A Megszállottság a szerelmi történet és a horror összeházasításának legújabb mintapéldánya, ami nem csak a párkapcsolatok visszásságait boncolja darabokra, hanem az ego birtoklásáért harcba szálló ösztönén és felettes én örökös konfliktusának démoni vetületeit is véresen kidomborítja.

A Megszállottság nyitójelenete akár egy romkomé is lehetne: Bear (Michael Johnston) és jóbarátja, Ian (Cooper Tomlinson) az estére készülve éppen egy szerelmi vallomás kínos főpróbáját tartják egy helyi étteremben. A következő képsorokban hősszerelmesünk azonban már arra ér haza, hogy fekete macskája a nyugtatóiból lakmározott. Ennek a két minőségnek a demonstrálásával a film mintegy le is fekteti a szüzsé alapjait: a kínos-nevetséges párkapcsolati betétek és a hol abszurd, hol brutális horrormozzanatok egyvelege határozza meg a hangulatot.

Bear az estére készülve egy közeli ajándékboltban keresne valami virágfélét, amikor az egyik polcon megpillant egy furcsa talizmánt, ami a csomagolás szerint az ember bárminemű óhaját-sóhaját valóra váltja. Osgood Perkins A majom című horrorkomédiájában egy hasonszőrű szituációban engedi szabadjára a megátalkodott gonoszt: ott egy régiségkeredeskés felhúzható majmocskája kezd ordenáré mészárlásba. A kívánságpálcika persze máshogyan működik, a kereskedés nem árul zsákbamacskát, az eladó meg még hozzá is teszi, utólagos reklamációt nem fogadnak, mindenki magára vessen. A nyámnyila fiú aztán az egész kvízestet végigparázza, görcsösen keresi az alkalmat, hogy kiszemeltjével, Nikkivel (Inde Navarrette) végre kettesben maradhasson, amit a nagypofájú Ian és a baráti társaság negyedik tagja, a hősünk iránt lágy érzelmeket tápláló Sarah (Megan Lawless) egyszerre nehezítenek meg. Bear helyzetkihasználása a béka segge alatt, ahányszor a tárgyra térne, csak mekegés-makogás lesz belőle, így végső elkeseredettségében kettétöri a pálcát és azt kívánja, úgy szeresse őt Nikki, mint senki mást a világon.

A Megszállottságban gonosz vérontó démon helyett mintha a sors undok fintora szórakozna az emberekkel, s teszi mindezt azután, hogy előbb jól megmártózott az illető pszichéjében. Ahhoz ugyanis, hogy kiszemeltjét rendesen megleckéztesse, ismernie kell annak legapróbb rezdülését is. Olyasmi felállás ez, mint a Stalker Zónájának földöntúli szobája, ami ugyanúgy az ember legbelsőbb, legféltettebb vágyaira van kihegyezve. Csak míg Tarkovszkij hőseit a megingások ellenére is kellő mennyiségú bölcseséggel ruházta fel – ti. felismerték, jobb nem mindig belépni lelkünk eme helyiségébe – a '99-es születésű horrorrajongó Curry Barker már nem bánik ennyire kesztyűs kézzel szereplőivel. Bear karakterén keresztül a rendező önfeledten figurázza ki a 20-as, 30-as korosztály cselekvésképtelen szerelemvadászait, akik a halogatás oltárán áldozva újból és újból elbuknak kapcsolódásra tett kísérleteikben, miközben a kudarcélményeknek köszönhetően szép lassan felemészti őket az öngyűlölet.

Üdítő olyan horrorfilmet nézni, aminek karakterei birtokában vannak az alapvető logikai ismereteknek (de még motorikus funkcióik is rendben vannak) és sem egymást, sem a nézőt nem nézik hülyének. Bear-nek (akár A mackó gyakorlott szorongó főhőse is eszünkbe juthat a névről) már idejekorán leesik, hogy az ócska bóvlinak nézett pálcika valójában nagyhatalmú mágikus tárgy, amit nem árt komolyan venni. Nikki pálfordulása előtt is értetlenül áll –  mégis, honnan jön ez a hirtelen vonzalom? –, csakhogy a fiú önzésének, illetve hamis projekcióinak következtében nem is olyan nehéz belekényelmesednie ebbe az új valóságba. Bear pontosan tudja, hogy a lány egyre furcsább viselkedése (az éjszakánkénti bámulásoktól kezdve az elpuszult macska szendvicsbe készítésén át egészen a majdani gyilkosságokig) nem magyarázható drog- vagy gyászkezelési problémákkal, ahogyan azt újdonsült kedvese állítja. Önhazugsága azonban felülkerekedik rajta, nem csak a lányhoz, de a magának kijáró szeretet érzéséhez is egyre kényszeresebben kezd ragaszkodni.

A tépett sorsú pár bukástörténetét az alkotók egy sor digitális zoomal támogatták meg. A film tele van kitartott variókkal, melyek mindig a kettős egy-egy statikusan álló vagy ülő tagjára fókuszálnak. Régen láthattunk horrort ennyi közelivel és szekonddal dolgozni, sokszor tényleg olyan a film, mint ha valami creepy fotóalbumot nézegetnénk. Ez a módszer azonban a túlhasználtsága ellenére se válik kliséssé, az egyre elborultabb lelkiállapotokról tanúskodó arcok, tekintetek és rezdülések kellő értelmezési lehetőséget nyújtanak a nézőnek. A fiatal színészek pedig remekelnek az egyedi feltételekre szabott feladatban, főleg a fiúba megszállottan beleszerelmesedő, mindössze 25 esztendős Inde Navarrette, aki ugyanolyan könnyedséggel hozza az egyik pillanatban még bájosan etyepetyélő lánykát, mint a fél perccel később alvás helyett már inkább mániákusan tekergő őrültet.

Curry Barker filmje bár már következetességéből is fakadóan néha a kiszámíthatóság csapdájába esik (egy-egy fordulat már jóval annak bekövetkezte előtt lelepleződik), végig fenntartja a figyelmet. Ebbe pedig az olyan kezdőfilmes hangsúlytévesztések se tudnak belerondítani, mint egy-egy túl hosszúra szabott jelenet. A Megszállottság egyedisége azonban mégiscsak abban rejlik, hogy az igazi horror messze nem merül ki a nyomasztó hangulatban vagy brutalitásban, helyette azokra a pszichológiai eltorzulásokra irányítja figyelmünket, amelyekkel a szereplők együttélni kényszerülnek. Ami még ennél is nagyobb teljesítmény, hogy Bear, ez a zavart lelkű fiatal, visszásságai ellenére is szerethető marad és a számtalanadik égbe kiáltó rossz döntés után is együtt tudunk, sőt, akarunk is vele érezni.

A 26 éves író-rendező filmje a toxikus párkapcsolati dinamikáktól a káros kivetítésekig számos mindennapi életünket meghatározó témát beemel, miközben amellett teszi le voksát, az igazi veszély soha nem a sötétben, mint inkább pszichénkben leselkedik ránk. Bár a nemzetközi kritika hajlamos félévente horrorpápának kikiáltani egy-egy ígéretesebb filmest, ha Curry Barker ezen a nívón tudja folytatni, a zsáner konklávéjának újabb esélyessel kell számolnia.