Idén is ellátogattunk az ELTE filmszakának válogatására, és egy sajátos kis ökoszisztémát találtunk.
Míg a tavalyi ELTE Szemle elhíresült bírálata az ELTE Filmtanszékén készülő hallgatói filmek „nyünnyögését” tette szóvá, az idei fesztivál zsűritagja, Kőrösi Máté már pozitívumként hozta fel ugyanezt. A rendező szerint nyünnyögjenek csak nyugodtan az ELTE-sek (azaz dolgozzák fel a saját környezetük apró-cseprő problémáit), és arról készítsenek filmet, amit ismernek. Ez a Best of válogatás több filmjére igaz is volt, de pont a fődíjasra nem: az nem huszonéves bölcsészek szerencsétlenkedéseiről, hanem egy középkorú parkolóőrnő szerelmi csalódásáról szólt.
Ezzel együtt az idei válogatás legmeghatározóbb vonása nem az egyhelyben toporgás, hanem a cselekvés volt; kilátástalanság helyett pedig vagy sírva vígadást, vagy csendesebb feloldásokat kaptunk. Ezen kívül a vetített filmeket – és a teljes programot átfutva a többi darabot is – összekötötte, hogy az alkotók gyakran dolgoztak egymás filmjein. A rendezők is színészkedtek, miközben a színészek is átjártak egyik filmből a másikba – olykor mintha a szerepet is megtartották volna. Ez sajátos hálózatot rajzolt ki a filmek között: mintha egy saját kis ökoszisztémát alkotnának. Az alábbi hat film ízelítő az ELTE bolygó élővilágából.
Kárpáti Jakab: Elköltözöm
Kapunyitási pánik ritkán jelenik meg ennyire szó szerint filmen, hiszen az Elköltözöm azt mutatja be, ahogy Jakab (Kárpáti Jakab) végre rászánja magát arra, hogy kilépjen a szülői házból. Az egyszerű átcuccolás azonban rémálomszerű Odüsszeiává dagad, amely során a spontán döntések egyre abszurdabb szituációkba sodorják a fiút. Az áldokumentumfilm és szatíra a jelek szerint a rendező és valós családtagjai szereplésével készült, ami jókora adag öniróniáról tanúskodik. A teszetosza Jakab minden, csak nem életrevaló, puhafiús beszédstílusa és lehetetlen problémakezelése egy személyiségtípus és egy generáció kritikájává is teszi a filmet. De megkapja a magáét apja, anyja, bátyja, barátnője és apósjelöltje is, akik furcsábbnál furcsább figurák.
Idén is jó ötlet volt egy színtiszta vígjátékot csempészni a válogatásba, az Elköltözöm ráadásul a szekció nyitófilmje volt, így rögtön megalapozta a hangulatot, miközben problémafelvetése programadóvá is tette. Mikor növünk fel igazán, milyen életet kell élnünk huszonévesen, a céltalan ide-oda pattogást mikor állítják le a határozott döntéseink? A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan örökségét hordozó, de kellően egyedi és random Elköltözöm termékenyen alkalmazta az áldokumentumfilmes keretet: egyrészt ezzel elfogadtatta a barkács, no budget körülményeket, másrészt a banális esemény filmtémává emelésével még vaskosabbá, duplafenekűvé tette az iróniát. Elköltözni nagy vállalás, filmszakosként az elköltözést végigfilmezni pedig még nagyobb.
Mandula Lujza: Indián nyár
A megejtően lírai című Indián nyár egy sokszor feldolgozott helyzetnek, a két barát közti beteljesületlen szerelemnek ad egyéni ízeket. A főhősnő, Anna (Erős Mara) kénytelen végignézni jóbarátja (Kardos Tibor) párkapcsolatának virágzását, miközben a barátságuk háttérbe szorul, elhalványul. Mandula Lujza nem rágja a szánba a helyzetek értelmezését, végig lebegteti a szereplőkben kavargó érzelmeket, a közös tapasztalatainkra is építve mégis kellő támpontot ad ahhoz, hogy mi játszódik le a szereplőkben. Az Indián nyár a ki nem mondott vallomások, a kommunikációs kudarcok filmje is, hiszen a két egykori barát képtelen őszintén beszélni arról, miért és hogyan változott meg a kettejük közti dinamika, mire lenne szüksége az egyiküknek, és mire a másikuknak.
Az Indián nyár tette talán a legegyszerűbb vállalást a válogatás filmjei közül, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne hatásos, átgondolt, igaz; sőt, egyetlen narratív játéka – a végén lévő kis csavar – kicsit ki is lóg a filmből. Anna személyiségét két-három jelenet alapján megismerhetjük, miközben a film elkerüli, hogy áldozatként lássuk őt – erkölcsileg mindenképp ő kerül ki győztesen a kényelmetlen és fájdalmas helyzetből. Figyelemre méltó a film színpalettája is: a Wes Anderson-i napsárgák és pirosak ellenpontként épp a történet melankóliájára hívják fel a figyelmet. Annának jól kellene éreznie magát ezen a szép nyárvégén, de hogyan, ha összetört a szíve.
Donáth Péter: Simon
A drogfilmek hagyományát követi Donáth Péter filmje, miközben Budapest impozáns épületeinek montázsával kontextust és többletjelentést is ad Simon (Dér Zsolt fizikai színjátszása) rossz tripjének. A gyakorlatilag egyszereplős, fekete-fehér Simon főhősét látjuk a diszkóban, látjuk egymás hegyén-hátán alvó házibuli másnapján, látjuk drogvásárlás közben, majd otthon, a szertartásos „lazítás” során, ami aztán majdnem az életébe kerül.
Donáth Péter formatudatos filmje elveszettnek, magányosnak és szánalmasnak mutatja a hősét, hiszen olyan intim, kiszolgáltatott helyzetekbe viszi a kamerát, amit ő megtartana magának. Simon egy üres életben hajszol valamit, ami talán nem is létezik – ezt erősíti meg a hallucináció kísérleti filmes szekvenciája, amely során egy népmeséhez vagy ráolvasáshoz hasonló szöveget hallunk. Ha Simon bedobná a gyűrűt a kútba, talán megszabadulna attól a rossztól, ami elől hiába menekül. A film végkicsengése mégsem arra utal, hogy a fiatal férfi megfogadta volna a sugallatot – inkább csak arra, hogy megint eltelt egy nap, jöhet a következő.
Ress Abigél: Cudar világ
A Cudar világ nyerte az idei ELTE Szemle fődíját, abszolút megérdemelten. A 60-as éveiben járó parkolóőr, Erika (Bach Szilvia) szerelmi balladája imádnivaló helyzetekből építkezik, miközben az ELTE-hez méltó módon jelentős kulturális ismeretanyagot tart mozgásban a lakótelepi lakásbelsőktől a Csárdáskirálynőn és az utcazenész indiánokon át a mulatósig. Erikát egy indiánruhás pánsípos (Philipp Droste) menti ki az őt megtámadó, megbüntetett sofőr karmaiból, az alkalmi kapcsolat pedig gyorsan románccá nő – ám ahogyan az lenni szokott, az operettrajongó hölgy többet lát bele a dologba, mint a csalfa férfi. A bosszúhadjárat mégis igazságot szolgáltat a becsapott és kihasznált nőnek.
A vicces és tragikus Cudar világban még karaokézható operettbetét is található, miközben az autódíszítéstől a habos kakaón át a prostituált lakótársig minden részlet a helyén van. Ress Abigél érzelmesen, de célra törően mutatja be a nyolcadik kerület élővilágát, szélsőséges karakterei egyértelműen elhelyezhetőek a jó-rossz skáláján. A film talán legszerethetőbb eleme Erika melegséget sugárzó karakterén túl a lakótelep színes kompániájának összefogása, amely ebben a cintányéros cudar világban is megvédi Erikát. A Cudar világ határozott vízió, csodálatos szociokulturális látlelet és karaktertanulmány egy olyan közegről és hőséről, amire és akire ritkán hárul figyelem. Pedig ez a rongyos élet Bacsó Péter filmje óta sem lett könnyebb.
Heim Vilmos: Bleu subjectif
Idén is helyet kapott kísérleti film a válogatásban, a Bleu subjectif ráadásul nem is szándékozik történetet mesélni (hacsak nem a kék szín történetét). A hangsávban különböző – francia nyelvű – megszólalókat hallunk, akik a kék színhez társított benyomásaikról beszélnek, például arról, hogy mit nem tudnak kéknek elképzelni vagy milyen érzelmet kapcsolnak a kékhez. A szöveget szorosan kísérik az ugyancsak kékre torzított, időnként trükkökkel tovább módosított, jellemzően városi képek, amelyek igazolják vagy cáfolják az elhangzottakat – kísérleti filmhez képest tehát elég könnyen értelmezhető és befogadható a Bleu subjectif.
A francia nyelv, az ábrázolt közeg és a kék szín könnyen bekapcsolhatja Godard korai filmjeit, amelyek szintén szívesen építettek a kék-piros-fehér esztétikára, miközben a szereplők hasonló kérdésekről filozofáltak – ennél némileg elvontabban. Így Heim Vilmos filmje egyszerre hív elő kellemes emlékeket és asszociációkat a nézőben, miközben maga is a kellemes emlékekről és asszociációkról szól. A Bleu subjectif izgalmasan kutatja a filmnyelv lehetőségeit és határait, de a tartalma folyamatosan párbeszédben van a nézővel: a narráció mellett a képek is végig arra ösztönöznek, hogy gondolatban mi is megválaszoljuk ugyanezeket a kérdéseket.
Mrena Dorka: Nem vagyok faszán
Ki ne érezte volna már azt, hogy egyetlen ember barátja akarna lenni, de nem lehet, mert éppen szakítottunk? A válogatás legkaotikusabb darabja kétségtelenül a Nem vagyok faszán volt, amely a Z-generációs trash-esztétikát emelte a szervezőelvévé. Szakítástörténet, az összeomlott belső világhoz pedig összeomlott külső világ illik – Mrena Dorka hősnője (akit egyébként Mandula Lujza játszik, és a filmben felbukkan az Indián nyár szerelmespárja is) átbulizott éjszakával, piával és hirtelen felszedett sráccal enyhíti fájdalmát.
A „Facebook-poszt ihlette” Nem vagyok faszán zsigeri élmény, hiszen nemcsak a kocsmák, házibulik és éjszakai utcák hangulatát, hanem a feldúltságot, bosszúvágyat és keserűséget is hűen átadja. Furcsán retro elemek tűzdelik (kihajtható mobiltelefon, telefonfülke), amikre nem kapunk magyarázatot, de nem is kell – jól illenek az eklektikus öltözetű társasághoz. A vad rohanás végül Duna-parti magányban csendesedik le – ahogy az Indián nyár hősnője, úgy a Nem vagyok faszáné is egy saját dalba foglalja fájdalmát, ami az önkifejezés mellett a feldolgozás első lépése is.
