Török-Illyés Orsolyával két friss filmbemutatója kapcsán is beszélgettünk: a Mambo Maternicában Adélt játssza, aki nem kívánt terhességgel néz szembe, a Pipásban meg ő a címszereplő Pista, a hírhedt orgyilkos, akiről kiderül, hogy nőnek született, de férfiként élt.
A Mambo Maternicában többnyire angolul beszélsz – és egy kicsit franciául –, kényelmes számodra, ha idegen nyelven kell játszanod?
Volt már olyan, hogy angolul kellett megszólalnom egy filmben, románul többször is, a Bibliothéque Pascalban például angolul és románul is beszéltem. Sokszor még segít is, mert nem akarsz még valamilyen plusz réteget beletolni a dialógba. Hagyod, hogy csak úgy kibukjon. A színészek hajlamosak olyan gondolatokat is beletenni a szövegbe, amik amúgy is átjönnének.
Úgy értsem, hogy nem érzel kényszert a mondatok színezésére?
Igen. Filmen ez nagyon hasznos. Amikor kimondok valamit, fejben már előrébb járok, és amit kimondok, az már csak úgy kijön, az már egy gondolat következménye.
Nem gondolkoztál soha nemzetközi karrierben?
Mivel soha nem karrierben gondolkodtam, mondhatni eszembe sem jutott. Ha úgy hozta volna az élet, hogy külföldön kell élnem, lehet, hogy megtaláltak volna ilyen lehetőségek. Egyébként is kevés olyan eset van, ahol azt látom, hogy ez működik. Ismerek olyan híres román színésznőt, aki folyékonyan, akcentus nélkül beszél különböző dialektusokban angolul, de huszonöt év után is korlátozott az a szerepkör, amit ráosztanak.
Mit értsek az alatt, hogy soha nem gondolkodtál karrierben? Nem építetted tudatosan a pályádat, hanem csak sodródtál az éppen adódó lehetőségekkel?
A magánéletem alakulása eléggé meghatározta ezt a folyamatot, de a gyerekkoromhoz kapcsolódó ellenállásból vagy küzdelemből is fakad, mivel azt éltem meg, hogy anyám hivatástudata miatt hiányokat szenvedek. Ezért azt gondoltam, hogy én majd máshova fogom pakolni ezt az energiát. Viszont mindig éreztem, hogy közöm van ehhez a szakmához, és sok mindent ki is tudok fejezni általa. Ráadásul éppen a gyerekkorom miatt sokféle tudás és tapasztalás e felé tolt, de ez sem szakmai érdeklődés volt elsősorban, hanem inkább azt éreztem, hogy ez majd az emberi utamon fog segíteni. Sokáig azt gondoltam, hogy mindenképp szenvedni kell, mert a gyötrelem által leszek jobb ember. Azt hittem, csak akkor fogok megtisztulni, ha iszonyatos szenvedések árán dolgozom.
Ez miből fakadt?
Egyrészt édesanyámnál is azt láttam, hogy semmi nem megy könnyen. Másrészt azok, akiknek a szülei is a szakmában dolgoznak, korán megértik és látják, hogy mi ez, hogyan működik, de gyakorlati szinten nem tapasztalják – és ez iszonyatos belső feszültséget szül. Az ízlés fejlődik, de gyakorlati tapasztalat nem kapcsolódik hozzá. Feszíti az embert, ha azonnal felismeri magán, ha nem jó, de még nem tudja hogyan lehetne az. Mindig irigyeltem azokat, akik ösztönösen úgy tudják átadni magukat a munkának színészként, hogy leszarják, hogy az milyen. Ezt az ösztönösséget volt nehéz megtanulni: hogy elengedjem magam és élvezni tudjam, amit csinálok. Hogy ne bizonytalanodjak el azonnal, ha azt látom, hogy valami rossz, hogy ne érezzem egyből azt, hogy hát akkor nekem semmi keresnivalóm itt. De ma már könnyebben el tudom engedni ezeket a kétségeket, nem maradok már benne olyan sokáig. Viszont a belső mércém megmaradt, és csak a saját értékrendemben, minőségi mércémben bízom.
Ezt a belső mércét a szüleid alakították? Hülyeség, ha azt a következtetés vonom le ebből, hogy az ő ízlésüknek próbálsz megfelelni? Vagy ez már egy saját mérce?
Ez már a sajátom, csak másképp épülnek ki a receptorok azáltal, hogy sok mindent látsz magad körül gyerekként. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mi rakta össze bennem ezt az ízlést vagy mércét, mindenesetre van, és nehezen tudok megfelelni neki.
Említetted, hogy a magánéletedhez erősen kötődött, hogy hogyan alakult a pályád, és hogy a szakmai szempontok sem érdekeltek soha, de mégis szinte klasszikus pályakezdésnek tekinthető a tiéd, hiszen Marosvásárhelyen végeztél, aztán a sepsiszentgyörgyi Tamási Áronhoz szerződtél.
Ez is inkább belső döntés volt, nem szakmai. Akkor éppen otthagytam a főiskolát, mert nem érdekelt már, ami ott történik, ahogyan történik, és Budapesten lettem szerelmes, ami sokkal fontosabb volt, mint a pályakezdés. Ezzel párhuzamosan Bocsárdi László hívott Szentgyörgyre, és izgatott a gondolkodásmódja, az ottani csapat – de ezt sem kötöm feltétlenül a szakmához, karrierhez meg végképp nem. Azoknak az embernek az agymenése, személyisége érdekelt, én ehhez tudok kapcsolódni. Sátorozni a Szent Anna-tónál ugyanolyan jó volt velük, mint színházat csinálni. És ugyancsak emberi tényezők miatt léptem aztán tovább. A szakmai szempontok mindig másodlagosak. A sors iróniája, hogy huszonöt évvel később meg oda lettem szerelmes, szóval hat évig újra ingáztam Sepsiszentgyörgy és Budapest között.
A szakmai szempontok közé nem tartozik bele az adott alkotó gondolkodásmódja?
Számomra a csodálatos film vagy előadás, amit létrehozunk, csak mellékterméke annak a szellemi és érzéki kapcsolódásnak, ami velünk történik. És nem éri meg, ha emberileg sérülök vagy rosszul érzem magam. Régen ebben nem voltam ennyire tudatos, most már sokkal inkább az vagyok. Hallani olyat, hogy „nehéz ezzel az emberrel dolgozni, de megéri, mert aztán fantasztikus sikerünk van”, meg hogy „a karrier szempontjából fontos” – de én nem így mérlegelek. A morális szempontokat nem írja a felül a szakmaiság. Mint ahogy ez fordítva is igaz: könnyebb együtt feldolgozni a szakmai kudarcot is, ha a bizalom nem sérül, és tudunk egymással őszintén kommunikálni. De ha emberileg csalódom, és valaminek vége bennem, akkor nincs visszaút, szakmailag se.
A gyerekvállalás nem mindig, és nem feltétlenül egy logikus döntés – Interjú Nagy Borbálával a Mambo Maternicáról
Nagy Borbála első nagyjátékfilmje három nőről szól, mindegyikük másképpen viszonyul az anyává váláshoz. A rendezővel az inspirációiról, a többnyelvű forgatás nehézségeiről és a társadalmi nyomásról is beszélgettünk a film bemutatója kapcsán.
Színésznőként nehezen vállaltál gyereket? Voltak azzal kapcsolatos dilemmáid vagy félelmeid, hogy hogyan fogsz visszakerülni a szakmába?
Engem az sem érdekelt, ha soha többet nem játszom. A Mambo Maternicában is sokkal racionálisabban gondolkodnak a gyerekvállalásról a szereplők, mint ahogyan én működöm. Szerettem egy embert, és azt éreztem, hogy az a világ legcsodálatosabb dolga, ha ebből a kettőből lesz egy másik is. Az egyetlen koncepcióm az volt, hogy viszonylag fiatalon szeretnék gyereket, mert anyukám későn szült, és ezt nehezítő tényezőnek éreztem. Azt gondoltam, hogy az a távolság, ami soha nem tudott közelség lenni köztünk, emiatt is van. Hiszen láttam, hogy a baráti kapcsolataiban meg milyen mély tudott lenni. Persze tudom, hogy a kornak nincs akkora jelentősége, mert ma már ha harminchét évesen szül valaki, az egyáltalán nem extrém.
A Mambo Maternicában nehezített gyerekvállalási helyzetek vannak, de az általad játszott karakter például éppen az abortuszon gondolkodik. Többször elgondolkodtam már azon, hogy miért kell ennyire a gyerek, tényleg az a legfőbb feladatunk, hogy gyerekeket szüljünk? Gondolkoztál azon a film kapcsán, hogy meddig mentél volna el, hogy gyereked lehessen?
Erősen emocionális vagyok az életem történéseinek alakulásában, de azt hiszem, az összes ilyen helyzeten keresztülmentem már az életem bizonyos szakaszaiban. Sokat változott bennem, hogy mit gondolok a gyerekvállalásról, attól függően, hogy éppen miben voltam. A döntés szabadságának a megélése azt jelenti, hogy az ember figyel saját magára, hogy éppen miben van. Hogy mi az, amiért vállalni tudja a felelősséget. Voltam olyan élethelyzetben, amikor racionálisan azt gondoltam, hogy semmiképpen nem szeretnék gyereket, nem szeretnék terhes lenni, miközben éppen attól féltem, hogy terhes vagyok. Bepánikoltam, megcsináltam a tesztet, és amikor láttam, hogy negatív, elszomorodtam. Vagyis sokszor nincs összhangban amit gondolok és amit belül érzek. Ha az ember ezekre oda tud figyelni, akkor tud önmaga lenni nőként is. Azért is fontos ez a film, mert az abortusz témájával is foglalkozik, hiszen az még mindig iszonyatosan megosztó téma, hogy egy nő dönthet-e a saját testéről. Nálunk például nem létezik az abortusz-tabletta, ami megkönnyíthetné ezt a folyamatot.
Ami az enyém, nem az övé – Nagy Borbála: Mambo Maternica
Több olyan jelenet is van a Mambo Maternicában, ami teljesen egyértelművé teszi, hogy egy kiemelkedően tehetséges rendező első nagyjátékfilmjét nézzük. Ami viszont valamiért mégsem válik katartikussá.
Ezek miatt kellett Berlinben és Párizsban is játszódnia a történetnek, és nem csak Budapesten?
Igen, de azért is, mert így a film meg tudja mutatni, hogy egy nő akkor is magányos tud lenni ezzel a döntéssel, ha amúgy megvannak a lehetőségei. Viszont mindhárom nő magyar, és ebből a tapasztalatból, tudásból, generációs megélésből van jelen ezekben a helyzetben. Franciaországban egy nő két hónap szülési szabadság után visszamegy dolgozni, és lehet, hogy nem is gondolkodik azon, hogy szoptasson. Egyébként pont az én karakterem kapcsán merült fel sok kérdés a vetítés utáni beszélgetéseken. Volt olyan megszólalás például, hogy hát ott van az a fiú, és hogy miért kellett őt otthagyni? Adott egy nő, aki hosszú ideig ápolta az apját, tehát nem lehet azt mondani, hogy egy olyan nő, akiben ne lenne meg a gondoskodás képessége, vagy akár az, hogy feladja önmagát, de most végre megvan az esélye, hogy magával foglalkozzon, és kitalálja, hogy mi is van vele, hol is tart az életében. Miért gondoljuk, hogy egy alkalmi kapcsolat ideális lehet számára a gyerekvállalásra? Még akkor is, ha valószínűleg ez az utolsó lehetősége a kora miatt.
Mit gondolsz, miért te kaptad a Pipásban Pipás Pista szerepét?
Volt egy kiválasztott szereplő, aki kiesett a filmből, mindenki pánikolt, és én még próbáltam is másik színészt találni nekik. Az egyik kolléganőmet akartam rábeszélni a szerepre, de egy hónappal a szülés után azt mondta, hogy most biztos nem fog Pipás Pistát játszani. Akkor merült fel Emíliában, hogy mi lenne, ha én játszanám. Egyébként egy másik szerepet játszottam volna a filmben. Inkább külső szempontok miatt mérlegeltünk, hogy meg tud-e jelenni általam ez a furcsa transzneműség. De mivel ez nem külső kérdése, hanem belülről történik, azt éreztem, hogy igen, ez egy olyan Pipás Pista, amilyen én vagyok, és nem kell azzal foglalkoznom, hogy egyébként Pipás Pista hogy nézett ki.
Merthogy az előző szereplő inkább hasonlított Pipás Pistára?
Az volt a dilemma, hogy elég feminin vonásaim vannak, viszont pont akkor voltam átalakulóban. Negyvenöt és ötven között sok minden történik az ember fejével és testével: ahogy az ember idősebb lesz, drasztikusan átalakul. Keményednek a vonásai. Valahol hálás is vagyok, hogy ezt így tudtam meglépni, nem ragaszkodva egy korábbi külsőhöz. Nem mondom, hogy könnyű volt ezzel szembesülni és feldolgozni, de jó, hogy így történt, hogy ebben az életszakaszban ez a nő, aki vagyok, aki változik, másképp is meg van örökítve.
Mi segített abban, hogy elmélyülj és meg tudd csinálni ezt a szerepet?
Talán az, hogy valahol összeért már bennem a tapasztalat és a saját mércém, és már bele tudom adni magam a minden mindegybe is. Arra koncentráltam, hogy a munka néhány hete alatt maximálisan jelen legyek, de igazából nem volt tétje, és ez a tétnélküliség volt igazán felszabadító. Akkoriban elég kiábrándult voltam a magyarországi helyzet meg a szakmánk miatt is, és azt mondtam, hogy mindegy, mi lesz, ebbe most belevetem magam. Takarékosan kellett játszani, kevés eszközzel, viszont nagy belső feszültséget kellett építeni mögé.
Mennyire volt fontos, hogy a transzneműség kidomborodjon, vagy hogy férfivá válj? A karaktered élettörténete alapján ugyanis inkább úgy tűnik, mintha kényszerűségből kellett volna a szereplőnek férfivá válnia.
Abban a pillanatban, ahogy elfogadom, hogy én vagyok Pipás Pista, és Pipás Pista ilyen meg olyan helyzetekbe keveredik, nekem ezekre a helyzetekre kell koncentrálnom, és azzal, hogy ez mit ad ki, hogy miről fog szólni film, nem az én dolgom foglalkozni, azt majd kiadja a történet, a vágás, a képek, a zene, ami így együtt a film nyelve. Nem kell mindent eljátszanom, én csak egy szelete vagyok az egésznek.
Magyar színészekhez képest elég sokat forgattál, mennyire otthonos számodra a kamera előtt létezni?
Abszolút el tudom engedni magam. Viszont hosszú és nehéz folyamat megtanulni, hogy az energiáddal hogy bánj egy forgatás során. Szerencsém van, hogy sok főszerepet játszhattam, és ebben már rutinom van, de edzésben tart a tanítás is, sokat tanulok belőle.
Ilyet asszony nem csinál – Goldberg Emília: Pipás
A Pipás az egyik legismertebb magyar sorozatgyilkosról szól, vér mégis alig látható benne, és akkor sem gyilkossághoz kapcsolódik. De akkor miről szól Goldberg Emília debütfilmje?
A színház, a színpad is ugyanennyire otthonos számodra?
Tud az is otthonos lenni, de nagyon másféle. Másféle felelősség, másféle eszköztár. Elég ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban az utóbbi időben. A színházban sokkal inkább el tudom veszíteni magam, kevésbé tudom megőrizni az integritásomat. A filmnél nagyon magányos tudok lenni, le tudom választani a feladatomat az egészről, színházban ez nem annyira megy, kockázatosabb. Mostanában egyébként jobban izgatnak a fúziós, a dokudráma és performansz határán lévő színházi munkák. Szerencsére pont egy ilyen munkám van jelenleg.
Van valamilyen csalódottság-érzésed a színházzal kapcsolatban?
Olyan sötét mélységeket és szorongásköröket tudtam megélni még negyvenkilenc évesen is egy munka során, hogy még ki sem jöttem belőle teljesen. Rettenetesen ijesztő, hogy még mindig bele tudok pusztulni, és az is rémes, hogy a magánéletem mennyire befolyásolja még mindig azt, ahogyan dolgozom. Az ember azt gondolná, hogy ezeket már jól tudja kezelni, aztán kiderül, hogy mégsem. Nálam nem működik, hogy „a színpad majd kárpótol mindenért”. Ha padlón vagyok, akkor padlón vagyok a deszkákon is, mese nincs. Talán annyi, hogy a mélypontokból már gyorsabban kijövök. Már nem évek, csak néhány hónap.
Mi az, ami most a leginkább foglalkoztat?
Mindig ugyanaz. Felfedezni, hogy a belső stabilitásomat hogyan találom meg. Most sok munkám van, amiket szívesen is csinálok, izgalmasak, de amikor arra az időszakra gondolok, amikor ennek a szakasznak vége lesz, akkor valahogy mindig abban reménykedem, hogy nem lesz munkám, és végre figyelhetek magamra, hogy mivel is szeretnék foglalkozni. És ez egyáltalán nem az alkotói kibontakozásról szól, hanem sokkal inkább kétkezi, természethez kötődő, másfajta minőségről. Másból szeretném megkapni azt, hogy szükség van rám. Úgy látom magam a távolabbi jövőben, hogy valamilyen leegyszerűsített, leredukált életmódban létezem. Leginkább azt szeretném, hogy legyen pénzem, és ne legyen munkám, és akkor talán rájöhetnék, hogy mi az, ami igazán, belül mozgat.
Ha megkérdezném, hogy mi mozgat most igazán, nem tudnád megmondani?
Nem. Most üres térben vagyok, végzem a dolgomat, és próbálok arra figyelni, hogy mi az, ami felé valóban elmozdulnék.
