inkább a társadalom peremére szorítja Szelesdomb lakóit. Az elszigeteltség fullasztó tapasztalata áthatja a könyvet, az formálja (romlasztja) a karaktereket. Részben ez az oka annak, hogy Cathy egzisztenciális biztonságért és pénzért házasodik, és egy teljesen másfajta elszigeteltség miatt nem tud semmit Isabella Linton (Edgar Linton testvére) se a férfiakról, se saját magáról, se úgy általában a világról.
Isabellát Hindley-hez hasonlóan egydimenziós karakterként, buta és ártatlan bugrisként ábrázolja a legtöbb film – az alkotók általában nem is akarják megindokolni, hogy miért szökik meg egy úrinő egy olyan férfival, akit nem ismer. Emerald Fennellnek és William Wylernek (1939-es Üvöltő szelek) van csak fantáziadús képe Isabella Linton karakteréről: Emerald Fennell kötődési zavarokkal és elhagyatottságtól/egyedülléttől való félelemmel magyarázza Isabella szökését. A lány kényszeres gyűjtögetése (egy szoba tele masnikkal) csak az egyik tünete betegségének, később az is kiderül, hogy élvezi a kegyetlen bánásmódot és a kiszolgáltatott állat szerepét (kutya). A póráz használata Heathclifféknél nem korlátozódik a szexre, Isabella kezeletlen baja miatt a padlón, láncon érzi otthonosan magát. (Egyébként ez egy újabb egészen fantáziadús ötlete Fennellnek, amit szörnyen didaktikusan és ügyetlenül valósít meg). Wyler értelmezésében Ms. Linton egy nőiesedő, de a szárnyait bontogatni nem tudó lány, akinek a magányosságát Heathcliff azonnal látja és ki is használja. Több jelenet is megerősíti, hogy Isabella irracionális döntését egy nővé válási és kitörési kísérletként kell érteni – az egyik jelenetben például a fésülködőasztalánál nézi magát hosszan, a tükörképe szinte megszólal: „elég vonzó vagyok?”
Az elszigeteltség érzését ez az 1939-es adaptáció csak a film első pár percében tudja megragadni (de akkor nagyon hatásosan) – egy borzasztó hóviharban vagyunk, minden formátlan, sötét és rémisztő. A kerettörténet szerint Szelesdombra érkező bérlő a halálosan veszélyes viharból kikeveredve egy idegen, koromfekete, barátságtalan házban találkozik Catherine Earnshaw szellemével. Sajnálatos módon csak nagyon rövid időre vérfagyasztó a történet, az 1993-as adaptációhoz hasonlóan ez a változat is egy kifejezetten romantikus, mondhatni tündérmesei értelmezése Brontë regényének. Wyler filmjét azért nem lehet az alapanyag félreértésével vádolni, mert nem is igyekszik érteni az írónő világát és karaktereit (ez vonatkozik Fennell filmjére is): ez akkor válik igazán egyértelművé, amikor Cathy és Heathcliff hercegként és hercegnőként „szépen” játszanak az egyik jelenetben. A szépelgés szinte végig jelen van, cukrossá téve ezt a kicsit sem cukros történetet. Akkor a leginkább feltűnő, hogy Wyler mennyire eltorzítja Brontë karaktereit, amikor a könyv fontos cselekményelemeit muszáj megtartani a filmben is, így két kis rendezett úrigyerek csinál (tőlük egyértelműen idegen) rosszaságokat, vakmerő dolgokat. Cathy karakterét sikerült tökéletesen kiüresíteni: egy anyáskodó, ugyanakkor naiv nőalakot látunk, ártatlan bambi szemekkel. A könyvbeli Cathy így meséli az álmát, amiben a menyországba kerül: „úgy éreztem, nem lenne igazi otthonom az ég. Megszakadt belé a szívem, úgy sírtam, hogy visszatérhessek a földre, s ezért annyira megharagudtak rám az angyalok, hogy lelöktek a puszta közepébe, épp Szelesdombnál, mire én örömkönnyek között ébredtem”. A mennyországból elvágyódó Cathy Wyler filmjében egy földreszállt angyalnak tűnik: Lintonéknál vendégeskedik, ahol szép, finom ruhákba öltöztetik, megjelenésében nincs semmi furcsa, nem változik át igazán. Egyik adaptáció sem vállalkozik arra, hogy lebuktassa az „álruhás” Catherine-t: pedig képi eszközökkel okosan lehetne megmutatni a lány természete és habosbabos „jelmeze” közti feszültséget, azt, ahogy egyszerre belesimul Lintonné szerepébe, ugyanakkor egy rossz gyerek marad.
Cathy meghasonlott állapotát a 2009-es adaptációban a lány bénultságba hajló fegyelmezettségének, illetve megzabolázhatatlan indulatának váltakozásával érzékelteti a rendező. Heathcliff érkezésekor például kitörő örömében a férfi nyakába ugrik és össze-vissza csókolgatja mindenhol – egy szemrebbenésnyit sem gondolkozik azon, hogy az indulatát megfékezze. A rendező finom kis gesztusokkal mutatja meg Cathy belső világának (amit a külső világban Szelesdomb jelenít meg) nyomait Lintonék világában is: a Linton-esküvőn például dísznövények helyett apró mezei virágok vannak. Ahogy Cathy egyszerre konok, mégis könnyed és szenvedélyes természetét szépen adja vissza Charlotte Riley játéka, úgy Tom Hardy (egy újabb sármos fehér férfi) is nagyon alkalmas arra, hogy egy büszke, arrogáns és érdes karaktert hozzon – ezt gazdagítják a gunyoros, csibész jegyek, amik szinte túlzottan kedélyessé teszik a Tom Hardy-féle Heathcliffet. Míg Fuest (1970) és Fennell (2026) is inkább „hamu alatt lapul a tűz” típusú, bujkáló, kiszámíthatatlan indulatot vízionál, Giedroyc filmjében Heathcliff folyton vibráló és szikrázó parázs. A sorozat a drámaibb, katartikus pontokon már nem tud olyan jól működni, mint az apró gesztusok szintjén. Azért mindenképpen plusz pont jár ennek a 2009-es tévés adaptációnak, hogy a legtöbb filmmel ellentétben nemcsak Cathy haláláig követi a történteket, hanem az utána következő generáció életét és az ott bekövetkezett károkat is megmutatja (ez a könyv nagyobbik fele), így nem „ugorja át” Brontë komplex családi viszonyrendszerekről, öröklődésről és társadalmi osztályokról szóló (pl. vagyon és származás szerinti társadalmi pozíció eltérései) elemzését.
Nem az, amit akartunk, de az, amire vágytunk – Emerald Fennell: Wuthering Heights / Üvöltő szelek
Emerald Fennell grandiózus és fülledt adaptációjának ugyan szinte semmi köze Emily Brontë regényéhez, ennek ellenére mégis egészen magával ragadó alkotás.
De még ez a verzió is inkább egy újabb szerelmi dráma a mindent elpusztító szenvedélyről, mintsem egy sűrű elemzés az egyén átláthatatlan motivációiról, félelmeiről és vágyairól. Ezek a filmek (szándékosan vagy nem szándékosan) nem szeretnének semmit sem mondani arról, hogy milyen irigység és megvetés dolgozik a különböző osztályok között, illetve, hogy a társadalom elvárásai hogyan fullasztják és betegítik meg az embereket. Persze érthető, hiszen ez elég lehangoló téma – csak akkor nem egy olyan regényt kell megfilmesíteni, ami nagy részben éppen erről szól.
