Kritika | Matteo Garrone: Dogman - Kutyák királya Kritika | Matteo Garrone: Dogman - Kutyák királya

Ugatni nem akart, harapni nem tudott

Matteo Garrone: Dogman - Kutyák királya

ÉRTÉKELD A FILMET!
Dogman - Kutyák királya
Matteo Garrone
2018
Dogman - Kutyák királya

Dogman - Kutyák királya

Adatlap Filmadatlap Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint: 9 10 1

9

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Matteo Garrone a Gomorra óta nem alkotott ennyire tűpontos szociodrámát.

A filmszakma, a kritikusok és a fesztiválok nézőközönsége is megjegyezte Matteo Garrone nevét, hiszen 2008-as Gomorra című filmjével beírta magát a klasszikusok közé: olyan mázmentesen mutatta be a maffia által uralt Nápoly és környéke mindennapjait, hogy egyesek A keresztapa mellett a legjobb gengszterfilmként kezdték el emlegetni, mások pedig az olasz neorealizmus legszebb hagyományainak feléledését látták benne. Az azóta eltelt években Garrone készített nemzetközi gyártású, sztárokkal telepakolt, nagy volumenű fantasy-horrort (Szörnyű mesék / Tale of Tales, 2015), de járt a „félvalóságban” is és 2012-ben megrendezte „a média hatása a társadalomra” című dolgozatát, a Realityt. A Dogmanben pedig újra az egyszerű emberek mindennapi, de extrém sorsa kezdte el érdekelni. Hogyan válik egy egyszerű ember gyilkossá? S hogyan válhat ez annyira érdektelenné valaki környezetében, hogy észre sem veszik az emberek, ha egy hullával a vállán üvölt az utcán? De az is lehet, hogy az a hulla sem érdekel senkit... –  ilyen kafkai kérdésekben merülhetett el Garrone új filmjének papírra vetése során.

A tenger partján fekvő szegény olasz kisváros lakótelepe akár a dzsungel is lehetne: itt is szinte mindenki csak az erőből ért. Akinek nincs ereje, az a tápláléklánc legalján tétovázik, a dominánsak jóindulatán múlik a léte. Ilyen a lágyszívű, nyurga alkatú főhősünk, Marcello is, akit habár magáénak tekint a közösség, úgy kezelik, mint egy szórakoztató együgyűt. Marcello elvált, de kislányával szerető kapcsolatot ápol, egy szerény kutyaszalont működtet, igyekszik csendben végezni a dolgát, viszont a korrumpálódás elkerülhetetlen, egyenesen törvényszerű ebben a szegénységnek kiszolgáltatott létben. Ahhoz, hogy lánya kedvenc tevékenységét, a sok pénzbe kerülő búvárkodást finanszírozni tudja, pult alatt kokaint kell árulnia.

Egy aprócska kokótranzakció kapcsán kerül összetűzésbe a közösség fekete bárányával, a szerfüggő, agresszív izomemberrel, Simonéval, aki a végletekig kihasználja őt: fenyegetőzve ráveszi, hogy nyújtsa át neki cégének kulcsát, és hagyja, hogy lyukat fúrjon a vékony falon át a szomszéd üzletbe, ahonnan kilophatja az ott tartott pénzt, s megígéri, hogy utána becsületesen elosztják. A rendőrség nem sokat téblábol másnap: Marcellót tartóztatják le, aki elutasítja a vádalkut, nem köpi be Simonét, leüli helyette az egy év börtönt. Szabadulása és hazatérése után szembesül a közösség mély megvetésével és terrorjával, amit tetéz, hogy Simonénak esze ágában sincs átnyújtani a szajré őt megillető részét.

És itt indul be Matteo Garrone egyedi bosszúnarratívája, amely természetesen vérbe torkollik, de antitézise minden hasonszőrű glorifikált (értsd hollywoodi) történetívvel. Nem felemelő, hanem szánalmas: nem látni az igazságtétel és feloldozás lehetőségét, tudnivaló, hogy ebből a helyzetből nincs kiút, de ezt csak a néző látja és tudja – valahogy így nézne ki az is, ha mi, egyszerű halandóként indítanánk bosszúhadjáratot kilátástalanságunkban (láttuk ennek egyik variációját már az Összeomlásban). A naiv Marcello fejében és cselekedetiben eltökélt, de mi azt vergődésként éljük meg, s ettől a feszültségtől torokszorító végigülni a Dogman két óráját.

Ehhez mindenképpen tökéletes castingra volt szükség. Az alfahím Simonét alakító Edoardo Pesce és a bétahím Marcellót megformáló Marcello Fonte egyszerre mélyen drámai és tragikomikus felhangokat megütő játékára alapoz a film. A kettejük sorsát gúzsba kötő közeg ábrázolását pedig szintén mesterien oldották meg az alkotók: a kopott színvilágú környezet terei úgy kerülnek a vászonra, hogy azok mindig a bezártság érzetét keltsék – szűk, sötét utcákon és belső terekben látjuk a szereplőket –, s hiába a totálok, a tenger körbeöleli és lezárja a látóhatárt. Ez a világ egyik égtáj felé sem hagyható el, de nem is lenne hová menniük a szereplőknek.

A Dogmanban Garrone újra saját hazájának realitásában találta meg a remekműhöz szükséges alapanyagot, így méltó arra, hogy a Gomorra szellemiségének, illetve az olasz realizmus hagyományainak folytatásaként tekintsünk rá. Következő, merőben más projektjét pedig kétkedően, de kíváncsian várjuk, hiszen Marcello Fontival együtt a Pinocchio élőszereplős adaptációján dolgoznak.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
Dogman - Kutyák királya

Dogman - Kutyák királya

Színes bűnügyi, filmdráma, 102 perc, 2018

Rendező:
Szereplők: , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

9

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat