[Cannes 2025] Úgy tűnik, Kirill Szerebrennyikov az ellentmondásos figurákhoz vonzódik a legjobban: Csajkovszkij és neje, Limonov, a hibbant költő, és Viktor Coj, a rocklegenda után kameráját az auschwitzi haláltábor orvosa, Josef Mengele felé fordítja az idei fesztivál leghideglelősebb filmjében.
A tavalyi, igen csapongó, rossz döntésekkel tarkított, a főversenyben helyet kapott Limonov fiaskója után a Josef Mengele eltűnése versenyen kívül, mindössze a Cannes Premières szekcióban mutatkozhatott be, pedig sokkal jobb annál. Sőt, az idei versenyből is magasan kiemelkedne. Pláne, hogy ez a rendező első német nyelvű filmje (haza Oroszországba érthető módon nem térhet, de valószínűleg nem is akar, így különféle európai koprodukciókban kényszerül dolgozni).
Kerettörténettel indul a film: orvostanhallgatók vizsgálják Mengele koponyáját egy brazil egyetemen. Nem véletlen, hogy Szerebrennyikov ennyit időzik a csontok felett: a német orvos különleges eljárást dolgozott ki, hogy minél hatékonyabban leválassza a húst a csontvázról, hogy kifejezetten utóbbit tanulmányozhassa. Persze, nem csak csontvázakkal foglalkozott, hanem érdekelték az ikrek, a púposok, a csököttek és a többi „anomália” is: az élet és halál titkát akarta megfejteni és az árja fajelmélet szolgálatába állítani. Alkimista volt, akit nem az arany, hanem a vér misztériuma bűvölt el. Nem páciensei voltak, hanem példányai. Bizarr és halálos kísérleteiért istenigazából soha nem vonták felelősségre, sem Nürnbergbe, sem Izraelbe nem vitték el bíróság elé, életét különféle dél-amerikai országokban töltötte, amíg meg nem könyörült rajta az a halál, amelynek ő volt az egyik legkönyörületlenebb képviselője – és angyala.
A hippokratészi esküjéről semmit sem tudunk, a Josef Mengele eltűnése egyből az 50-es években indít. Németországi, argentínai és brazil idősíkok váltakoznak, első blikkre logika nélkül, de hamar érthetővé válik a forgatókönyvet Olivier Guez nemfikciós könyve alapján jegyző Szerebrennyikov döntése: ugyanígy kergethette a Moszad is az álneveket használó halálorvost Dél-Amerikában, mint mi most az időben. Időnként meg-megáll, megtudunk róla és „hitvallásáról” ezt-azt, mielőtt tovasuhan a történelem ködébe. És a vége felé szépen összeáll egyfajta puzzle. Nem biztos, hogy ez az egyetlen érvényes kirakósváltozat, de lenyűgöző pontossággal mutatja meg a 20. század egyik legszörnyűbb emberének a személyiségét. Nem elborzasztani akar a film, s még csak nem is vádirat: érdekes, tanulmányozása érdemes mintapéldány lesz Mengele maga is, akit boncolgathatunk kicsit, hümmöghetünk, miközben mi is kicsit Mengelékké válunk, hiszen kíváncsiságunk fontosabb a specimen életénél.
Addig van könnyű dolgunk, amíg a viselt dolgairól csak utalásokból, gesztusokból értesülünk, amíg habzó szájjal védi magát, magyarázkodik, dühöng, fajelméleti fixa ideákat köpköd. Aztán végre megtörténik valamiféle szembesítés: saját elidegenedett fia, Rolf vonja felelősségre hadbíróság híján, és az addig markánsan fekete-fehér, szélesvásznú képek színes, amatőr super 8-ra váltanak, és kapunk egy kis vizuális betekintést is abba a munkába, amit Mengele, Nyiszli és a többiek végeztek a haláltáborban. Igen, gyomorforgató. Igen, muszáj volt ezzel megszakítani a filmet. Igen, ez a szembesítés, amit 1979 óta már csak egy koponya előtt lehet felolvasni, de akkor is fel kell, és nem is egyszer. A vetítés után hosszan kísértenek még a látottak, pedig a koncentrációs táborok képeiből viszonylag keveset kapunk, hamar visszatérünk a hetvenes évekbe.
Vannak még hátborzongató dolgok a filmben: az egyik annak a volt SS-tisztekből álló hálózatnak a működése, akik Mengelét is segítették újabb és újabb otthonra lelni, amikor a izraeli kopók közelsége vagy az árulás lehetősége fenyegetővé vált (Eichmannak pl. nem sikerült meglógnia). A hév, amivel továbbéltetik Hitler hagyatékát, káprázatos, ugyanakkor hideglelős: mindenhol ott vannak, és nem ismerik el a vereséget, aktívan vágyakoznak egy olyan világ iránt, amilyen aztán szerencsére csak disztópikus alkotásokban (Az ember a Fellegvárban vagy a Wolfenstein videójátékok) valósult meg.
Vladiszlav Opeljanc operatőr minden beállítása patinás, kontrasztos, a legnagyobbakat idézi, hihetetlen eleganciával emeli el a történetet; a címszerepet alakító August Diehl elképesztő színészi skálát mozgósít a visszafogott-titokzatos tudóstól a kontrollvesztett náciig. Akik nagyon figyelnek, elcsíphetik Hajduk Károlyt Nyiszli szerepében, de nála is nagyobb szerepet kap Láng Annamária, aki anyanyelvét is használhatja a Mengelét egy ideig vendégül látó argentínai magyar család tagjaként, férjét pedig Tilo Werner alakítja. Nem véletlen, hogy pont magyarok: Mengele egyik kirohanásából azt is megtudjuk, hogy mit adtunk úgy kollektíve, nemzetként a világnak. Spoiler: keveset. Mengele viszont csak elvenni volt képes, bármennyire is hitte az ellenkezőjét a végsőkig.
