A klasszikusok kényszeres remake-elése miatt Hollywood lassan kezd azzá a nagybácsivá válni, akit gyerekként imádtunk és borulva kacagtunk a poénjain, mára viszont már a közös karácsonyokon is kerüljük, mert azóta is ugyanazokat a viccet pörgeti. Ezen az sem segít, ha saját idejétmúltságával szembesülve újszerűen próbálja elmondani ugyanazt, ahogy történt ez most a Rózsák háborújával is. 

Az Apádra/Vejedre ütök, a Gyógyegér vacsorára és a Képtelen kampány rendezője, Jay Roach úgy döntött, a házassági vígjátékok egyik legkiválóbbját készíti el újra saját szájíze szerint, amiből egy, az eredetihez képest sokkal udvariasabb és visszafogottabb, mondhatni angolos változat sült ki. Theo (Benedict Cumberbatch) kiváló angol építész, akit lelkesen sütegető felesége (Olivia Colman) és ennek nyomán két pufók gyermeke várja otthon. A férfi az amerikai építészet színterére lépve egy pillanat alatt válik ünnepelt zseniből számkivetetté, amikor az általa tervezett monumentális épület összeomlik. A kényszer – és korunk trendje – szülte helyzetben adódik a lehetőség, hogy ezúttal apa maradjon otthon a gyerekekkel, míg anya világhírű franchise-zá építi az egyébként hobbiból nyitott étkezdéjét. Nem is lenne ezzel gond, ám az apa – mit ad isten – nem érzi kiteljesedve magát a két kiskópé nevelgetésétől, amire válaszul feleségétől megkapja a lehetőséget, hogy a szakmába való visszatérésként megtervezze saját álomházukat. De ahogy azt a Csapd le csacsiból is tudjuk, csak addig van minden rendben, amíg el nem készül a ház. Onnantól viszont isten óvja a királynőt!

Danny DeVito ‘89-es filmje az akkorra már bejáratott párosnak mondható Kathleen Turner és Michael Douglas főszereplésével nem véletlen vált kultikussá. Egy házaspár feltornássza magát a csúcsra, de mire felérnek, meggyűlölik egymást, és a család építésénél onnantól már csak annak a szétveréséért dolgoznak keményebben. A történet kétségtelenül sikerre volt ítélve, de ennek a sikernek a jó része abban a társadalomban gyökerezett, amelyikbe a film érkezett, illetve abban, ahogyan DeVito kiváló érzékkel nyomkodta az amerikaiak akkor épp érzékeny gombjait. A ‘80-as években a válás odaát ugyan tabu már nem, de még épp elég kínos volt ahhoz, hogy önmagában is csiklandozó legyen. A film elején igen könnyen kapható nő (az úgynevezett világi bárcás) pedig arcpirítóan pimasz. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a karrierje csúcsára törő férj és a közben családi (antik) tűzhelyet melegen tartó nő veszett tragikomédiája tulajdonképpen az egyik utolsó jobbegyenes a film megjelenésekor még épp álló amerikai álomnak, illetve családmodellnek. Roach remekül átemelte magukat az elemeket, sőt a kötelező csavart is abszolválta a nem teljesen fakultatív jelleggel megfordított nemi szerepekkel, amiket egyébként egészen egyedien sikerült beágyaznia a történetbe: nem lett klisés sem az apatigrissé váló otthon maradó férj, sem a karrieristává fajzó dolgozó anya szerepe. 

2025-ben viszont már egy egészen más berendezkedés fogadja a filmet, így hiába ismétel Roach, mára szétnyomkodott (pontosabban beragadt) billenytűkön játszik. Már maga a válás mint alapkonfliktus sem üt akkora erővel egy olyan társadalomban, ahol a válóbuliknak szinte nagyobb népszerűsége van, mint az esküvőknek. A túl könnyen kapható nő karaktere meg azóta archetípussá bolyhosodott a használattól. A mai hustle culture-ben pedig a belét kidolgozó apa, de már az anya sem kifejezetten szóra érdemes jelenség, inkább alapvetésnek mondható. Ennek nyomán pedig azt is tudjuk, hogy egy ilyen berendezkedés hova vezet. Bár ki továbbra sem mondjuk, mostanra beláttuk, hogy egy gyerek felnevelése – amennyiben valóban értékes életet akarunk adni neki – annyi munka, hogy abba valakinek bele kell dögleni. A 2025-ös Rózsákban tehát nyitott várkapukat döngetnek ezek az egyébként meghökkentésre, kiakasztásra szánt elemek, amitől erejevesztett tömegtermékké válik az alkotás.

Ettől függetlenül a film messze nem nézhetetlen. Például meglepően jó Colman és Cumberbatch párosa, pedig ők valamiért eredendően inkább anya-gyerek dinamikát ébresztenek. Ám ez a paradoxon a filmben teljesen feloldódik és a két – általában is mániákus őrültet játszó – művész kiválóan (disz)harmonizál egymással. Tulajdonképpen ugyanez a mozi bármilyen más címmel egészen élvezetes lenne, talán még az átemelt nosztalgikus utalásokat (a zsebkendős intro, a csillár, stb) is megtarthatták volna – egy kevés jogdíjért cserébe. Akkor most azt mondhatnánk, jé, ez a film egészen hasonlít a Rózsák háborújára. Így viszont nem ez az első, ami eszünkbe jut róla…

Mert hiába működik jól a verbális adok-kapok, egyetlen percre, még a feleségtől sem érezzük azt a valódi gyűlöletet, ami az eredetit olyan eszeveszetté és imádnivalóvá tette. Itt két gyötrődő szülőt látunk, akik – mint az életben rendesen – próbálják a hullámzó szarcunami felett tartani fulladozó házasságukat. Ami ebben még így is szellemes lehetne, azt meg elrontja Kate McKinnon SNL-es humora, ami önmagában jó lenne, azonban a filmével nem vegyíthető kellemetlen kizökkentés nélkül. 

Még az eredeti óta eltelt közel harminc évben is nagyon kevés az a mozi, amelyik vállalni meri a házastársi gyűlölet ennyire kendőzetlen ábrázolását, úgy, hogy mindezzel még nevettetni is képes, sőt, gyógyító hatású lehet egy házasság kényszerétől megnyomorított társadalomnak. Ilyeténképpen pedig egy olyan újraértelmezés, amiben alapvetően szeretik egymást a felek és megpróbálják megoldani a problémát, az kifejezetten gyomorforgató, káros pozitivitásnak hat.