Nem volt egyszerű James Gunn feladata az új Supermannel, hiszen nemcsak egy újabb DC-univerzumot kellett megalapoznia, miután a Snyderverse meglehetősen hamar kifulladt, hanem úgy általában az egyre inkább lanyhuló szuperhősfilm-zsánerbe kellett új életet lehelnie. A Superman azonban lazán megfelel az elvárásoknak: szórakoztató, kreatív és helyenként lélekemelő – pont, amilyennek lennie kell.
Gunn eddig is a leginkább „trendszetter” alkotó volt a képregényfilmes piacon. Először a Galaxis őrzőivel mutatta meg, hogy alig ismert, elborult karaktereket is képes a fősodorba katapultálni, legyen szó egy beszélő fáról vagy akár egy mordályos mosómedvéről. Az első Galaxis őrzői ráadásul esztétikájában is jócskán rajta hagyta a nyomát nemcsak a szuperhősfilmeken, de úgy általában a popcorn-mozik képi és zenei megvalósításán: a megjelenése után éveken keresztül próbálta mindenki majmolni a zseniális zeneválasztását, de a hirtelen felbukkanó, színes, óriási feliratokat is ennek a filmnek köszönhetjük. Gunn pedig a Marvel elhagyása után sem tétlenkedett, először megmutatta, hogy az Öngyilkos osztagból is ki lehet hozni egy fergetegesen szórakoztató filmet, sőt, még egy ott szereplő, alig ismert mellékkarakterről, a Békeharcosról is lehet élvezetes sorozatot készíteni.
Egy új szuperhősös univerzum elindítása azonban talán még neki is szintlépés volt, és bár nem volt nyilvánvaló, hogy az eddig főleg obskúrus antihősöket vászonra vivő Gunn boldogulni fog-e egy annyira ismert, szeretett, és annyiszor megregélt hőssel, mint Superman, de szerencsére pont olyan könnyen ment ez neki, mint az összes eddigi képregényes próbálkozása. Az pedig külön megsüvegelendő, hogy a Superman teljesen másképp jó, mint a Galaxis őrzői, az Öngyilkos osztag vagy a Békeharcos (Peacemaker), a humora továbbra is nagyon gunni, de minden más téren is bőséggel helytáll, és kiváló helyekről inspirálódik.
Olvadt, átlátszó fém – Zack Snyder: Man of Steel / Az acélember
Míg Superman a képregények oldalain megannyi elképesztően elrugaszkodott sci-fi-kaland hőse, addig a vásznon és a képernyőkön feltűnő köpenyes igazságosztó inkább a prózai, hétköznapokat megbolygató bűnök földhözragadt szituációiban mentette a menthetőt. Zack Snyder azonban Az acélemberrel mindennek búcsút int.
Eredettörténettel senkit nem fáraszt a film, azt már unalomig ismerjük, hanem rögtön a közepébe csap a sztori: Superman (David Corenswet) épp elszenvedte első vereségét, úgyhogy kénytelen visszavonulót fújni, és regenerálódni a sarkkörön megbúvó Magány erődjében. Egyúttal rögtön megismerjük Kriptót is, aki egy meglepően aranyosra és életszerűre animált szuperkutya, egy hozzáillő piros köpennyel a hátán. De az antagonista felbukkanására sem kell sokat várni, Lex Luthor (Nicholas Hoult) már ereje teljében van, és metahumán hadseregével képes felvenni a harcot a kriptoni bevándorló ellen – egyik maszkos teremtménye az, aki bőven megszorongatja az Acélembert. Közben pedig két fiktív, de érezhetően közel-keleti ország konfliktusa is borzolja kedélyeket, de a legfőképpen az, hogy Superman, mindenféle nemzetközi egyezményt megszegve, önhatalmúlag beleavatkozik ebbe a konfliktusba. És itt jön képbe Lois Lane (Rachel Brosnahan), aki már egy ideje Clark Kent barátnője és tisztában van Superman kilétével is, így pedig valódi újságíróként egy interjú keretében keményen a sarokba szorítja a minden politikai kérdést sutba dobó és leegyszerűsítő Supermant. Közben felbukkan az (egyelőre még nem ezen a néven futó) Igazság Ligája kezdetleges változata, a Zöld Lámpás (az örök Gunn-kedvenc Nathan Fillion), Sólyomlány (a legutóbbi Last of Us-évadbéli szerepe után itt is remek Isabela Merced) és a helyi Tony Stark, Mr. Terrific (Edi Gathegi), akik esetenként maguk is kisegítik az Acélembert a rendszeressé váló világmegmentések során.
Mindez nagyjából félóra alatt le is zajlik, és ebben van Gunn filmjének legnagyobb ereje: egyáltalán nem nézi hülyének a nézőjét, nem rágja a szánkba az erdettörténeteket, vagy a szereplők közötti viszonyokat, hanem nyaktörő sebességgel vázol fel minden lényegeset. Érezhető, hogy Gunn hamar túl akar lenni minden olyan kérdésen, amire már úgyis tudjuk a választ, hogy ténylegesen elkezdődhessen valami új is – ebből pedig akad bőven. Kezdve azzal, hogy Superman kriptoni szülei itt korántsem olyan filantrópok, mint az eddigi inkarnációk során (ez a szál nagyon emlékeztetheti a műfaj rajongóit a Legyőzhetetlen első szezonos csavarára), a Daily Planet újságíróinak bőven haszna is lesz a film története során, de van itt még dimenziók közötti portál, a testét bármilyen anyaggá átváltoztatni képes lény (Anthony Carrigan), Lex Luthor számos exabrátnője, pixeles protonfolyó, majmokból álló trollhadsereg és számos egyéb gunni őrültség.
Ebben a kreativitás-túltengésben viszont soha nem felejti el a Superman, hogy miről is kell szólnia, Corenswet címszereplője végig szimpatikus, és még naivabb vagy éppen hiúbb pillanataiban is karizmatikus és szerethető, esendően emberi és emberfelettien hősies. Némi hiányérzet talán a hétköznapi alteregója kapcsán támadhat bennünk, Clark Kent alig szerepel a filmben természetes, metropoliszi közegében, és egy ponton mintha a kollégái is teljesen megfeledkeznének a létezéséről (Loist leszámítva). A szüleivel való kapcsolatát viszont előtörténet nélkül is remekül bemutatja a film: Kent mama (Neva Howell) és főleg Kent papa (Pruitt Taylor Vince) rövid szerepeik ellenére meg tudják erősíteni a film érzelmi töltetét és tanulságát.
A humor és a történet erőssége mellett a látványvilág is lenyűgöző, és külön öröm, hogy minden városromboló harcjelenet (mert azért ezen a téren nem tudott, talán nem is akart nagyban különbözni a Snyder-féle vonulattól, maximum annyiban, hogy minden összeomló toronyház kapcsán elmondja valaki, hogy éppen üres volt, és nem halt meg senki, csak néhány bámészkodó szenvedett könnyebb testi sérüléseket) követhető és az átlagosnál kreatívabb, Superman repülései pedig külön élvezetesek. Zenei téren is teljesen kellemesen elmuzsikál a Superman, az 1978-as verzió klasszikus zenéje adja a főmotívumot, bár amikor John Murphy filmezénje magára marad, már jóval közepesebb a végeredmény, és akadnak olyan jelenetek is, ahol fölöslegesen túlzenélt a film.
Mindent összevetve bőven megéri a mozijegy árát a Superman: egy unalmas pillanata sincs, megfelelő tisztelettel közelít főhőséhez, és kellő kreativitással keveri az újat a régivel. Kezdésnek kivaló, és bőven felvonultat olyan szereplőket (pl. Milly Alcock épp hogy cameózó Supergirlje), akikre ezután is kíváncsiak lehetünk, James Gunn pedig újfent bizonyítja, hogy érdemes őt hívni, amikor egy rizikós képregényes projektről van szó.
