Kifulladó trend ide, rongyosra koptatott zsánerklisék oda, azért egy akkora kaliberű rocksztár, mint Bruce Springsteen igazán megérdemelt egy saját szeletet az utóbbi évek nagy zenész-biopic-tortájából. Scott Cooper író-rendező azonban – talán tanulva a korábbi példák hibáiból – nem egy újabb audiovizuális Wikipédia-szócikkel tiszteleg a Főnök életműve előtt, hanem tényleg az ember felől próbálja megragadni a mítoszt.
Papíron persze minden életrajzi film erre törekszik: a forgatókönyvírók egy ideje a fókuszt is egészen szűkre veszik, hogy ne a bölcsőtől a sírig kelljen elmesélniük az adott művész karrierútját, és inkább egy olyan fix pont, szemléletformáló esemény köré koncentrálják a cselekményt, amely alapjaiban járult hozzá a későbbi mitikus olvasathoz. A Bohém rapszódiában ilyen a Queen legendás Live Aid-fellépése, a Sehol se otthonban meg Bob Dylan elektromos gitárra váltása az 1965-ös Newporti Folkfesztiválon. Ezekkel szemben a Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől origója nem a Főnök valamelyik gigakoncertje, hanem az 1982-ben napvilágot látott, négysávos magnóra rögzített Nebraska című album, amely nélkül jó eséllyel sosem született volna meg a világhírt hozó Born in the U.S.A. nagylemez.
A Nebraska nyers, kísérteties atmoszférájú akusztikus dalainak hősei elveszett lelkek, akik a zenén keresztül nem megváltást keresnek, csupán egy okot arra, hogy hinni tudjanak. Akárcsak a krisztusi korba érő Springsteen (Jeremy Allen White), aki a siker kapujából még utoljára visszapillant az odáig vezető útra, ezzel mély depresszióba, egyszerre magánéleti és alkotói válságba taszítva önmagát. Lelki szemei előtt látja a New Jersey-ben töltött gyerekkorát, kiváltképp a rögvalóság elől az alkoholba menekülő apját (Stephen Graham), aki azt nevelte belé, hogy a világ kegyetlen, az erőszakra erőszakkal kell válaszolni, a boldogság pedig nem alanyi jog. A tiszta epizódokban ugyanez az apa-fiú kapcsolat szinte idillinek hat: együtt nézik a moziban Charles Laughton egyetlen, kultklasszikus rendezését, A vadász éjszakáját (The Night of the Hunter), máskor a gazdag külvárosba kocsikáznak játszani. Bruce ugyanannyira rajong érte, mint amennyire gyűlöli őt – retteg tőle, miközben epekedve vágyik az elismerésére. Ez az ambivalencia jellemzi aztán a zenei karrierjét és a külvilághoz való viszonyát is. Megkedvel egy fiatal, egyedülálló anyát, de képtelen odaadni magát a társaságára és a szeretetére áhítozó Faye-nek (Odessa Young), amíg nem kezd valamit a fejében tomboló zajjal. Végül két albumra elegendő fájdalmat és keserűséget ír ki magából – amihez Flannery O’Connor prózájából és Terrence Malick Sivár vidékének (Badlands) igaz történetéből merít ihletet –, a kiadója mégsem örülhet felhőtlenül a hirtelen jött termékenységének, mivel a Főnök az érintetlen demófelvételeket akarja kész lemezként megjelentetni.
A Szabadíts meg az ismeretlentől Warren Zanes zenekritikus azonos című könyve mentén közelíti meg a Springsteen-mítosz megfejtését. A számtalan interjúból összeállított kötet a hatodik album terápiás hatása mellett érvel alkotói szempontból, és élesen különválasztja a Nebraska előtti és utáni előadót, míg zenetörténeti kontextusban az egyik legmerészebb nagylemeznek titulálja, amelyet világhírű sztár egy prominens kiadó (Columbia Records) gondozásában valaha piacra dobott. A dalok hangzásának tökéletlenségétől, az éneksávban maradt tévesztésektől, tehát az esetlenségek őszinte vállalásától annyira zsigeri élmény a Nebraska 41 perce, amit annak ismeretében, hogy egy őrlődő-gyötrődő ember megzenésített segélykiáltásáról van szó, kifejezetten megrázó végighallgatni.
Ennek megfelelően a film zaklatott ritmusa, a folyamatos, jeleneten belül akár többszöri időugrások Bruce egyre jobban eluralkodó depressziójára reflektálnak, és legfeljebb egy-egy dal erejére hagynak alább – azokra a pillanatokra, amikor a sok zaj értelmet, jelentést nyer. Scott Cooper emellett szokatlan részletességgel mutatja be az album felvételének műhelytitkait, például a visszhangzásért felelős Echoplex késleltető előerősítő működését, vagy a kazettáról bakelitre masterelés technikai buktatóit. Ezek a szórakoztató érdekességek nem pusztán a műfajilag kódolt nosztalgiát szolgálják, hanem érzékeltetik Springsteen mániákus ragaszkodását a demók éteri nyersességéhez.
Vaskos közhely, hogy minden életrajzi mozi a „tökéletes” főszereplő megtalálásán áll vagy bukik, de alighanem tényleg így van: Cooper filmje ugyanis azzal tud kitűnni a mostanra erősen kontraproduktívvá vált biopic-dömpingből, hogy a Főnököt A mackó imádott sztárja, Jeremy Allen White formálja meg. A kétszeres Emmy-díjas színész átlényegülése meggyőző, Springsteen mimikáját és akcentusát például különösen jól hozza, illetve a slágerek is az ő előadásában csendülnek fel. Kiváló párost alkotnak a zenész menedzserét, Jon Landaut játszó Jeremy Stronggal, a film igazi felfedezettje mégis a fiktív barátnő, Faye szerepében érzékeny alakítást nyújtó Odessa Young, aki egyszerre iránytűje és elszenvedője Bruce útkeresésének. Ezenfelül a díszletek, a jelmezek nyilván klappolnak, látványorientált koncertjelenet viszont meglepően kevés került a végső vágatba, ami az előzetesek tanúsága szerint jó pár ollócsattanás eredménye. A Szabadíts meg az ismeretlentől elsősorban tehát a rajongók számára izgalmas életrajzi adalék, egyébként inkább intim karakterdráma, amihez Scott Cooper mindig is értett – más kérdés, hogy ezzel az erővel az Őrült szív (Crazy Heart) előzményfilmjét is leforgathatta volna ebből a sztoriból, ha Bruce Springsteen nevét kicseréli Bad Blake-re.
„Én vagyok az elnök, de ő a Főnök!” – így méltatta jóbarátját Barack Obama 2016-ban, amikor átadta neki az Egyesült Államok legmagasabb polgári kitüntetését, az Elnöki Szabadság-érdemrendet. A 76-ot nemrégiben betöltött, máig aktívan koncertező Springsteent övező mítosz azóta sem veszített fényéből, és az életéről szóló film sem abban érdekelt, hogy lerombolja azt. A legenda mögötti embert akarja megmutatni, a törékeny kisfiút és a megtört férfit, akinek a zene az egyetlen fegyvere a problémáival való küzdelemben. A Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől ugyanabból a kottából játszik, mint a legtöbb zenész-biopic, de Scott Cooper legalább tiszteli annyira zseniális alanyát, hogy a neten is fellelhető, száraz életrajzi információknál egy fokkal érdekfeszítőbb aspektusból ábrázolja a Főnök jelenségét.
