A felemásra sikeredett Hóember után Jo Nesbø a saját kezébe vette a műveiből készült adaptációk sorsát. Az eredmény egy olyan sorozat, amely – túlbeszéltsége ellenére – a skandináv krimik köztudottan színvonalas mezőnyében sem vall szégyent. A kiégett nyomozózseni belső démonjai kiszabadulnak és megütköznek a külvilág démonjaival a sztereotípiákkal ellentétben forró oslói aszfalton.

Ha valami érdemlegeset szeretne letenni valaki az asztalra a skandináv bűnügyi műfajban, annak rendesen fel kell kötnie a gatyáját – induljunk ki ebből a tételmondatból, amikor szemügyre vesszük a Netflix új filmszériáját, amelynek teljes, eredeti címe (gondolom, afféle nézőcsalogatóként): Jo Nesbø’s Detective Hole. Az északi noir vonatán a kétezres évek eleje óta nincsen fék, nyugodtan mondhatjuk, hogy a skandináv krimi virágzása a műfaj legfontosabb fejleménye az új évezredben, elsősorban a bűnügyi irodalomban, de a bűnfilmek piacán is. Sőt, ez a piac mára túlságosan is telítődött, ha úgy tetszik, a csúcson már túl vagyunk, az utóbbi évek már nem hoztak olyan revelációszerű, remekműgyanús alkotásokat, mint amilyen a szanaszét remake-elt A híd (Bron / Broen / The Bridge, négy évad), az Egy gyilkos ügy (Forbrydelsen / The Killing, három évad) vagy akár A tetovált lány-filmek voltak.

Az északi krimiforradalomnak – a svéd Stieg Larsson vagy Camilla Läckberg, az izlandi Arnaldur Indriðason és mások mellett, de őket némiképp megelőzve – kulcsalakja a norvég Jo Nesbø, aki Harry Hole-regényeivel vitathatatlanul beírta magát a műfaj klasszikusainak sorába. A munkásságát érintő érdeklődés a filmipar részéről tehát teljesen érthető – az már kevésbé, hogy a könyveiből készült adaptációk egyike sem volt képes kongeniálisnak lenni az alapművekkel. A Fejvadászok ugyan nem sikerült rosszul, de nem tartozik a Nesbø-ouevre erőteljes, sötét fővonalához (értsd: a Harry Hole-könyvek), a Hóember pedig átlagos hollywoodi thriller lett, amelyben Michael Fassbender, kétségtelen tehetsége ellenére sem tudta autentikusan hozni a kiégett, alkoholista és láncdohányos, saját démonaival küzdő oslói nyomozó figuráját. Úgyhogy a norvég krimifejedelem maga vette kézbe a műveiből készült adaptációk sorsát, az írásom tárgyául szolgáló sorozatot már alkotóként és forgatókönyvíróként is ő jegyzi – és ennek nézőként csak örülhetünk.

Az, hogy Nesbø írói világa a nagyjátékfilmek után a kisképernyőre költözött, a nyilvánvaló marketing- és profitszempontokon túlmutató jelentőséggel is bír. Vannak történetek, amelyek belső narratív szabályszerűségeik okán természetszerűleg inkább egészestés adaptációra kívánkoznak; ezért volt tévedés szerintem, egy közelmúltbeli példát idézve, Nick Cave Bunny Munrójának sorozatfeldolgozása – a két sorozatot távolról az köti össze, hogy a Detective Hole főcímzenéjét is Nick Cave és Warren Ellis szerezte (a Hole-sorozatban a zene amúgy is nagy szerepet játszik, néha még humorforrásként is működik, amikor Harry azzal cukkolja taxisofőr barátját, Øysteint, hogy a Doors – a regényben még a Rolling Stones szerepel – „a világ legtúlértékeltebb zenekara”). A Harry Hole-legendáriumhoz azonban, dramaturgiai és szerkezeti sajátosságai okán, a sorozatformátum jobban passzol, mert a központi karakter „amplitúdója” és a történetmesélés szövevényessége egy hosszabb kifutású és levegősebb struktúrában tud igazán kibontakozni – bár némiképp meglepő választás az alkotók részéről, hogy a Hole-szériát a sorrendben ötödik könyvvel, a Boszorkányszöggel kezdték (mert hogy készül a folytatás, a sorozatot záró cliffhanger alapján borítékolható).

Ha már központi karakter, érdemes kicsit elidőzni a címszereplőnél. A skandináv krimi egyik fontos innovációja, hogy a nyomozó nem valamiféle kívülálló, aki kvázi „pártatlanul” rálát a bűnügy és a bűnüldözés folyamatára, nem egy olyan entitás, aki fél lábbal benne áll az eseményekben, fél lábbal viszont kint, egyfajta nullpontból nézi az eseményeket és göngyölíti fel a bűnügyet, és akinek – befogadói szempontból – érdektelen a magánélete; vagy ha ismerünk is személyes vonatkozásokat vele kapcsolatban, az nem játszik túl nagy szerepet a cselekménybonyolításban. A skandináv detektívnek nemcsak hogy van részletesen kibontott magánélete, hanem személyesen is érintetté válik a folyamatban, nem ritkán a szociális hálójához tartozó személyekkel (családtagok, rokonok, barátok) együtt. Harry Hole – még zsánerbeli társainál is jobban – összetett, bonyolult lelkivilágú és életvitelű figura, akinek a legfőbb ellenségei nem a furmányos bűntettek elkövetői, hanem saját, nehezen megzabolázható démonai.

És miközben függőségeinek és függelmeinek háromszögében – szerelme, Rakel (és annak fia, Oleg), az alkohol és a munkája között – örlődik, kísérti a múltja: egy azóta is felderítetlen bűnesetben, a gyilkos utáni hajszában részegen balesetezett, az anyósülésen ülő kollégája pedig meghalt. Csakhogy az oslói rendőrség ismét ráfanyalodik a szolgálataira, mert ő az egyetlen, akinek van tapasztalata sorozatgyilkosokkal – márpedig úgy néz ki, hogy a gyilkosságok, amelyeket egy cseh gyártmányú kézifegyverrel követnek el, a tetthelyein pedig pentagrammát (ez az a bizonyos „boszorkányszög”) formázó gyémántot találnak, összefüggnek. Harry előtt hiába lebeg a polgári nyugalom ígérete, saját és a külvilág démonainak szorításában olyan mélyre merül az alvilágban (szó szerint és átvitt értelemben), hogy végül leendő-vágyott családját is veszélybe sodorja…

A Hole-sorozatban működik az, ami a Hóember esetében csak felemásan: Tobias Santelmann olyannyira tökéletes a címszerepben, mintha a Nesbø-regények lapjairól lépett volna ki (ennyi előnye biztosan van annak, hogy a forgatókönyvet is a szerző írta). De a színészválasztás egyébként is parádés, Santelmannak erős kihívója akad az örök riválisát, Tom Waalert alakító Joel Kinnaman személyében, aki vérfagyasztó hitelességgel formálja meg a mindig elegáns szívtiprónak tűnő, azonban végletekig gátlástalan, önbíráskodó hadjáratában – a Herceg fedőnéven – hidegvérű bűnözővé váló rendőrtisztet. Olyannyira, hogy a Hole-saga legfőbb morális dilemmája nem is annyira a címszereplő, mint inkább Waaler figurája körül bontakozik ki.

Az az Oslo, amely a szemünk elé tárul, már nem a norvég jóléti paradicsomot idézi, hanem a bűnözés mocsarába süllyedt metropolisz, drogdílerek és szerencsétlen páriák televénye, ahol halomban áll a szemét és a fegyverviselési tilalom alatt álló rendőrség – legalábbis látszólag – képtelen megvédeni a polgárokat; mindez pedig jogosan szül elégedetlenséget. Mindeközben a norvég fővárost nyári hőhullámok sújtják, mintha Kaliforniában lennénk, és ezt tükrözi a mélyebb, melegebb, barnás tónusú képi világ is – a skandináv tájábrázolást illető jeges-havas-hideg sztereotípiákkal való szakítás szándéka talán indokolja, miért épp a Boszorkányszögre esett az alkotók választása.

A külső viszonyok tükrözik Harry belső meghasonlásait, vívódásait, mintha az őt körülvevő pokol egyben az ő belső poklának a kivetülése lenne. A probléma az, hogy pokoljárásának természetével már a rendkívül szuggesztív erejű kezdő részekben megismerkedünk, a sztori előrehaladtával pedig mintha csökkenne a karakterábrázolás és történetmesélés intenzitása – magyarán, egyre inkább az a kényelmetlen érzés keríthet hatalmába, hogy a különböző mellékszálak és fordulatok inkább a kilenc epizódos játékidő kitöltésére szolgálnak. De kitűnően felépített karaktereivel, a szereplők közti viszonyok árnyalt ábrázolásával (kiemelendő Harry és „nevelt fia”, Oleg kapcsolatának fejlődése), erős, kompakt narratívájával és vizuális világával a sorozat „a kevesebb több lett volna” imperatívusza ellenére sem vall szégyent a nordic noir közismerten színvonalas mezőnyében sem, sőt az utóbbi évek talán legerősebb skandináv bűnügyi alkotása, bár a műfaj reneszánszát aligha hozza el. Arra viszont mindenképp alkalmas, hogy kíváncsivá tegyen, mi történik hősünkkel, miután az utolsó epizódban egy nagy titokról – konkrét és átvitt értelemben is – lehull a lepel...